Egy olvasó naplója

Egy hagyományos irodalmár blogja a digitális korban

Hagyományos könyvkritikaKönyvKritikaTörténelmi fikcióTörténelmi regény

Egy aláírás ára (Robert Harris: Act of Oblivion)

Egy aláírás ára (Robert Harris: Act of Oblivion)

Végigtekintve a rendelkezésünkre álló valós történelmi forrásokon, könnyen belátható, miért is kiváló fikciós alapanyag az I. Károly király halálos ítéletét aláíró férfiak, különösképpen a két Amerikába menekült királygyilkos  sorsa. A kiváló dokumentáltság ellenére is marad azonban elég mozgástere egy regényírónak, főként, ha annak is ügyesen találja meg a módját, hogy ebbe a világba egy kitalált szereplőt is beillesszen, ezzel is tágítva azt a bizonyos teret, amelyet fikcióval kell, hogy kitöltsön.

bookcover of Robert Harris Act of Oblivion
Robert Harris: Act of Oblivion. (Penguin Books, 2022)

Robert Harris legújabb regényének címe Act of Oblivion, amely a 17. századi angol történelemben eligazodni képes olvasó számára akár ismerősnek is tűnhet, hiszen az 1660-ban elfogadott Indemnity and Oblivion Actra (vagy hosszabb nevén: “An Act of Free and General Pardon, Indemnity, and Oblivion”) utal, amely alapvetően általános amnesztiát kínált a polgárháborús évek alatti bűnelkövetőknek (azaz más összefüggések felől nézve a tiszta lappal történő újrakezdést a társadalom nagy részének az ismét királysággá váló országban, mintha a köztes idő ugyan meg se történt volna), kivéve néhány esetet, és ezek közé tartozott az I. Károly király kivégzésében történő közreműködés is.

Ugyanakkor megszokott jelenség, hogy ha egy szerző egy történelmi jelentőségű jelentésében rögzült szókapcsolatot választ címként, akkor a kifejezés szó szerinti értelme is implikálódik a regény értelmezési lehetőségeibe. (Másrészről azoknak az olvasóknak sem kell aggódniuk, akik előzetes tudás nélkül érkeznek a regényhez, a jellegzetes emberi élethelyzetek és konfliktusok ábrázolása enélkül is befogadható és élvezhető.)

Az Act of Oblivion három férfi sorsát követi szorosabban közel két évtizeden át: Edward Whalley és William Goffe köztársaságpárti ezredesekét, akik após és vej viszonyban vannak egymással, valamint az őket mániákusan elfogni akaró Richard Naylerét, aki Harris saját képzeletének szüleménye, s erre a szerző a bevezetőben fel is hívja olvasói figyelmét.

Ahogyan az egy intelligensen összerakott történelmi fikcióhoz illik, természetesen a szereplők sorsa egy ponton privát szinten is összekapcsolódik.

Whalley, akit a történet rendre Nedként említ (míg Goffe-ot Willként), Oliver Cromwell unokatestvére volt, s olyan meghatározó fiatalkori emlékekkel is rendelkezik a Lord Protectorról, mint senki más a környezetében mozgók közül. Ezt a helyzetet Harris regénye is ügyesen kihasználja, amikor a már bujdosó idős férfi a tétlenség hetei, hónapjai alatt emlékiratírásba kezd, és a történtekkel való őszinte szembenézéshez ezek a speciális emlékek is hozzásegítik. Ned ugyancsak más perspektívából képes I. Károlyt is szemlélni, hiszen a neves fogoly őrzéséért felelős gárda vezetőjeként még vacsorázni is volt alkalma vele, így a rang mögötti privát emberhez, a gondolkodásmódjához is közelebb állhatott a többiekhez képest. Hogy az ő neve volt a negyedik a sorban, akik aláírták a halálos ítéletet egy keserű bohózatnak beillő jelenetsor során, inkább köszönhető a körülmények különös összejátszásának, mint Ned személyes elhivatottságának.

Nem úgy, mint veje, Will esetében, aki a jellegzetes naiv-idealista és ebből következően radikális forradalmártípusnak a megtestesítője. Adott, hogy a történetnek legalább egy pontján, extrém körülményeik ellenére is, de valamilyen formában konfrontálódniuk kell.

Történetünk elején, a Restauráció hajnalán azonban még éppen el tudják érni az utolsó olyan gyarmatokra induló hajót, amelyet nem vizsgálnak át kifejezetten az egykori halálos ítéletet aláíró férfiak után kutatva. Mire főszereplőink Amerikába érnek, már javában tart a megtorlás: akasztás, kibelezés, felnégyelés, és hasonló kuriozitások. Ők ketten pedig a koloniális gyarmati, gyakran szélsőségesen puritán közösség tagjainak segítségével bujkálnak éveken át padlásokban, pincékben, néha a szabad ég alatt; részben katonai múltjuk alatt kitapasztalt, részben az amerikai őslakosoktól átvett nomád túlélési módszerek segítségével.

Mindeközben újra és újra rácsodálkozhatunk az olvasóhoz közel hozott karakterek sanyarú sorsának értelmetlenségére, nonszensz mivoltára, ám

megint csak a kiváló korszakválasztást igazolja, hogy mindig van, mert mindig kell, hogy legyen egy pont, amikor saját véleményünk, saját, a regényhősök szituációját magunknak értelmező gondolatmenetünk saját magunk általi megcáfolásába botlunk.

Morális szempontból – márpedig minden regénynek van etikai olvasati rétege, hiszen eldöntjük, és ha jó az a regény, akkor engedi is az olvasónak magának eldönteni, hogy ki mellé álljunk, kit tekintsünk jónak és rossznak – I. Károly kivégzése igazi kemény dió. Lehet mondani, hogy íme, a parlamentarizmus csúcsa, annak az elvnek a diadala, hogy egy választott testület felette áll még az uralkodónak is, és ezáltal az életével kapcsolatos ítéleteket is alkothat. Mindeközben azonban tudjuk jól, hogy Károly nem részesült fair tárgyalásban, vagyis sérült az elv, ami alapján ez az esemény egyáltalán sorra kerülhetett. Másrészről Cromwell uralma is igen hamar félresikeresett, melyet hagyományosan úgy szoktak megfogalmazni, hogy ő minden szempontból király volt, csupán nevében nem. Ez persze ismételten csak azt a kérdést teszi fel, hogy akkor mi célt is szolgált egy másik ember életének elvétele?

Lehet mondani, hogy ilyen a nagypolitika, főszereplőink kiálltak egyik oldal mellett, és most, annak az oldalnak bukása után így (megadják magukat és egy borzalmas kivégzési procedúra áldozataként fejezik be életüket) vagy úgy (időnként az európai értelemben vett civilizáltságból is kiszakadva, bujkálással töltik hátralévő napjaikat), de most kénytelenek ezen döntésük következményeit is vállalni. Ekkor azonban megint csak abba a dilemmába botlunk, hogy miért is kellett ennek a politikai (és fegyveres, de hát e kettő ekkoriban kéz a kézben járt) összetűzésnek elmennie a falig (és még kicsit azon is túl).

Tekinthetünk úgy is főszereplőinkre, hogy jajj, ti szerencsétlenek, hát hagyjátok már abba a bujkálást, mert ez nem élet így, ahogy éltek, menjetek inkább haza, adjátok meg magatokat. De aztán azzal szembesülünk, hogy azt a borzalmat, ami ebben az esetben várna rájuk, mégsem kívánhatjuk nekik. A nyilvános megkínzatásnál még az ősemberi szintre redukált életmód is többet ér, míg érzed a nap melegét a bőrödön, az étel ízét a szádban, és így tovább.

Hasonlóképpen ellentmondásokkal teli Nayler helyzete is. Amikor a politikai helyzet úgy kívánja, hogy felhagyjanak a nyilvános megtorlással, és felettese inkább azt javasolja, hogy orrgyilkosokkal szimplán ölessék meg az aláírók közül még maradék szökésben lévőket, mint John Travolta a híres mémben, tekingethetünk jobbra-balra, hogy akkor ez most mégis hogy? Ha kiveszik a képletből a közéleti (politikai) vetületet, a kivégzés (legyen bármennyire is brutális és embertelen) nyilvános jellegét, és helyette titokban akarják megoldani, akkor annak mi értelme van? Így nem több mint egy sunyi, alattomban végrehajtott orgyilkosság, amelyhez képes azon nyomban morálisan magasabb rendűnek tűnik a király tárgyalással, dokumentált, félszáz ember által hitelesített halálos ítélettel megelőzött és egyetlen kardcsapással megvalósult halála.

Természetesen a három kiemelt fontosságú karakter is szembesül a maga etikai kételyeivel, ha más-más (egyéniségükhöz illő) mértékben is. Nayler esetében ez a pillanat akkor következik be, Cromwell és néhány társa földi maradványainak kiásását és „kivégzését” kell felügyelnie. Amellett, hogy ez mennyire barbár tett, még értelmetlen is, főleg egy másik feladat elvégzésére (az amerikai bujdosók felkutatására) oly megszállottan koncentráló személy, mint Nayler szemében.

Willnek a történet egy pontján lehetősége lenne különszakadni apósától, épp akkor, amikor gondolataikban, világnézetükben a legtávolabb állnak egymástól, ám végül másként dönt. Az ő belső morális őrlődése hármuk közül a legkevésbé látványos, hiszen ő az, aki a legkönnyebben fordul akár a Bibliához, akár az abból kinövő bármilyen gyerekes vagy őrült próféciához. A belső konflikus azonban ennek ellenére tőle sem idegen.

Ebben a jellegzetes lelki-mentális folyamatban Ned jut mindannyiuk közül a legtovább, és nem véletlen, hogy ő az, aki a fejében kavargó, ebben a formában egyre nehezebben elviselhető, egymással viaskodó gondolatokat megpróbálja papírra vetni. Ő az, aki képes addig a pontig is eljutni a szembenézésben, hogy

mi van, ha rosszul döntöttek?

Így aztán nem is a bujdosás lesz az ő csendes tragédiája, hanem hogy Will később elégeti az egész kéziratot.

Már csak azért is érdemes kiemelni, hogy valamilyen formában érzékelhető a főbb karakterek önellentmondásokkal, kételyekkel, őrlődésekkel teletüzdelt belső világa, mivel a történet folyamán lassan, de jól érzékelhetően nyílik egy újabb front a józanész és a bigottság kötött is.

Egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy 17. századi európai (és koloniális amerikai) történetet nem is nagyon lehet enélkül a konfliktus nélkül írni.

Szereplőink egytől egyig istenfélő emberek, amin nem nagyon kell csodálkozni, hiszen ebben a korban még oly keveset tudtak a világról, többek között például a járványok természetétől, hogy a legemberibb dolog volt a természetfelettibe vetett hit felé fordulni. Ám az Act of Oblivionban bemutatott puritánok, különösképpen egy-két extrém szekta ezt az emberi esendőségből következő cselekedetet a kelleténél jóval túltolja.

Harrisnek nem csak e téren, hanem a jellegzetes kis történelmi nüanszokban is sikerült a korszak kvintesszenciáját megragadnia, mindazon nagyobb léptékű események közepette, melyek hőseink bújkálásával egy időben zajlanak: Nieuw Amsterdamból New York lesz, súlyos járvány tizedeli London lakosságát, ama városét, amelynek képét a rákövetkező tűzvész örökre megváltoztatja.

A múltban valóban is élt szereplőink történetét a róluk fennmaradt dokumentumokból csak egy adott pontig tudjuk követni, azon túl Harris írói képzeletére vagyunk kénytelenek bízni magunkat. A szerző az utószóban még egyszer tudatosítja olvasójában, hogy ez az ő verziója, más elképzelheti másként is.

Ez a többszörösen (elő- és utószó) deklarált, az olvasó számára biztosított intellektuális mozgástér kétségtelenül a regény legnagyobb erénye. Az elbeszélés komolyan veszi a valós tények, adatok, életrajzok vonalvezető szerepét, ezen keretek között igyekszik tehát újabb és újabb mélységek felé utat nyitni, legyen szó akár össztársadalmi dilemmák reprezentálásáról, akár mélységesen személyes emberi tragédiák megragadásáról. Az olvasó pedig, amellett, hogy végigkísérheti a harrisi történetmondás emocionális ívét is, alapvetően gondolkodni, saját morális ítéleteit meghozni képes felnőttként van kezelve. S ha önmaga is áldoz arra szellemi energiát, hogy felnőjjön ehhez a feladathoz, hajlandó ezekbe a morális, belső ellentmondásokat is felszínre hozó játékba beleállni, akkor az, függetlenül, hogy végül ki milyen következtetésekre jut, win-win szituáció lesz alkotás és befogadója számára is.

Share this post