#kádárahibás (Bartis Attila: A vége)

Másfél évtizedet volt kénytelen várni mind a szűk szakmai, mind a szélesebb olvasóközönség, hogy a nagysikerű A nyugalom után egy újabb Bartis-regényt vehessen kézbe. A 2015 őszén megjelent A vége címet viselő könyvet ráadásul terjedelme (600 oldal) is könnyen arra predesztinálja, hogy – Spiró György egykori, saját monumentális regényére, a Fogságra utaló mondását megidézve – úgy kezdjük el olvasni: no, hát ez alatt aztán tényleg beszakad majd az asztal!

Bartis Attila: A vége. Magvető, 2015
Bartis Attila: A vége. Magvető, 2015

Ha A nyugalom anya-, akkor A vége aparegény, legalábbis a könyv első felét tekintve. Sok szempontból érdemes egyébként (újra) belelapozni a korábbi írásba, már csak azért is, hogy lássuk, Bartis mennyire hasonló motívumokkal dolgozik ismét. Nem csak az egymáshoz fizikailag abnormálisan közel lévő, ám a hazugságok és titkok miatt mégis óriási szakadékok által elválasztott családtagok, vagy éppenséggel a főszereplőt körülvevő csupa sérült lelkű nő miatt. Ezen kívül többek között az elbeszélő önmagára kirótt “próbatétele” (vakság/szűk kamrában ücsörgés), naiv művész karrierje (író, illetve fényképész, akiknek nem hogy diplomájuk, de még érettségijük sincs), egy-egy pinceborozó, mint a férfias kétségbeesés törzshelye, valamint egy falon lógó, fiatal hölgyet ábrázoló festmény is meghatározó motívummá válik mindkét esetben.

Hasznos az összevetés már csak azért is, mert azonnal nyilvánvalóvá válik,

mennyire túlírt, túlságosan hosszan és feleslegesen elnyújtott történet A vége.

Weér Andor (A nyugalom) élete ugyan extrémebb élethelyzetekkel teli, ám a róla szóló, általa elmondott elbeszélés egyben kompaktabb is. Ehhez nagy mértékben hozzájárul, hogy a szövegben nem jelennek meg explicit módon a visszaemlékezés aktusára tett utalások. Egyszerűen csak pörög az egyes szám első személyben elmondott történet, bármiféle önreflexív metanarratív keret nélkül. A vége főhőse, Szabad András ellenben már az elején tisztázza, hogy legjobb barátja tanácsára írja le eddigi életét. Ez az alaphelyzet pedig mintha alibiként szolgálna a szerzőnek ahhoz, hogy addig nyújtsa regényét, míg terjedelmét tekintve nem válik látszólag tekintélyes alkotássá.

A regény azzal indul, hogy a tizenéves fiú és börtönből frissen szabadult apja (“Édesapámszabadandrás”, ’56-os elítélt) 1961-ben beköltöznek abba a budapesti, közelebbről Szív utcai (6. kerület) lakásba, amely aztán túlnyomórészt az egész történet színhelye lesz. A két nagy egységre bontott elbeszélés első részében az apával itt leélt évek, a másodikban a nagy szerelemmel, Évával eltöltött időszak köré csoportosulnak a múltból előhozott emlékek. A kettő közül az előbbi tűnik jobban megírtnak, bár kétségtelen, szerkesztési szempontból nézve lehetett volna mit gyomlálni ott is. Ám apa és fia óvatos egymást kerülgetése, a Pestre költözés előtti élet egyes mozzanatainak epizód-, sőt helyenként anekdotaszerű fel-felvillantása is azt bizonyítja,

vannak olyan élethelyzetek, amelyeket Bartis kivételes érzékenységgel képes ábrázolni.

Véleményem a feleslegesen hosszan elnyújtottságról elsősorban a könyv masodik felére vonatkozik. Itt burjánzik el igazán a melodramatikusság, itt válik fárasztóvá a folyton súlyosnak látszani akaró mondatokból felépülő, de végül csak üres fecsegésnek tűnő párbeszédek sora.

Bartis ugyanis nagyon magas hőfokon szeretné lángoltatni hőseit. Vonzalmukba jócskán csepegtet gyűlöletet is, amiről persze Catullus óta tudható, hogy a szerelembe vegyülő természetes érzés, ám jelen esetben túlságosan átbillen a mérleg nyelve afelé, hogy a karakterek folyton a másik integritását akarják lerombolni. Közhely, hogy a szerelem szakadatlan háború, a másikon való felülkerekedés, a másik birtoklásának vágya, ugyanakkor mind a magyar, mind a világirodalom tele van olyan alkotásokkal, melyek egy egyszerű közhelyből is képesek voltak valami zseniálisat kihozni.

Úgy azonban nehéz ezt végrehajtani, ha folyton érződik a (már-már kétségbeesett) szerzői törekvés, hogy felúlmúlja korábbi regénye szélsőséges emberi szituációit. Ezt szolgálja egyébként a sok titok is, a hazugságok és elhallgatások sora. Minél közelebbi viszonyban vannak egymással a karakerek (például anya és fia), és minél hihetetlenebbnek tűnik az olvasó számára, hogyan maradhatott egy-egy meghatározó életesemény titokban, annál jobb. Legalábbis a regény belső logikája szerint. Emiatt A vége kínosan emlékeztet bennünket a latin-amerikai szappanoperák világára.

Ennek ellenére mégsem olyan könnyű legyinteni a regényre. Valami mégiscsak arra késztet bennünket, hogy megpróbáljuk komolyan venni.

A múltbeli eseményekről szóló regények esetében mindig fontos mozzanat, hogy csupán díszlet-e a kor, amelybe a szerző a cselekményt helyezi, vagy szervesen össze is függ-e, szimbiózisba lép-e vele.

Gyakran kilóg a lóláb, ahogyan egy tipikusan 21. századi problémát csupán azért akarnak mindenáron egy hírhedt uralkodó elképzelt életébe belegyömöszölni, mert már a neve említésével is bármi könnyen eladható. Igaz ugyan, hogy A vége is egy 21. századi problémával foglalkozik, ám ez a dilemma egyenesen következik annak a korszaknak a világából, amelyet ábrázol. Van ugyanis a mai magyar társadalomnak egy súlyos, rendezetlen ügye (több is van, persze, ám ez a könyv elsősorban erre az egyre koncentrál), ami egyre csak mérgezi a közösségi szintű konstruktív együttélés lehetőségét: az ügynökkérdés. Valójában ma már azt is nehéz kitapogatni, hogyan álljunk neki a probléma tisztázásához, ahhoz a feladathoz, melynek “a nagy történelmi lehetőségét” negyed évszázaddal ezelőtt elszalasztottuk.

Másrészt fontos mozzanat, hogy a magyar irodalmi hagyományban (ez esetben nem az elméleti szakemberek, hanem a “laikus” olvasók közösségét véve alapul) nagyon erős az irodalom funkcióját egyfajta másodlagos nyilvánosságban meghatározni kívánó nézet: a mindenkori aktuális hatalom elhallgat, csúsztat, hamisít, de itt van az író, aki megírja az igazságot a nagyregényében – mindig szigorúan ebben a szingularitásban.

Hiába született az elmúlt években, évtizedekben több kiváló alkotás is a 20. század második felének eseményeiről, a közvélemény újra és újra (még mindig) azt az egyetlen nagyregényt várja, amely már megjelenése pillanatában olyannyira egyértelműen betölti ezt az egyetlen műnek szánt pozíciót, ahogyan az hosszú évtizedek során magától értetődővé vált Az egri csillagok (a végvári harcok regénye) és A kőszívű ember fiai (a szabadságharc regénye) esetében. Ebből a szemszögből nézve, Bartis Attila ambíciói meglehetősen egyértelműnek tűnnek. A végével ennek a bizonyos kizárólagos nagy műnek a megírására tett kísérletet.

Mint minden múltról szóló szépirodalmi alkotás kapcsán, természetesen ez esetben is

ki kell, hogy rajzolódjon valamiféle egységes történelemfilozófiai nézet.

Bartis regénye esetében itt válik igazán problémássá a már korábban elemzett érzelmi túlfűtöttség. Mert ahogyan ezt a szerző beletölti – és ahogyan szó volt már róla, jócskán túl is csurgatja – az egyéni sorsokba, ugyanúgy kiterjeszti a Történelemre is. Megint itt van egy nagy közhely: a 20. század csak úgy élhető túl, ha megőrülsz, ahogyan azt a főszereplő felmenői is tették.

Hát hiszen az is bolond, aki itt normális marad!

Ebből a szempontból lesz fontos szerepe a regény szerkezeti felépítésének is, ahogyan mindig valamilyen bon mot-val, frappáns, csattanós, lájkcsalogató közösségi médiás posztba illő mondattal zárulnak az egyes bekezdések.

Addig persze semmi gond nincs, míg valaki arról ír ilyen instant bölcsességek formájában, hogy hogyan is döntjük el, kivel szeretnénk leélni az életünket. Ám amikor felbukkan Sztálin, Hitler és legfőképp Kádár János neve, utóbbi ráadásul például olyan összefüggésben, hogy “egy egész országot végzett ki egyetlen mondattal”, az a felelősség hárításának és külső bűnbakkeresésnek az átlagosnál kicsit szellemesebb módon az olvasó elé tálalt mintapéldája.

A Bartis-univerzumban egyén és történelem viszonyát tekintve csak egyirányú az út:

a történelem – amelyet tehát ezek szerint híres történelmi személyek (időnként teljesen egyedül) gyártanak – kihat az átlagember életéte. Ám a regényt olvasva sehogysem látom, hogy bármi szólna arról is, hogy az átlagemberek sokaságának döntéseiből és cselekedetiből mennyiben is áll össze az a valami, amit előszeretettel hívunk történelemnek. 1

Bizony nehéz úgy a közös ügyeket rendezni, ha közben nem kívánjuk belőle kivenni a részünket, csak elvont fogalmakat (a Történelem, a Hatalom) okolunk, és azoktól várjuk a megoldást. Márpedig a regény által elindított gondolatmenetnek épp ez a konklúziója. Hogy egyszerűen Kádár a hibás. Mert ő mondott valamit. Vagy éppenséggel, mert nem mondott ki valamit. Végeredményben ő az oka, nem csak a jelen társadalmi problémáinak, de annak is, hogy anyád eltitkolta első házasságát, és annak is, ha rég halott szerelmed soha nem írt rólad egy sort sem a naplójába.

Ha afelől az elvárás felől szemléljük A vége című regényt, hogy kedves író úr, segítsen már nekünk eligazodni, mégis mi folyik ebben az országban 25, 70 vagy 100 éve,

akkor a nagy jelentőségű nagyregény kísérlete gyakorlatilag megbukott.

Jóval kevesebbet mond, mint ami már amúgy is jelen van a közbeszéd szintjén a mai magyar társadalomban. (Ettől még persze külföldön ez a regény is sikeres lehet, hiszen annyit, amennyit egy idegen, nem ide született és nem itt felnőtt embernek okvetlen szükséges a történelmi háttérről tudni Szabad András élettörténetéhez, képes megadni.)

Marad tehát több mint félezer oldalnyi melodráma, őrült nőkkel, látszólag végletekig fokozott szenvedéllyel cselekvő főszereplő férfivel, végtelen se veled se nélküled szituációkkal. Ez sem kevés persze, s ha azt vesszük, hogy titkon egy kicsit minden nő szeretné, ha ellenállhatatlanul vonzó módon, de őrültnek tekintenék a férfiak, a regény igazán sok lehetőséget ad női olvasóinak arra, hogy valamelyik karakterbe magukat beleképzelve álmodozzanak arról, hogy na, így szeretnék, ha történne az életük, és nem az az egyszerű, unalmas, rutinszerű, amelyet nap mint nap megélnek. Nem az a szürke valóság, amiben soha nincsenek drámai nagybeszélgetések, csak esetlenül egymás mellett elcsúszó mondatok, nincsenek nagy titkok, csupán csendesen, észrevétlenül gyilkoló félreértések.

Ez azonban a sokszínű irodalmi paletta egy teljesen más szegletében jelöli ki a regény helyét,s nem a fontos kérdésekben a társadalmi párbeszédet szerencsés esetben katalizálni vagy továbblendíteni képes alkotások sorában.

(A kritika korábbi változata itt olvasható)

Lábjegyzetek
  1. Kiváló ellenpélda a mai kortárs szépirodalmi termésből Nagy Gergely Simon és Simon című kötete. Kritikám a könyvről itt olvasható>> []