Az Egy olvasó naplója blog első változata 2014 januárjában indult, ezzel a bejegyzéssel a blog régi (blogspotos) felületén. Erre az időre tehető a magyar irodalmi életbeli aktivitásom csúcspontja, s mint a bejegyzésből is látható, a blog ekkori koncepciója szerint a különböző kulturális portálokon és hagyományos folyóirakokban megjelent publikációim egyfajta promóciója lett volna az elsődleges cél.

A 2010-es évek első felében úgy gondoltam, hogy digitális világunkban kiváló hosszútávú befektetés (nem anyagilag, hanem intellektuális értelemben), ha  minél szélesebb körben, minél több kulturális portálon igyekszem cikkeket megjelentetni, s majd mindezt egy saját felületen megpróbálom olyan kontextusba helyezni, hogy kirajzolódhasson a különböző témajú, formátumú, mélységű, hangulatú (stb) írások mögötti egységes világkép, szakmai koncepció. Illetve, hogy a blog formátum (valamint a speciális keresőoptimalizaciós megoldások) révén egy szélesebb érdeklődő réteget is el tudjak érni annál a szűk, zárványszerűen létező, egymás közelségében egyszerre fuldokló, és egyben ettől a közelségtől drogfüggők módjára szabadulni nem képes,  toxikus közegnél, amely tagjairól ezek a hagyományos kritikák, tudósítások, tanulmányok, stb alapjában véve szóltak.

Ezen kívül akadt egy sor olyan bejegyzés is ebben az első korszakban, amelyet azért itt publikáltam, mert szintén keresőoptimalizációs okokból nem akartam hagyományos irodalomközvetítő felületeken úgymond elpazarolni.

Ugyancsak a 2010-es évek lenyomata a  régi Egy olvasó napója blogon, ahogyan kis színes hírekkel is igyekeztem új olvasókat is bevonzzani. Ez a módszer  egyébként a 2009 óta szerkesztett TOURázzunk együtt országúti kerékparos blogom korábbi változatában jól működött. Erre a struktúrára utal az Egy olvasó naplója ezidőtájt használt mottója:

“Az egyszerzős kulturális magazin.”

Természetesen a digitális világ egyik szépsége, hogy a tartalomkészítők – legalább is az olyan kis, független projektek esetében, melyekben rendszerint én szoktam gondolkozni –  gyakorlatilag napi szinten kell, hogy agyaljanak a megújuláson, a korábbi irányok újragondolásán. Emellett persze akadhatnak az ember életében olyan kanyarok, melyek szintén a szakmai koncepciója újragondolásához vezetnek.

2018 júliusa hozta az első nagy változást az Egy olvasó naplója blog történetében, miután hátam mögött hagytam Budapestet és az irodalmi életben való aktív részvételt.  Mivel soha nem voltam igazán ennek a közegnek a része, hisz megélhetésem soha nem függött az irodalmári tevékenységemtől, távozásom szinte észrevétlenül történt.  Akár élhettem volna az életemet a maga megszokott, kényelmes midennapi formájában egy kis családi vállalozás (pénzügyi tanácsadó területen tevékenykedő és sportkönyvek kiadásával foglalkozó cégek) ügyvezető tulajdonosaként, és tekinthettem volna a budapesti epizódra, mint valami hülye, rossz álomra.   

Csakhogy én túl hiú vagyok a tudásomra és arra a mennyiségű és minőségű munkára, amit az évek alatt irodalmárként  is letettem az asztalra. Nagyon nem szeretném, ha ez a feledés homályába veszne, s amúgy sem volt soha a célom ( legfeljebb csak átmeneti praktikus eszköz lehetőségét láttam benne) csupán a  már említett toxikus közegen belüli hierarchiába betagozódás, hiszen mint ahogyan szintén említettem, nagyobb távlatokban gondolkoztam saját tevékenységemet illetően. 

Vagyis mindig is ott motoszkált a fejemben, hogy az Egy olvasó naplója blogot, ha megváltozott formában is, de tovább kell vinnem.

Így aztán 2018 decemberében költözött a blog erre az itteni webcímre (egyolvasonaploja.hu) s ezzel egyidőben szintén 2018 decemberében hoztam létre az ehhez tartozó Facebook oldalt is (ez látható az azokban a napokban feltöltött  profilképek/ borítóképek dátumán is)

S bár 2019 folyamán tettem kísérletet a blog közösségi médiás felületén történő promóciójára (a közösségi média használata a szememben egy speciális marketing eszköz, vagyis a szakmai és nem a privát élet prezentálásának felülete), egyrészt még mindig nem találtam meg azt a blogformátumot, -struktúrát, amellyel úgy ahogy elégedett lettem volna, másrészt a rákövetkező két év (2020-2021) világeseményei egy olyan bizarr helyzetet teremtettek, hogy úgy döntöttem, inkább kivárok a blog promotálásával. 

Ez nem jelenti persze azt, hogy ne posztolgattam volna magán a blogon is ezidő alatt. Ekkoriban született meg a Nézőnapló (= a néző olvasónaplója) kategória, amely történelmi tévésorozatok kvázi “hogyvoltozása”, de kiegészülve egy masszív lábjegyzeteléssel az adott korral (vagy a korszakon belüli specialis tèmával) kapcsolatos olvasmányaim listájával.

A hétköznapi szóhasználattal szólva a “történelmi regény” , szakszerűbben fogalmazva “a múlt fikciós reprezentációs formáinak”(független) kutatójaként, a történelmi események fikcionalizálhatóságának (ez például az egyik olyan dolog, amely a “hosszútávú célok” kalapba tartozik) nagy rajongójaként a nézőnaplók bejegyzései praktikus megoldásnak tűntek, és a régi, hagyományos (de kicsit átfazonírozott)  kritikáim e blogba illesztése mellett ez a bejegyzéstípus jelentik jelenleg is az Egy olvasó naplója alapját.

A kiemelt történelmi korszakokat illetően egész életemben az angol/brit történelem vonzott a leginkább. S bár 5-6 éve még inkább billent a mérleg a Rózsák háborúja időszaka felé, az utóbbi pár évben egyértelműen a 18. század (pontosabban a “hosszú” 18. század”) viszi egyértelműen a prímet, s szintén részben hosszútávú kreatív piaci terveim miatt, de a már szintèn sokat emlegetett hiúsági kérdés okán is, szeretném, ha ezzel azonnal tisztában lenne az intellektuális világomba betekintő és rólam rögtön – mert hát ilyen az emberi természet- vèleményt formáló idegen.

Mint ahogyan a fentebbiekből is sejthető, bár a magyarországi hagyományos kultúraközvetítői intézményrendszertől (folyóiratok, programok, tudományos élet) tudatosan távol tartom magam, az irodalmári tevékenységemmel nem hagytam fel. Továbbra is a mindennapjaim része a múltfeldolgozás jelenségének, az emlékezethelyek, a kulturális emlékezet, a historiográfiai metafikció (stb) elméleteinek kutatása, a friss elsőkönyves termés figyelése, önnön ká-európai értelmiségi helyzetemnek folyamatos definiálása, ésatöbbi.

Remélhetőleg a blog jelenlegi mottója:

“egy hagyományos  irodalmár blogja a digitális korban”

képes érzékeltetni, hogy ezzel a bloggal szándékoltan a senkiföldjén kívánok állni.  Én jól érzem magam a digitalizáció korában, és a szokásos kérdésre, hogy mely korban szeretnék élni, mindig ugyanaz a válasz: itt és most, a 21. században.  Mindig is izgalmas kihívásnak tartottam az azzal való játszadozást, hogy azt a tudásanyagot, amivel rendelkezem, hogyan lehet prezentálni a digitális térben.

Ugyanakkor mégiscsak hagyományos irodalmár vagyok, nem keresen megszállottan a kultúraközvetítés látványos, extrém, új módjait, én egyszerűen csak prezentálni kívánom a saját szakmai tudásomat.

Ez a blog tehát nem tartozik az elmúlt években megszaporodó “könyvajanló” jellegű blogok/ közösségi média oldalak sorába. S ahogyan aktív könyvkritikusi korszakomban is folyamatosan elutasítottam ennek lehetőségét, jelenleg sem írok “könyvkritikát” az adott könyv szerzőjének kérésére (minél mézesmázosabb, modorosabb, gyakorlatilag nő mivoltomban lenéző módon kéri az illető, annál inkább nem), azt ugyanis nem kritikának nevezik, hanem valami egészen másnak.