Egy olvasó naplója

Egy hagyományos irodalmár blogja a digitális korban

Feliratban kapunk egy dátumot: november 14. Azon túl, hogy Gino Bartali és Vincenzo Nibali olasz kerékpárosok születésnapja 1 , ez most még nem mond semmit, de biztos mindjárt kiderül, miről van szó. Abe érkezik éjszaka az üzenőfához, némi riadalom, hogy valaki más is jelen van a sötétben, majd kiderül, Ben az. Már napok óta várakozik, mert személyesen akar valamit átadni. Annának is jelen kell lennie.

Mégiscsak kedves kis vidéki gyerekek ezek a mi hőseink, gyermekkori játszópajtások. Látható ez abból is, ahogyan Ben játékból ráijeszt a pincébe érkező Annára. Aztán persze komoly dolgok következnek: egyrészt a láthatatlan tinta működésének bemutatása (tényleg létezett!), másrészt egy kis faragott hajócska, amelynek orránál kivehető egy elem. Így fognak majd Abigailnek üzenetet küldeni, s azt mondják majd, a hajót Cicecro faragta. Ezért dünnyögött a minap Sacket az egyik segédjének, aki egy műremeket adott át neki, hogy szép, szép, de kizárt, hogy egy kisfiú ilyet tudna összeeszkábálni. Nos, úgy tűnik, megtalálták a megoldást.

Anna aggodalmaskodik, hogy ettől nagyon meg fog riadni Abigail, meg amúgy sem úgy gondolta az, hogy információt kap tőle, hogy ez valami szervezett, hivatalos dolog lesz.

Másrészről, épp most vagyunk azon a ponton, amikor

 Abe annyira összekutyul maga körül mindent, hogy most akarna felhagyni a kémesdivel.

Persze, hogy mindig akkor, mikor már számítanának rá. Márpedig Bennek most nagy szüksége van gyerekkori pajtásaira, hiszen a minap rossz pontot szerzett Apánál, ó, izé Nagyfőnöknél.

Abe belekezd az igazság elmondásába… ja, nem, nem abba, hanem egy másik történetbe, hogy szerinte megtalálta az emberüket New Yorkban, akinek vág az esze és diszkrét. Persze, hogy Robert Towsend az. A jelenet végére Abe már magabiztosan mondja Bennek, hogy tessék megmondani Washintonnak, hogy megvan  a városbeli bizalmi emberük.

Egyszerűen lenyűgöző a karaterek dinamikája akár egyetlen egy jeleneten belül is.

Két nappal később Abe épp osztrigát majszol egy árusnál New Yorkban a Water Streeten, miközben a kamera figyelmünket egy egyértelműen hősünk után leselkedő fickóra irányítja. Abe is észreveszi, de úgy tűnik, mire a fogadóhoz ér, sikerül az idegent leráznia. Odabent Robert naná, hogy ellenséges vele, de Abe a tárgyra tér, hogy nem a „tanulmányai” miatt van itt most, hanem konkrétan a fogadóssal szeretne beszélni egy ügyben.

Caleb a connecticuti parvidéken közelít óvatosan egy kalóztanyához. Nem az ottaniaktól tart, hanem hogy Rogers is előbb-utóbb ideér, sőt lehet, hogy már itt is van. A kalózok, oh, pardon, privatérek ismerik Calebet, de a főnöknek nem kerüli el a figyelmét, hogy vendégük folyamatosan körbe-körbe tekinget, mármint akkor, amikor nem

a vicces kedvű kalózok által kipingált mellszoborra szegezi árgus szemeit.

A főnök fenyegetően rákérdez, hogy minek köszönhetik Caleb látogatását a táborban. Ő pedig elmondja az igazat. A kapitány nem hisz neki, amiért nagy árat fizet később, mikor Rogers megérkezik és leszúrja. A kis csetepaté lényege persze, hogy a végén mégiscsak Caleb szerzi meg a papírdarabot.

Morristownban Arnold ingerült, hogy miért csak napokkal később érkezett meg Ben, mikor már milyen régen hívatta magához. Miközben megpróbál felállni Szőke Főhős segédletével, megint ráönti minden keserűségét és egyre erősödő paranoiáját. Megint előkerül az ő lehetőségeit elherdáló apa, meg az, hogy a patrióták tábora tele van Júdásokkal és Macchiavellikkel. Nos, speciel ebben igaza van, mi tudjuk jól, mégis, valahogyan ahogyan ezt előadja, tisztára

egy megbízhatatlan elbeszélő figuráját hozza.

Philadelphiában is felpörögnek az események, és kezd úgy tűnni, hogy az apák, legfőképp a kellemetlen és gyermekeiknek inkább ártó, mintsem segítő apák az epizód fő motívuma. (Mármint Woodhullékon túl, akiknél az apa-fiú viszony szinte a legelső pillanattól fogva a történet egyik központi elemének mutatkozik.) Történik ugyanis, hogy Shippenék teára várják André őrnagyot. Azon nyomban gyanúsnak tűnik a sztori, hogy apuka az ügyvédjével, a bankárjával és egy egyházi személlyel várja a tisztet. Együgyű szappanoperák zabálói talán elrendezik, hogy jah, hát burzsujéknál biztos így megy, de aki kicsit is szélesebb látókörű, a világban tájékozottabb ennél, sejtheti, hogy mire megy ki a játék.

Úgy van, a ház ura Andrét férjjelöltként szeretné vizsgálgatni és vizsgáltatni. Tipikus újgazdagként André újgazdag mivoltát firtatgatja, ami

megint egy ügyes forgatókönyvírói húzás,

mert így a nézők is többet megtudhatnak a franciás nevű tiszt életéről.

Szóval svájci apa és francia anya gyermeke, és valóban, nem a földbirtokos réteghez (landed gentry) tartoznak, akiket ugye tradicionális az old money-ként tart számon ez a társadalom. Csakhogy ellentétben a rabszolgabizniszen meggazdagodó Shippenékkel, az ő apukája szimplán államkötvényekbe fektette a pénzét, ami ha nem is beláthatatlan nagyságú vagyonokat, de hozott némi aprítanivalót a konyhára (annyit mindenképp, hogy ellenétben Hewlettel – lsd alább – és Simcoe-val akik úgy tűni, a „kényszervállalkozó tiszt” típusát testesítik meg ebbena törtenetben, André szemmel láthatóan könnyedén ugrálja át a hadseregbeli előmenetele előtt álló anyagi akadályokat).

Úgyhogy alásszolgálja, ő innen most akkor távozik.

Peggy, akinek arcán jól látszik egész jelenet alatt, hogy semmit nem tudott apja tervéről, utána fut a tisztnek, és bocsánatáért esdekel, de Andrét itt és most úgy vérig sértették, hogy szerintem örüljön apuka, hogy nem lett kihívva párbajra.

Nyilvánvaló, hogy ez a cselekményszál nem ér itt véget, szüksége van Andrénak és nekünk is Peggyre, hiszen mindaz, amit már eddig láttunk vele kapcsolatban, Benedict Arnold árulásának e sorozatba illesztését készíti elő.

Talán napokkal később, de Peggy meglátogatja Andrét egy parkban, ahol amaz épp rajzolgat, és kiönti a lelkét, hogy szeretne egy olyan férfi élete részese lenni, mint az őrnagy, na most akkor ez játék vagy sem, csapda-e vagy sem, mindenesetre csók lesz a vége, és kezdődik a nagy románc.

Mekkora dráma lesz ennek a vége!

Apák a téma a fogadóbeli checkers partin is: Abe tud néhány dolgot Robert apjáról 2, de Robert sem volt tétlen, ő is utánajárt Woodhull apukának. Sőt, azt is elmondja Abe-nek, hogy ő úgy látja, hogy a fiatalember itten csak apja ellen lázadozik, azért játszik kémesdit, valamint kockáztatja ezáltal ártatlanok életét.

Hogy ez mennyire igaz, bizonyítja nem sokkal később az a jelenetsor, mikor Abe, a fogadó előtt kicsit kiszellőztetve fejét, megint észreveszi az őt követő fickót, akiről kiderül, hogy apja küldte utána. Az éjszaka közepén, egy kies utcán persze épp kiváló célpontnak minősülnek egy banda számára. Abe el tud menekülni, a fickót viszont kénytelen otthagyni egyedül meghalni.

Van itt egy aranyos és kicsit szomorkás pillanat, mikor még Abe és Robert játszanak: egy kiskatona nyit be, hogy van-e esetleg szállás. Ezek azok a pillanatok, mikor a néző könnyebben képes abba is belegondolni, hogy hát

 mindenkinek megvan a saját élettörténete, nem csak háttérben álló bábuk a háttérkarakterek sem.

Miért egyedül jön ez a kis közlegény? Mikor szakadt el a többiektől? Valami felettese megbízta még egy feladattal, így nem tarthatott a társaival, mikor azok szállást kerestek maguknak? Vagy ott volt, de ő volt az a kis lúzer, akinek már pont nem jutott azon a helyen, ahol a többieknek? Szerzett barátokat, vagy magának való maradt az egész Amerikába tartó hajóúton is? És amikor anyukájának megírja, milyen katonáskodni az Újvilágban, vajon hazudik-e egy sikeresebb életet, barátokkal, bolondozással, vagy bevallja, hogy másmilyen, mint amire számított?

Amíg ezen mélázunk, ugorjunk át Setauketbe, pontosan Whitehallba, ahol Anna érkezik az éjszaka Hewlett hívására, hogy láthassa, mi is volt az őrnagy várva várt csomagjában. Még korábban van egy jelenet, mikor Anna átadja neki a hajót, hogy el kellene juttatni Abigailhez, kicsit izgulhatunk, hogy vajon Hewlett véletlenül kikapja-e az orrhegyet, de huh, szerencsére nem történik semmi ilyesmi.

Este viszont egészen másmilyen a tiszt, bohém módon, félrecsapott satyóval, mint valami dilettáns festő, aki több figyelmet és energiát fordít saját pózolására, mintsem magára az alkotás folyamatára, egy távcső mellett áll. Mint kiderül, William Hershellel is levelezik, és tudományos pályát választott volna, de sajnos elúszott a családi vagyon (ha jól sejtem, ugyanon pénzügyi manőverezések idején, mikor az André vagyon gyarapodott), így a hadsereg lett a megoldás Edmundunk – mert közben kéri Annát, hogy „tegeződjenek”, azaz keresztnevükön szólítsák ezután egymást – számára. Ahogyan Peggy arca is mesélt a benne zajló lelki folyamatokról, mikor apja miatt szekunder szégyent érzett, úgy

Anna arcán is látszik az, amit mindannyian értünk, és hálásak is vagyunk, hogy nem lett később szájbarágósan elmagyarázva:

szimpatikus számára az őrnagy egyéniségének ezen oldala.

A férfi a civilizáció és vadság, a tudásra szomjas és a vérszomja emberek küzdelméről beszél 3, miközben mi valahol a túlparton (akár a távcsővel is követhető, ha erre figyelnének) zajló eseménysort látunk: Simcoe és emberei rajtaütnek egy patrióta táboron, a százados megöli a vezetőjüket, kivágja a nyelvét, és az áldozat vérével megfabrikalt levelet Hewlettként írja alá.

Még egyszer visszanézünk a két Ben kettőséhez. Arnold épp jó kedvben van, mert megérkezett hozzá Peggy levele és erről lelkendezik Szőke Főhősünknek, aki nem tudja ugyan, hogy ki a fene az a Shippen kisasszony, de „good for you, bro” stílusban mosolyog a hallottakhoz. Aztán rátérnek arra, hogy milyen rosszindulatú információk terjednek Arnold egyéniségének árnyoldalairól

(avagy mi nézők így értesülünk, hogy André patrióta tiszteken keresztüli információhintése is működik),

s Washinton nem reagált se jót sem rosszat a hallottakra.

Szőke Főhős felajánlkozik Arnold szárnysegédéjének, de amaz gyanakvó, hogy mi a feje az a munka, amit Ben Washintonnak végez és nem szabad beszélni róla. Hát izé, hírszerzés. Erre Arnold kissl meglepően, de nagyon ellenszenvesen reagál, hogy hát ugye a kémkedés az nem egy gentleman biznisz, szóval, ha Ben tényleg a szárnysegédje akar lenni, akkor a másik melót fel kell adnia, mert a kettő együtt nem megy.

A nyílt utcán elvérző fickó esetétől feldühödötten ér haza Abe Whitehallba, és rögtön számon kéri apukát, hogy mi a fene volt ez itt. Még a falhoz is szorítja, de ekkor érkezik Hewlett, hogy megbeszéljék, Abe milyen információt gyűjtött be, és már azt sem lehet titkolni, hogy apuka is tud fiacskája és az őrnagy közti egyességről. Míg hallgatja Abe mondókáját, persze, hogy folyamatosan kelletlenkedik, és azon nyomban közbevág, hogy na tessék, már megint egy információ, amely nem vezet sehova.

De Abe gondol egyet, és bedobja annak a fickónak a nevét, akit apja ráküldött, majd diadalittasan néz a másikra, hogy na most legyőztelek, öreg.

Lábjegyzetek
  1. országúti kerékpáros szakírói tevékenységemmel kapcsolatban kattints a TOURázzunk együtt oldalra[]
  2. lsd részletesebb Alexander Rose könyvét[]
  3. v. ö.: Rick Atkinson The British Are Coming című könyvében is megemlíti, hogy bár a Felvilágosodás évszázadában járunk, az amerikai függetlenségi háború eseményei bizony csúnyán átsodródnak a barbárság, szükségtelen kegyetlenség, felelesleges öldöklés kategóriájába, már csak azért is, mert az egész történelmi eseménysorra, mint köztudott, nem a hagyományos európai, nyílt síkságon nagyméretű professzionális seregek szembenézése volt jellemző, hanem a kicsi, egyedi jellegű és igencsak véres összecsapások sora. (Rick Atkinson: The British Are Coming: The War for America, Lexington to Princeton, 1775-1777. Henry Holt and Company, 2019) []

Share this post