Egy olvasó naplója

Egy hagyományos irodalmár blogja a digitális korban

Hagyományos könyvkritika

Gúzsba köt és szabadon enged

Gúzsba köt és szabadon enged

Kevés olyan történelmi korokon és kultúrákon átívelően népszerű irodalmi alapmotívum létezik, mint az egyéni szabadság és a társadalmi kötöttségek közti konfliktusok ábrázolása. Jessie Burton  A babaház úrnője című regénye is ezt a dilemmát foglalja magába, miközben történetét jó érzékkel egy olyan helyszínre (Amszterdam) és olyan korszakba (puritanizmus 17. századi csúcspontja s egyben a modern liberális társadalmak születése) helyezi, amely – lévén maga is egy önellentmondásos történelmi pillanat – erősebb, drámaibb kontúrokkal képes megmutatni, milyen privát és közösségi kihívásokkal kell hőseinek szembenéznie.

A kora újkori kereskedővárosok szigorú erkölcsi világa különös eleme az európai kultúrának (a magyar olvasó külön örvendhet egy erről szóló kiváló, bár igencsak sötét és keserű paródiának, Mikszáth Kálmán A fekete városának); a 17. századi Amszterdam pedig két okból is kimondottan az. Egyrészt a fellendülő globális kereskedelem  és a németalföldi kereskedők pillanatnyi üzleti előnye (amelyet majd csak a brit gyarmatbirodalom lesz képes túlszárnyalni) következtében erre az időre a nyugati civilizáció leggazdagabb városává nőtte ki magát, másrészről viszont generációról generációra öröklődött a polgárok azon tapasztalata, hogy egy a közös céllal szemben alázatos és együttműködő, a köz érdekében az egyéni felelősséget maximáliasan vállaló polgárokból álló közösség olyan emberfeletti dolgokra is képes, mint egy egész várost a tengerre (gátakra, töltésekre) építeni.

Jessie Burton kiválóan ragadja meg ezt a miliőt, a végletekig fokozza egy olyan ön- s egymást fegyelmező társadalom megjelenítését, amelyről egy 21. századi olvasó el sem tudja képzelni, hogyan is élheti itt meg bárki saját egyéniségét. A regény nem csupán azért kiváló történelmi fikció, mert sikerült egy történetet és egy hozzá illő történelmi korszakot termékeny módon összepasszítania, hanem mert fikciós múltreprezentáció ide vagy oda, mégis ízig-vérig a jelenkori olvasónak szól.

Már persze, ha megtalálja az olvasóját a magyar irodalmi térben is, hiszen A babaház úrnője is azt a sajnálatos fordítói hagyományt követi (v.ö Gilmore Girls/ Szívek szállodája effektus), hogy az adott művet már a címadással is szándékoltan egy-két kulturális regiszterrel lejjebb helyezi. A regény eredeti címe The Miniaturist, amely a egyik szereplőre utal (ráadásul nemmeghatározás nélkül), míg a magyar címadás akaratlanul is egy  butácska és felszínes  mellékízzel látja el a reménybeli olvasóban meginduló asszociációkat, s jó eséllyel épp azt a kultúrafogyasztó réteget taszítja el magától, melynek az alkotás eredetileg szólna.

Való igaz, a történetet egy fiatal lány szemszögéből követhetjük végig (bár egy egyes szám harmadik személyű elbeszélő tolmácsolásában),  kezdve azzal, hogy a 18 éves, friss házas Nella épp megérkezik férje otthonába. Ám nagyon sokat veszíthet az az olvasó, aki ezt a történetet mindenáron csak a női (s ezen belül is csak a zsenge és tapasztalatlan) karaktereket figyelembe véve akarná értelmezni.

Nella új otthona ugyanis komoly és komor titkokkal terhelt. Már a házasságkötése is furcsa volt: sietve, a közösségben szokásos ünnepségek és formalitások nélkül zajlott. Úgy hírlik, Johannes Brandt, a férj, Amszterdam egyik leggazdagabb embere, ám otthonában a vele egy háztartásban élő lánytestvére, Marin olyan szigorú életvitelre kényszerít mindenkit, mintha kétszer is meg kellene gondolniuk minden egyes garas kiadását. A regény kezdetben ügyesen tereli az olvasó gyanúját afelé, hogy minden titok nyitja a testvérek közötti incesztus lehet, ám viszonylag hamar kiderül, hogy a rejtegetnivaló dolog a férj homoszexualitása, amelyért, ha kiderül, halálbüntetés  jár.

És mégsem csak ennyiről van szó. A helyzet igencsak hasonló ahhoz, mint amikor A trónok harcában Tyrion Lannister arról beszél tárgyalásán, hogy szerinte őt valójában nem is a király megöléséért vádolják, hanem mert törpe. Vagyis eltérő. A sorból kilógó. Johannes is különc, rengeteg motívum utal arra, hogy nem illik bele ebbe a puritán világba. A festményei már-már elviselhetetlenül, túlcsordulóan érzékiek, még ha csak ételeket ábrázolnak is. Ő az örök nyughatatlan hajós, aki a kor felfogása szerint egzotikus vidékeken jár, s nem borzasztja el a találkozás más kultúrákkal, sőt, a házban szolgáló fekete férfi, Otto iránti viselkedése is mutatja, egyenrangúaknak tekinti őket. Johannes a merész, zsigerből üzletelő férfi archetípusa, akinek a fejében van a vagyona, és nem banki kimutatásokon. A biztosat, a kézzel foghatót foggal-körömmel védő földhözragadt kispolgár számára irigyelt és gyűlöletes ez a mentalitás, s Johannes egész egyéniségének megzabolázhatatlan mivolta. Nyilvánvaló, hogy sokan vannak, akik alig várják, hogy eljöjjön a nap, amikor majd összetörve, megalázva láthatják. Egy regényben viszont az arctalan tömegnek arcot kell kapnia, kell lennie egy konkrét karakternek is, aki személyesen érdekelt a férfi tönkretételében. Ő Frans Meermans, Marin kikosarazott kérője, aki, mivel nem bírja a tengert, s inkább városi hivatalnoknak állt,  irigyli Johannest a sikeres kereskedő mivoltáért és kívülről elviselhetetlenül szabad(nak látszó) életéért.

Míg Johannesnek esze ágában sincs megzabolázni egyéniségét (így gyakorlatilag aktív hozzájárulója saját tragédiájának), addig Marin épp az ellenkező utat választja: látszólag, kifelé túltolja a puritánságot, ám otthona és lelke mélyén ő is hasonló alkat mint bátyja. Ő sem engedi át az irányítást saját élete felett, neki is megvannak a titkai. Többek között, hogy ő maga utasította vissza kérője ajánlatát, bár másoknak ezt úgy mesélték, hogy a szigorú báty vétózta meg. Hiszen ebben a szigorú puritán társadalomban egy férfinek még mindig több a mozgástere, mint egy nőnek.  S miközben a történetben a sorból kilógó férfi tragédiája is ugyanúgy fontos (s nem utolsó sorban megmásíthatatlan és végleges) mint a nőké, persze nem lehet félrenézni akkor, amikor Marin dühében hozzávágyja testvéréhez, hogy ők itt mindannyian (a három nő: nővér, feleség és az egyetlen női szolgáló) Johannes titkának foglyai. Nekik kell többet tenni érte, nekik kell úgy alakítaniuk a saját életüket, hogy a dolog ne derüljön ki, míg a férfi, ha úgy tartja kedve, üzleti okokra hivatkozva elhajózhat innen, kis szerencsével akár el is menekülhetne a következmények elő, míg a női karaktereknek erre esélyük sincs.

A babaház úrnője nem rózsaszín lányregény, nem tündérmese happy enddel, nincs váratlan fordulat. A társadalmi szabályok, a közösség működésének mechanizmusai végül felülkerekednek a különcködőkön. Annyiban azonban mégiscsak idealista, hogy Nella karaktere révén azt sugallja, lehet másként is. Ugyanakkor, ha van felszínesség ebben az alaposan kidolgozott, a korabeli emberek életmódjával és mentalitásával kapcsolatban az apró részletekre is figyelő történetben (például ügyes írói fogás, hogy egy cukorügylet áll a középpontban, hiszen akkoriban az luxusterméknek számított, nem mindennapi fogyasztási cikknek, ezzel is ráerősítve a történet kora és az olvasó kora közti elengedhetetlen disszonanciára), az épp a központi szereplő jellemfejlődése. Nem érezni a mélységét és az ívét annak a folyamatnak, ahogyan a világról nem sokat tudó, vidéki, lecsúszott nemesi családból származó lány aktív, az eseményeket irányítani akaró (és valamelyest képes) karakterré válik az akkori világ egyik leghatalmasabb, és polgárait a kölcsönös megfigyelés intézményével kordában tartó városában.  Ám 21. századi emberként nem nagyon érezhetünk másként, minthogy egyetértünk azzal a törekvéssel, hogy a következő generáció tagjait majd remélhetőleg másmilyen szellemben nevelik fel.

Bármit is hirdet magáról, A babaház úrnőjében megjelenített Amszterdam bizony nem szabad hely, a zsigerekben, a levegővételben, a szívdobbanásban honol a zsarnokság (hasonlóképpen, ahogy Illyés Gyula fogalmazott egykor híres versében), s ugyanúgy, mint a történelem során számatalanszor, mindez egy eredetileg nemes eszme nevében történik. Isten akarja így, Istennek tetszik ez, stb. Igaz ugyan, hogy alapvető emberi igény a traszcendens iránti vágy, ám ami a regény lapjain megjelenített Amszterdamban zajlik, annak már kevés köze van ehhez.

Ellentétben a miniatúrakészítő tevékenységével, aki olyan babákat küldözget a vásárlóinak, amelyekből ők maguk jeleket olvasnak ki. Nella férjétől kapja a drága és díszes babaházat, terjedjen csak el a polgárok körében ennek a pénzkiadásnak a híre, s a lány először csúfolódásnak veszi, de kötelességtudóan elkezdi berendezni. Nem ő kéri, a miniatúrakészítő küld neki a ház lakóival és közvetlen ismerőseikkel egyező kinézetű figurákat, miközben az események hálójába belebonyolódó Nella egyre inkább a küldött miniatúrákból igyekszik kiolvasni a jeleket, miként döntsön egyes helyzetekben.  (Ahogyan a város többi asszonya is, akik ugyanúgy ehhez a miniatúrakészítőhöz fordultak).

A regény mindvégig azon a határon lebeg, hogy átváltson-e miszticizmusba (a történet világán belül valósnak tekintse-e az apró bábuk és készítőjük hatalmát), vagy maradjon-e a realizmus talaján, hogy minden megmagyarázhatatlannak tűnő dolog csak a véletlenek összjátéka, illetve a miniatúrakészítő jó megfigyelőkészségének és emberismeretének a következménye.

Úgy gondolom, hogy ha átváltott volna, sem kisebbített volna a könyv azon erényein, ahogy az emberről, mint alapvetően közösségi lényről, és az ebből fakadó archetipikus dilemmákról ír.

 

Jessie Burton: A babaház úrnője. Libri -JAK 2015. Fordító: Farkas Krisztina

Share this post