Minden bizonnyal kevés olyan fiatal költő akad, akinek első kötete bemutatóját verseiből készült paródiákkal ünneplik a kortársak. Ráadásul úgy, hogy túl a szűkebb értelemben vett irodalmiságon kívüli tényezőkön – személyes népszerűség, a programfajta aktuális divatja – is érzékelhetően jól működnek ezek az alkalmi költemények, nagyszerűen visszaadják a költőre már most annyira jellemző egyedi, kiforrott, senki máséval össze nem téveszthető hangot.

Ahhoz, hogy megfejtsük ennek az egyedi hangzásnak a titkát Fehér Renátó Garázsmenet című kötetében, elsősorban a versek tematikájában rejlő jellegzetességeket érdemes megvizsgálni. Származás, a valahova tartozás tudata, a felmenők életének tematizálása, családregényszerű elemeinek versekbe szétaprózása – vagy épp ellenkezőleg, egybefüggő hosszabb költeményben megfogalmazása – persze nem számít manapság sem különösen unikumnak, elég csak – maradva az utóbbi évek elsőköteteseinél – Tinkó Máté Amíg a dolgok rendeződnek vagy Pion István Atlasz bírja című könyvére gondolni. Fehér Renátó szövegeinek esetében azonban már itt, a téma választásakor elmozdul valami a szokványos pályájáról, ahogyan azt a kötet nyitódarabjában is olvashatjuk (Határsáv): „és vagyok az első, aki belekérdez / a megszakíthatatlannak hitt történetekbe.” (7.)

Folytonosság és megszakítottság közül a Garázsmenetben található versekben az utóbbi válik alapélménnyé. Az apa hiánya az átörökítendő és átöröklött tapasztalatok, a hagyomány a hétköznapi apróságoknak tűnő dolgok átadásában jelenik meg, mint ahogy a Melba kocka című vers kiváló sorai is mutatják: „Mikor pelyhesedtem / anyu órákig böngészte a kezelési útmutatót / de a villanyborotva helyett / azóta is hagyományosat használok.” (41.) A folytonosság érzésétől megfosztottság lesz tehát az egyik sarokkő a versekben, az akaratlan kívülállóság szemszögével találkozhatunk például, amikor azt olvassuk, „Úgy vágni virágot, mint a régiek, / akiknek nevére talán, / rokoni szálakra már régóta nem. / Ezt ismételgetni hétvégente, amíg / népmesehőssé száradnak mindannyian. / És kitagadni, aki nem tanulta meg: / meghalni nálunk csak vasárnap szokás.” (Vasárnapi recept, 9.)

Ugyanakkor a kívülállóság tudata adja meg egyáltalán a reflexió lehetőségét, ahogyan figyelni, tanulmányozni, vagy ahogy az előző példa címében is látható volt, recepteket gyűjteni lehet a szereplehetőségekre. A megszakadt folytonosság ráadásul azt is eredményezi, hogy bármilyen szerepet választ is a megszólaló huszonéves fiatal férfi, az mindenképpen tudatos választás eredménye lesz. Ennek pedig akkor van jelentősége, ha tágítjuk a kört, és már nem csak a mikroközösségekre, hanem egy jóval nagyobb csoportra, a nemzetre fókuszálunk. Bár nem szigorúan ilyen sorrendbe rendeződnek a versek a kötetben, mégis jól érzékelhető az a gondolati ív, ahogy a kiszakítottság alapélménye lépésről lépésre egyre nagyobb közegben értelmeződik. A családon túl az észak-nyugatmagyarországi, Ausztriával határos és ezzel tradicionálisan az ország többi részétől sok mindenben eltérő sorsú vidék ugyanúgy megjelenik, mint a haza egésze, sőt, időnként még egy ennél is tágabb kontextust, a kelet- vagy közép-európaiságot is használja. Fehérnél ez egyfajta eldöntetlenségben Ká-Európává alakul, s nem is igazán földrajzi, sokkal inkább történeti-kulturális egységet jelképez.

A vizsgálódás tárgya azonban mindvégig ugyanaz: a megszólaló viszonya a generációk által átöröklött szerepmintákhoz. A Random-ország térben is jól elkülönülő nézőpontja („Álmomban felmásztam a Szabadság híd / egyik turulmadarára”, 48.) képes talán a leginkább kifejezni, hogy a saját közösségeit figyelő fiatalember mit talál kutakodásai során. A vers egy keserű és dühös monológ az ország jelenlegi állapotáról, csupa egyáltalán nem finomkodó, nem udvariaskodó kifejezéssel. „A karhatalmisták, forradalmárok, pincébe menekülők / munkástanácsok és a csőcselék országa.”, „Az arcátlan és pocsék koppintások országa.” (48.), vagy „A blöffölő, alibiző, papírpoharas hobbi-egyetemisták országa.” (49.) A Random-ország grandiózus tablószerű összefoglalója egy olyan fiatalember tapasztalatainak, aki a rendszerváltás idején született. Ugyanakkor leegyszerűsítésnek érzem, ha arról esik szó, Fehér belekezdett valami fontos és eddig el nem végzett feladatba, az elmúlt évtizedek kibeszélésébe. Hogy ezt egyedül ő tenné korosztálya tagjai közül. Kétségtelen, egy húszas évei közepén járó fiatal költő induló kötete esetében ritka a közélet ennyire tudatos tematizálása, ám ha tágabbra tárjuk a kapukat, és bevonjuk a vizsgálódásba például a slam poetry közegét is, rögtön nem tűnik Fehér Renátó magányos hősnek, sőt a Garázsmenet kifejezetten jól képes beilleszkedni abba a motívumhálóba, amit akár egy-egy slam poetry esten a közéleti témában megszólaló fellépők szövegei létrehoznak. (A random-ország kifejezés például összecseng Simon Márton hátország szójátékával arról az országról, ahol a tisztázatlanság, átláthatatlanság, megold[hat]atlanság miatt minden mondatunkat a bizonytalanságot kifejező hát szócskával kezdjük.)

Ugyanakkor a Random-ország lehet bár dramaturgiai szempontból a kötet csúcspontja, valamint struktúrája és az olvasás során is áttörő indulatossága révén még akár színpadon előadva is megállná a helyét, a Garázsmenet messze nem csupán a közállapotok leltározásáról és bátor kimondásáról szól, hanem arról, ami utána következik, hogy mindezeknek mi a tanulsága az egyénre nézve. Ha ez a helyzet, akkor most mit teszel? Amire Fehér jut ezzel a kérdéssel, ahhoz persze már sokkal inkább illik a hagyományos, olvasás általi befogadás. Mert míg például Csider István Zoltán a közönség előtt élőben előadott szövegeiben azzal a retorikai megoldással játszik, hogy saját etikai döntéseinek kimondása révén rögtön nekiszegezi a hallgatóságának a kérdést, és te hogy vagy ezzel, addig Fehér Renátó közlésmódja több áttételen keresztül válik szolidabb, szerényebb, ugyanakkor mégis makacsabb és hosszabban kitartható hanggá.

Mindez nem egyszerűen belenyugvás a sorsba, az elkerülhetetlenbe, hanem tudatos döntés. Mert hiszen ne feledjük, egy kívülálló gondolatai ezek, aki megtehetné, hogy másként válasszon, de az ő tapasztalatának erkölcsi hozadéka egyfajta inverz mégis-morál, „Elmehetnék, mégis maradok, mert / én tudni akarom végre, milyen a hangja / egy megpattanó gerincnek.” (Ká-európai ismerős, 56.) Ha az itt élők sorsa az, hogy „mifelénk folyton mindenki ígéret marad. / Mert ez az otthonukban uralkodó, / de odakint csak kudarcokat halmozó családfők, / a koporsóban hazatérő, nagyreményű / csibészes bátyák országa.” (Mennyei rutin, 37.), akkor ő ehhez a tradícióhoz kíván tartozni, az ő generációkon át öröklődő sorsukat akarja magáénak tudni. Érdekes, ahogyan ehhez aztán jelképes bátyákat vagy épp anyákat is választ, például a Szöulban olimpiai győzelmet szerző „kicsi lányt”, Egerszegi Krisztinát („Állítólag én is egy kicsit / abban a medencében születtem.” Anyák napja, 39.) vagy a pályán mérkőzés közben életét vesztő labdarúgót, Fehér Miklóst (Mennyei rutin). Az egy-egy allúzió által megidézett József Attila („Nem baj neked, ha én nagyon szeretlek?” Csak szilveszter, 23.) is inkább a választott család körébe vonható, nem költői elő- vagy példaképként jelenik meg.

Ez a tudatos valahova tartozni szándékozás a kötet versein végigtekintve jól kivehetően az élet hétköznapiságába való betagozódásban realizálódik, néha mindannyiunk által gyakran mondogatott közhelyekre építve („Az egészség meg a család. Hogy ez a két legfontosabb.” Lumbus in fabula, 16.), visszatérő motívumokkal, betegségről, halálról, személyes veszteségről. Részben e mindennapi tapasztalatok megformálása által is rokonítható Fehér Renátó világa Kemény István költészetével, csakhogy míg Keménynél a család, kocsi, nyaralás, a hétköznapi kis túlélések és kis megalkuvások motívumai már a tapasztalás hozadékai, Fehérnél egyszerre van jelen az, hogy ő még mindezek előtt álló fiatalember és egyben annak a tudata, hogy ha az apák sorsát választja, az vár majd rá is, amit az ő sorsukról elmondani képes. Véleményem szerint ez a kettősség okozza azt a hol öreguras, hol csupán koravén hangnemet, amit aztán ügyesen lehet parodizálni is. És ugyanakkor ebben rejlik e líra egy másik jellegzetessége is, a Garázsmenet esetében ugyanis a múltba tekintés látszólag hangsúlyos motívumai ellenére is egy a jövőbe néző, útját, sorsát már az út legelején feltérképező fiatalember megszólalásairól beszélhetünk.

Így aztán az sem véletlen, hogy amikor a költői szereptípusok közti választásról ír, inkább Verlaine-t választja, mint Rimbaud-t (Abszint helyett), és a már említett, időt térré tágító kettősség rátelepszik a hagyományos értelemben a szerelmi líra alkotásai közé sorolható darabokra is. Ráadásul ezek a szövegek sem szabadulhatnak attól a közérzettől, amit a közélet okoz, ezzel pedig Petri György és sokat emlegetett sora („Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen.” Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből) idéződik meg.

Hatalmas utat jár be Fehér Renátó első, Garázsmenet című vékonyka, alig több mint ötven oldalas kötetében, miközben nem bicsaklik meg egyszer sem. Éppen ezért nem csak a kiforrott, esetleges paródiákon átütő hang miatt gondolom úgy, hogy kiemelkedik ez a könyv a megszokott első kötetek közül, hanem mert nem a szárnypróbálkozások korának lezárását, hanem az érett költői munka első komoly állomását jelképezi.

(Eredeti megjelenés: Bárka 2015/2)