Egy olvasó naplója

Egy hagyományos irodalmár blogja a digitális korban

Az én 21. századomHagyományos könyvkritikaKönyvKortárs magyar irodalomKritikaPethő Anita és sport

Gyorsabban, magasabbra, erősebben (Totth Benedek: Holtverseny)

Gyorsabban, magasabbra, erősebben  (Totth Benedek: Holtverseny)

Nincs abban semmi meglepő, ha Totth Benedek első, Holtverseny című regényének olvasása közben felmerül bennünk a kérdés, vajon tényleg szükségszerű-e ezt a történetet kétszázötven oldalon keresztül nyújtani. A szöveg nagy részét ugyanis annak leírása teszi ki, hogy néhány kamasz srác hogyan tölti napjait drogozással, és hogyan éli ki ébredező nemi ösztöneit az önkontroll szinte teljes hiányában.

Totth Benedek: Holtverseny. Magvető, 2014
Totth Benedek: Holtverseny. Magvető, 2014

Mihelyt azonban megkíséreljük végiggondolni, miként is mutatna a történet rövid és feszes novella formájában, rögtön kiderül, Totth regényében épp az a lényeg, hogy a hosszúra nyújtott , semmiről sem szóló, a cselekményt lényegében előre nem lendítő jelenetek nélkül nem volna értelme magának az alaptörténetnek sem, azaz annak a hajszának, hogy végre történjen valami valódi téttel bíró esemény a szereplőkkel.

Mert alapvetően a 21. század jellegzetes embertípusa is folyton arra vágyik, hogy történjen vele valami, intenzíven érjék ingerek, állandó pörgés legyen az élete. Soha nem kapcsolja le számítógépét, mobilja ott pihen a feje mellett a párnán, csak hogy azonnal értesülhessen üzenetről, lájkról, hozzászólásról, tulajdonképpen bármiről, ami ennek a pörgésnek az illúzióját fenntarthatja. Mindebből persze egyre több és több kell, mert egyre magasabb az ingerküszöb, az ember egyre erősebb hatásokra vágyik. Tulajdonképpen erről szól a Holtverseny is: hogy ez a hajsza az újabb és újabb ingerek után miként torkollhat tragédiába.

A regény főszereplői középiskolás korú srácok, egy átlagos magyar kisváros fiatal lakói, akik számára már nem jelent különösebb izgalmat jogosítvány nélkül elvinni otthonról a(z egyik) kocsit, akik már látt ák az összes létező extrém-pornó kategóriát, délutánonként szimulációs játékokban egymást öldösik, s tulajdonképpen folyton be vannak tépve valamilyen azonosíthatatlan összetételű szertől. Nem fegyelmezik semmiben sem önmagukat, ott és akkor nyúlnak a másik nemi szervéhez, amikor épp jólesik, legyenek bármilyen (nem ritkán nyilvános) helyszínen, bármilyen társaságban. Halvány esély sincs bármiféle intimitásra, igaz, úgy tűnik, nem is igénylik azt. Úgy hajszolják az újabb és újabb, egyre erősebb ingereket, hogy közben fogalmuk sincs, miért teszik, mert másrészről mindazt a tapasztalatot, amit összegyűjtenek, képtelenek feldolgozni.

Az elbeszélő srác szavaiból érzékelhető, hogy alapjában véve jó felfogóképességű, a világ legkülönfélébb jelenségei iránt érdeklődő fiúkról van szó, akikre azonban a digitális világ szabad információáramlása révén annyi ismeret zúdul, amivel nem tudnak mit kezdeni. Éjszakánként, ha nem tudnak aludni, lehet, hogy kötözős pornót néznek, de az is lehet, hogy egy dokumentumfilmet Churchillről, vagy egy természetfilmet, esetleg külpolitikai híreket.
Végeredményben egybefolyik az egész, a lényeg, hogy villogjon a képernyő.

Eközben köztük és az idősebb generációk között félelmetesen nagy szakadékok vannak. A szülők egy teljesen másik korszak problémáiba ragadtak bele, sejtésük sincs gyermekeik érzelmi világáról. Arról egészen biztosan nincs, hogy ennek a generációnak valószínűleg nem is volt gyerekkora, egy kiélt és koravén nemzedék tagjairól beszélhetünk, akik jobban kiégtek már, mint saját szüleik. Ezt jelképezi az a nyelv is, amelyen a szereplők megszólalnak, a hangnem, ahogy egymással kommunikálnak. Nem a kamaszok jellegzetes szlengjéről van ugyanis szó, amelynek aktuális trendjeiről – például a szándékoltan hibás toldalékhasználatból eredő játékosságról – a Holtversennyel nagyjából egy időben megjelent ifjúsági, illetve fiatal felnőtt kategóriába tartozó könyvek tudósítanak, hanem egy keresetlen, útszéli, már a szóválasztásba is jókora agresszivitást belevivő stílusról. Mintha verőlegények félemlítenék és aláznák meg verbálisan is aktuális áldozatukat.

Innen nézve nyilvánvalóvá válik, hogy a regény célcsoportja a szülők és nagyszülők generációja. Őket kívánja a sokkterápia eszközével figyelmeztetni, hogy valami nagy baj van. Ha a régi jó közhelyet vesszük alapul, hogy a sport edzi a testet és jellemet, és ha belegondolunk, hogy a szülők általában jó ötletnek tartják, ha gyerekük versenyszerűen sportol valamit, hisz ez a tevékenység önfegyelemre nevel, és egészséges módon segít levezetni az emberben szükségszerűen felgyülemlett agressziót, akkor ez a regénybeli fiatalok világával összevetve igencsak naiv elgondolásnak tűnik. A Holtversenyben ugyanis a sport is fonákjáról mutatkozik meg, eltorzult formában érvényesül az olimpiák mottója: gyorsabban, magasabbra, erősebben. Itt válik világossá, hogy ha látszatra haverok is a szereplők, alapvetően nagyon sok negatív indulattal viseltetetnek egymás iránt, amelyek időről-időre felszínre is buknak. Hiába ugyanazon úszóváltó tagjai, mégis fontosabb számukra egy jó hecc – a saját csapattárs italába potencianövelőt tenni –, mint a jó versenyszereplés. A balhék központi figurájának túlságosan gazdag és jó összeköttetésekkel rendelkezik az apja ahhoz, hogy kitegyék a szűrét, ennek a fiú is tudatában van, és ennek megfelelően érzi úgy, hogy ő bármit megtehet. Az edző meg majd úgyis a kevésbé befolyásos szülő gyerekét veszi előa balhé miatt. De ugyancsak kifordított módon mutatja a sportolást az is – bár szelídebb mértékben –, ahogyan a vízilabdázó srác azért doppingol, mert jobb akar lenni olimpikon bátyjánál, és akkor ezentúl nem csak a testvér, hanem saját népszerűsége miatt is tapadni fognak rá a csajok.

A fentiekből is kiderülhetett már, hogy akad a regényben jó néhány jellegzetesen magyar, vagy legalább is tipikusan közép-európai vonás. Épp ezért gondolom úgy, hogy nem a kultikus – és a regény más recenzensei által rendszerint emlegetett – angolszász regények és filmek felől érdemes a könyvhöz közelíteni, mert azzal belemegyünk egy olyan játékba, ami révén kényelmesen kikerülhetjük a legkellemetlenebb problémát, hogy tulajdonképpen ez a történet itt és most, a mi világunkban játszódik.

Hogy szép lassan felnő egy generáció, amelynek ingeréhségét már nem igazán képes csillapítani egy horrorfilm vagy egy állatszexes videó, és hogy ez nem egy csupán a filmvászon látott távoli történt, hanem meglehet, hogy a szomszédunkban lakó kissrác mindennapos valósága. A regényben nem egy olyan motívummal találkozhatunk, amely nagyon élesen figyelmeztet a mai magyar társadalmi realitásokra – legyen szó akár az idegbeteg, gyerekeket hol fizikailag bántalmazó, hogy csak lelkileg terrorizáló tanárokról, vagy azokról a hirtelen meggazdagodott emberekről és persze gyerekeikről, akik aztán úgy gondolják, a törvények rájuk nem vonatkoznak, bármit következmények nélkül megtehetnek.

A kisvárosi környezetnek egyaránt fontos része a panellakótelep és az újgazdagok ízléstelen villái. Visszatérve jelen kritika kezdőmondatára, végül kellemetlen érzéseink ellenére is kénytelenek vagyunk belátni, hogy nem az a gond, ahogyan Totth Benedek ábrázolja ezt a világot, hanem magával a világgal van baj, amit ábrázol. Az kellemetlen, az kényelmetlen, amiatt vagyunk dühösek, attól viszolygunk.

Ám ha így van, akkor tulajdonképpen a szerző elérte a célját, mert hatással tudott lenni az olvasóra. Ehhez olyan klasszikus elbeszélői trükköt kellett igénybe venni – és tett e is ezt meg Totth ügyesen –, hogy egy olyan szereplővel mesélteti el a történetet, aki kicsit kívülálló, kevésbé elvetemült és végeredményben talán a legértelmesebb az összes karakter közül. Olyasvalaki, aki képes reflektálni arra, mi történik, és ezáltal kívülről láttatni, érzékeltetni a regénybeli világot. Ettől persze nem lesz szimpatikus, csupán a többiekhez képest kicsivel kevésbé ellenszenves figura. Relatív józansága, jobb belátásra való képessége kiemeli abból a közegből, amiben él, de nem eléggé.

Hiába látjuk az ő szemszögéből, halljuk az ő hangján a történetet, valahogy ettől még kényelmetlenebb, még nyomasztóbb lesz az egész.

Kapcsolódó: a regény bemutatójáról szóló tudósításom>>>

Eredeti megjelenés: Apokrif folyóirat 2015/tavasz

Share this post