Egy olvasó naplója

Egy hagyományos irodalmár blogja a digitális korban

Angliában rajtol az új szezon, méghozzá 1777-ben. Audiencián járunk a királynál, III. Györgynél (Paul Rhys), akit „természetesen” egy csöppet elmebetegnek ábrázolnak. Oké, rendben, ennyi belefér, annak ellenére, hogy az effajta gondok jóval később jelentkeztek. 1 Épp szobrot készítenek róla, a szobrásznővel 2 történő beszélgetés során pedig az is kiderül, hogy a britek bevették Philadelphiát. 3

Míg odakint Rogers őrnagy ma is hiába vár arra, hogy az uralkodó elé járulhasson kérelmével, a trónteremben akad némi kis probléma. A királynak nem tetszenek a számok, amelyet a Chancellor of Exchequere eléje tár, így tépkedni kezdi a nagykönyvet és megenni a papírdarabokat. Kivéve egyet, amelyet a szobrásznő megszerez.

Hát persze, hogy kém!

Éjszaka érkeznek hozzá durva emberek, akik tönkreteszik a műtermében a szobrokat, de ő akkor is büszkén mondja, hogy nem a franciáknak, nem is szimplán az amerikaiaknak, hanem

az Egyesült Államoknak dolgozik,

mikor a fiatalembert, akivel az imént kufircolt, lepuffantják. Miután a király embere megtudja, melyik hajóval indult már útjára a mellszobor, benne természetesen az elrejtett papírdarabbal, a szobrásznő is találkozik végzetével.

Brutálisan indul tehát az évad, de megnyugtató, hogy a megszokott főcím jön az ismerős zenével.

Közben Morristownban, a patrióták főhadiszállásán Szőke Főhős érkezik morcosan a Nagyfőnökhöz, akit kevésbé érdekel, milyen, a saját hadseregen belüli pletykák keringenek arról, hogy Philadelphia elveszése után le kellene őt váltani posztjáról. Neki Culper kell (akit még mindig Culpeppernek hív), és ultimátum elé állítja Bent: vagy releváns információkat hoz Abe-től, vagy búcsút mondhat kémfőnöki pozíciójának.

Ben nehéz helyzetben van, mert Caleb nem akar már katonásdit játszani, vagyis hát azt a részét nem szeretné, mikor parancsokat kell teljesíteni, és amikor néha úgy félremennek dolgok, hogy emiatt ártatlan emberek élete kerül veszélybe. Mert ott van például az a sztori, hogy ő simán megölte volna Simcoe-t, csak Ben szavára hagyta életbe. Ha a fickó nem lett volna életben, akkor viszont életben lehetne még Caleb nagybátyja. Ezért nem akarja Abe-bel sem felvenni a kapcsolatot, mert nem akarja veszélybe sodorni az életét. Amúgy meg privatérnek áll, már be is adta a kérelmét a Kongresszushoz.

Whitehallban Mary szemmel láthatóan élvezi a háziasszonyságot, ahogyan ránéz a szolgálók munkájára, odamosolyog a kicsi Thomasszal játszó apósára, majd leül a kis privát hímzőkörébe, amelynek tagjai szeretnék hallani a sztorit a ház leégéséről. Merthogy arrafelé, ahol ők laknak, nem volt ilyesfajta rajtaütés, semmi izgalom a hétköznapi unalmas jómódú gyarmati középosztálybeli létben. 4 Amit mesél, hogy a rebellisek ölték meg Baker zászlóst, nem igazán felel meg annak, amit mi flashbackben látunk arról, hogy mint amúgy is jól tudjuk az előző évad fináléjából, egész más okból kellett a jólelkű nagy mamlasznak meghalnia.

Mi persze látjuk közben azt is, hogy Abe, miután meggyőződött arról, hogy senki nem figyeli, lemegy a tűz után is megmaradt pincébe, és low-budget James Bondként saját maga Q-ja is lesz egyben, ahogyan titkos zsebekkel és miegyebekkel felkészül arra, hogy folytatni kívánja az első évadban megkezdett tevékenységét.

Mary nem véletlenül figyelt oda a háziak asztalterítésére, hiszen egy kis fogadás készülődik Whitehallban, Hewlett őrnagy és a britek tiszteletére, a tiszt pedig Annát hívja az estre kísérőnek. Nem feltétlenül örülnek ennek a háziak, Mary látja azt is, hogy az est egy pontján Abe és Anna az egyik mellékhelyiségbe zárkózik, pontosabban, hogy egymás után jönnek ki onnan. Odabent elsősorban információátadás történik, másodsorban egy csók is. Abe azt szeretné, ha eljutna Washingtonhoz a javaslata egy új kódrendszerről, és a beszámoló arról, mi is történt a városkában a múltkor, inkluzíve Baker zászlós halálát, de exkluzíve Mary szerepét a történtekben, mert nem szeretne kompromittálódni, hogy kiderül, Mary tud arról, mit művel férjecskéje az épp alakulóban lévő haza érdekében.

Abe-nek egyébként az a terve, hogy újra egyetemre jár, természetesen bent a navvárosban, New Yorkban. Amikor Mary úgy forgatja a szót arról, hogy egy prominens lojalista gyermekének veszélyes mulatság lehet ez, és Hewlett felajánlja, hogy állandó kísérőt ad mellé, rögtön arra gondolunk, hogy ügyes ez a Mary, nagy ügyes. Ahogyan a későbbi hálószoba beszélgetésből kiderül, Abe is így látja, bennünket viszont épp ez a jelenet bizonytalanít el. Úgy tűnik, Mary tényleg nem szeretné, ha Abe folytatná a tevékenységét, mert Baker zászlós halála egy vízválasztó volt ebben a mókában, Abe viszont úgy érvel, hogy

pont azért nem lehet megállni most már, mert átléptek egy határt.

A patrióta táborban odakint a tábortűz mellett tanyáznak a fiatal tisztek ingujjban, és persze, hogy Ben összekakaskodik az egyikkel, aki nem csak Washington vezetői képességeit kérdőjelezi meg, de szexuális orientációját is. Megint az a pamflet a téma, amit már korábban Ben és Washington beszélgetéséből megismerhettünk, és aminek címének részlete egyben az epizód címéül is szolgál, A bunyóba végül beavatkozik Caleb is. Ben pedig ekkor érzi idejét annak, hogy elmondja haverjának, hogy igaza van, várjanak addig, míg maga Abe jelentkezik.

A tisztek vacsorájánál Szőke Főhős arcán a verekedés épp hogy látható nyomaival és duzzogva ücsörög, amikor Lee csak úgy mellékesen, a közelében üldögélő tiszteknek (saját embereinek, köztük annak a fickónak is, akivel Ben összeverekedett) szemezget a sokat emlegetett írásból. (Amelynek címe egyébként Thoughts of a Free Man, ahogyan ennek az epizódnak is.) Washington kéri, hogy hangosan olvassa fel, mi olyan érdekes. Nagyfőnököt úgy tűnik, nem egyszerűen rossz hadvezetőnek, hanem egyenesen árulónak tekintik egyesek Philadelphia elvesztése után. 5    Washingtonnak van egy külföldi vendége is, egy francia fickó, egy bizonyos Roderigue Hortalez et Compagnie nevű spanyol cég képviselője. Na ez egy vicces sztori, kíváncsi vagyok mennyire bontják ki a történetet ebben a sorozatban. Valahogy ki kell, ha már egyszer többször is emlegették a franciákat ebben a részben.

Amúgy az egész jelenet arra megy ki, hogy egy nagyon fontos új szereplő nagybelépőjét előkészítse.

Voilá, ladies and gentlemen,

Benedict Arnold (Owain Yeoman) érkezik a vacsorára piszkosan, de magabiztosan,

hogy megvédje régi jó barátját. Jól helyre teszi Lee-t, miközben monológjában elejt néhány fontos életrajzi adatot, hogy a nézők is jobban megismerhessék: egy részeges apa fia, egykori gyógyszerésztanonc és nem mellesleg, néhány, úgy tizenegy csata győztese. (Volt egyáltalán ennyi csata a konfliktus első szakaszában?) Amúgy nagyjából stimmel a bemutatkozás, bár a Függetlenségi Háború előtt már kereskedő volt, szokás szerint a csempészés terén is szerzett praktikus tudással. Hm, lesz ennek még jelentősége, ha Caleb privatérkedését és a fekete piaci tevékenységét már így felemlegették az epizód során? Vagy ez majd csak az Amerikába eljuttatandó szobor miatt lesz érdekes?

Apropó szobor! Rogers végre a király elé járulhat, igaz az éjszaka közepén, szóval sejthető, hogy valami titkos, kétes biznisz miatt hivatják. Ő ugyan csak az észak-nyugati átjárót szeretné megtalálni 6 , az expedícióhoz szeretne egy királyi chartert, de a nagyon sznob akcentusú udvarnokok leintik, megkapja majd azt is, meg előtte még őrnagyi rangjához illő fizetést, ezenfelül adósságai kiegyenlítését, kap pénzt paripát és fegyvert, csak járjon utána a mellszobornak, semmisítse meg a tartalmát, ami királyi tulajdon (nem részletezik előtte, konkrétan milyen jellegű is az a tulajdon), valamint minden olyan személyt is ezzel együtt, aki pillantást vethetett arra a dologra. (Ez azt jelenti, hogy saját magát is? Mert ő is láthatja, mi az a valamit.)

Rogers éjszakai jelenete az utolsó az epizódban, és valahol kiszámítható, hogy így hozzák vissza a történetbe. Előtte azonban Whitehallban, mármint Woodhullék családi házában történik egy meglepő fordulat: Abe, akinek már így is túl nagy a magára vett szuperkém szerep, felajánlja Hewlett őrnagynak, hogy eljátszva, hogy beépül a Sons of Liberty tagjai közé, információkat szolgáltat majd.

Lábjegyzetek
  1. Érdemes belelapozni a legfrissebb, és eddig kutatók által korábban nem tanulmányozott, de II. Erzsébet által e célra néhány évvel ezelőtt átengedett dokumentumokra is támaszkodó III. György életrajzba. Andrew Roberts: George III: The Life and Reign of Britain’s Most Misunderstood Monarch. Penguin Books, 2021[]
  2. lényegesen több elismert női képzőművész tevékenykedett Európa-szerte az elmúlt 600-700 évben, mint amennyit a szinte kizárólagosan férfiakra fókuszáló művészettörténeti munkák emlegetni szeretnek. Ennek ellensúlyozásaként Katy Hessel elkészítette a kifejezetten női alkotókat bemutató művészettörténetét. Tanulságos olvasmány. Katy Hessel: The Story of Art Without Men.  Penguin Random House 2022. )[]
  3. Az ekkor még Sir Wiliam Howe vezetése alatt álló brit sereg alapvetően nem sokra ment ezzel a tettével, azon túl, hogy kicsit mrgkarcolta a kolónaibeliek hiúságát. Mint ahogyan Mark E. Lender és Garry W. Stone Fatal Sunday: George Washington, the Monmouth Campaign, and the Politics of Battle (University of Oklahoma Press, 2017)  című könyvében is olvashatunk róla, az európai hadviselési hagyományokban mérvadónak  számító tett, nevezetesen az ellenfél fővárosának elfoglalása – és ekkor ugyebár Philadelphia volt a lázadó kolóniák adminisztratív- politikai központja – ebben a háborúban jelentéktelennek, hovatovább értelmetlennek bizonyult.[]
  4. Hogy mennyire nem egyformán érintette a konfliktus még a New York álllam különböző részein, sőt még a Long Island más-más területein élőket, lsd még Joseph S. Tiedemann, Eugene R. Fingerhut: The Other New York. The American Revolution Beyond New York City, 1763-1787. State University of New York Press, 2005[]
  5. Mivel az évad további részében kevésbé van erre alkalmas pillanat, ide jegyzem fel azt a néhány okot, ami a Fatal Sunday című könyv szerzői szerint meggátolta, hogy a főparancsnokkal szembeni kritikus hangok képviselői összefogjanak és valóban kezdeményezzék a Kongresszusban a leváltását. Egyrészt maguk a kritizálók soha nem álltak össze egy frakcióvá, egyedi hangok voltak a függetlenségi háború nagy morajlásában Ráadásul gyakran csak privát levelekben adtak hangot elégedetlenségüknek. Akadtak olyanok, akik elméletben, vitatkozó politikusokkal teli termekben ellene szóltak Washingtonnak, de testközelből látván a hánorú, a hadviselés realitásait, felülvizsgálták saját álláspontjukat. Többen közölük “halálos ellenségei” voltak egymásnak, még ez az ügy sem hozta volna őket közös nevezőre. S ha mégis így történt volna, még így is kisebbségben lettek volna a Washingtont leváltani akarók a Kongresszusban. Ráadásul maga a főparancsnok soha nem konfrontálódott közvetlenül a kritizálóival, megvoltak a maga hatékony politikai szövetségesei erre. (Tulajdonképpen ennek a politikai stratégiának a dramatizált változatát látjuk ebben a vacsora jelenetben, hiszen Washington szenvtelenül hallgatja a pamfletet felolvasó Lee-t, s majd csak a sátorba belépő Benedict Arnold mond egy szózatot a védemében. Legvégül pedig a haseregnek, főként majd Valley Forge-ba költözés idején kritikus fontosságú volt a túlélés szempontjából a stabilitás, ezt azért Washington legtöbb kritikusa maga is belátta 1777/78 fordulóján. []
  6. tényleg voltak ilyen tervei, lsd még Alexander Rose: Washington’s Spies []

Share this post