Picador, 2022
Jessie Burton regényének The House of Fortune címet viselő folytatása olvasása közben azonban több kényelmetlen dilemmával is kénytelen voltam szembesülni. Egyrészt meg vagyok győződve, hogy nem minden történetnek kell, hogy legyen folytatása. Aztán ott van az a látszólag csacskaságnak tűnő, mégis a befogadói folyamat egyik lényeges elemére utaló probléma, hogy nem voltam képes átvenni a történetmesélés ritmusát, így szinte a regény háromnegyedéig folyamatosan úgy éreztem, hogy még mindig csak a kezdeti, bemelegítő, az alkotás világával lassan ismerkedő fázisában járunk a történetnek. Összességében pedig túlságosan szellősnek, áttetszőnek tűnik a szöveg ahhoz, hogy a társadalmi viszonyok azon komor súlyát, melyet az első könyv olyan nagyszerűen tudott érzékeltetni, ebben az esetben is képesek legyünk átérezni. Túlságosan könnyen és már jól előre látható válnak, milyen szabásminta mentén szövi a szerző az elbeszélését, hogyan kapcsolja össze az egyes motívumokat, és hogy végeredményben hova akar kijutni.
Aztán egyszer csak, váratlanul – mert hát hogy másként kellett volna történnie – mégis megérkezik a szereplőket és az olvasót is kijózanító pofon. És ez az egy pillanat valahogy aztán mégiscsak megmenti az egész regényt.
A The House of Fortune 18 évvel az előző regény után játszódik, egészen pontosan azon a napon kezdődik, amikor Thea, Marin és Otto lánya épp 18. születésnapját ünnepli. A család (azaz Nella, Cornelia, Otto és Thea) még mindig ugyanabban a házban laknak, melynek azonban fénye jócskán megkopott Johannes vízbe fojtása után, hiszen sorra morzsolódtak le a korábbi virágzó üzleti kapcsolatok. Ráadásul e mostani történetünk elején még Otto is elveszti állását, így Nella mindent a Thea számára megfelelő férj megtalálására tesz fel.
Az első könyvvel szembeni legfontosabb kritikai észrevételem Nella karakterének jellemfejlődésével volt összefüggésben, hiszen nem igazán éreztem azt a mentális érési, felnőtté válási folyamatot, amelynek kezdő és végpontját a regény kijelölte, de a köztes ívet nem volt képes plasztikusan ábrázolni. Szinte magától értetődő volt tehát az elvárás, hogy a második kötetben történik valami, ami utólag képes helyrebillenteni ezt. Bár vannak ígéretesnek tűnő fejezetek, melyben arra keresi az elbeszélés a választ, hogy Nella miért temette el magában a házasságkötése előtti emlékeit, és ezzel együtt miért szalasztana el akár egy a családot jobb anyagi helyzetbe hozó üzletet is, végül pont még azelőtt állunk meg a lélek mélye felé haladó úton, amikortól igazán fajsúlyos lehetne ez a történetelem.
Hasonlóképpen nem feltétlenül elvetélt ötlet időről időre szembeállítani Nella szexuális tapasztalatlanságát (hiszen soha nem hálták el a házasságukat Johannessel) és Thea frissen szerzett élményeit. Ám szemmel láthatóan a szerző elköveti a hibát, hogy alapvetően azt feltételezi, mindenki szimpatizál Thea azon jellegzetesen közhelyes érzéseivel, hogy ő aztán most már minden ért az életről, mert egyszer átesett egy szexuális aktuson. Mert hát nem így éli meg mindenki az első felnőtt szerelmet? Nem feltétlenül, és az sem mellékes, hogy
egy adott érzelmi intelligenciaszint felett valami esszenciális élmény hiányának tapasztalata is nagy mértékben hozzájárulhat az érzelmi érettséghez.
Ez persze nem feltétlenül áll Nellára, akinek jelleme sajnos nincs ehhez szükséges összetettséggel megrajzolva, csupán hasznos lett volna, ha ez a megközelítés valamiképp implikálódik a szövegbe, s akkor talán Thea karaktere sem hatna egy rátarti buta libának.
Thea alakja más szempontból is hiányosságokkal küzd, hiszen csupán néhány egyszerű megállapítás szintjén tematizálja a lány bőrszínéből következtethető konfliktusokat. Mivel egy fehér nő és egy fekete férfi gyermeke, sötétebb a bőre az amszterdami legelőkelőbb házak lányaiénál, de világosabb az egyértelműen a fekete közösséghez tartozókénál, vagyis Thea sem ide, sem oda nem illik be igazán. Ugyanakkor az az érzésem, mintha a szerző maga sem félvérként látná maga előtt a lányt, így eleve nagyon eszébe se juthat, hogy a testi adottságából eredő konfliktushelyzeteket teremtsen köré. 1 Kivéve persze azt az egy jelenetet, amikor a minden szempontból tökéletesnek tűnő férjjelölt egy kínos pillanatban kimutatja foga fehérjét, és Nella szemébe vágja, hogy Thea mégiscsak “hibás áru”, és örüljenek, hogy valaki hajlandó „megvenni”. Ez persze felvillantja annak lehetőségét is, hogy ha megvalósult volna a házasság, a férj folyamatos érzelmi terror alatt tartaná feleségét.
Regényírói szempontból valódi elszalasztott alkalomnak tűnik,
hogy az elbeszélés nem vitte bele a főhőst egy kicsit sem ennek megtapasztalásába, pedig ez a próba bizonyíthatta volna, hogy Thea tényleg olyan erős egyéniség-e, mint amilyennek a szerző láttatni szeretné. Sőt, egyáltalán, ez aztán valódi mélységet adhatott volna a karakternek, olyasmit, amilyennel az első könyvben Johannes és Marin élete (és halála) dilemmái esetében találkozhattunk. Máskülönben nem is kérném számon ezt e könyvtől, ha nem találkoztam volna a szerző egy másik alkotásában az erre irányuló szándékkal. Ám sajnos a The House of Fortune e téren elmarad az előzménytörténetétől. .
Miközben tehát eltántoríthatatlanul haladunk a happy end, vagy legalább is a reményteli jövő ígérete felé, akad jó pár motívum, amely kihagyott lehetőségnek tűnik. Maga a miniaturista karaktere is mintha kissé erőltetetten lenne visszacsempészve a történetbe, és messze nincs akkora szerepe, mint az ő alakja köré szövődő korábbi elbeszélésben. Ám ennél sokkal zavaróbb, ahogyan a Marin holmiai közt talált és Thea által eladott térképnek nem lesz komolyabb szerepe, nem annyira anyagi értelemben (hogy a rajta található jegyzetek egy esetleges szerződésre, egy elfeledett busásan jövedelmező birtok helyére – ne feledjük, Johannes az a típusú vállalkozó volt, akinek a fejében voltak az üzleti ügyei, s nem akkurátusan megszerkesztett dokumentumokban), hanem abban, hogy egy lánygyermek közelebb kerülhessen tizennyolc éve halott anyja egyéniségéhez.
Természetesen nem elképzelhetetlen egy pont az értékek értelmetlen pusztulását, az igazán fontos dolgok (avagy amire nincs ott a Mastercard) felelőtlen elkótyavetyélését csak ilyen fájó mellékességben ábrázoló történet, de ahhoz, hogy ez működni tudjon, a cselekmény és/vagy a karakterábrázolás más pontjain kellett volna jobban megtámogatni vagy megalapozni a szöveget. Az a megoldás, amellyel ebben a regényben találkozunk, csak még inkább a központi karakter buta felszínességét erősíti, hiszen dilemmája, hogy hozott egy rossz döntést és megbízott egy arra méltatlan emberben (ez még a legintelligensebbekkel is megesik nem egyszer, nem is kétszer életük során), és most kétségbeesetten próbál megoldást találni rá, nem annyira megérinti, hanem valószínűleg inkább csak irritálja az olvasót.
A The House of Fortune tehát azáltal, hogy karakterei és helyszínei révén szorosan kötődik egy másik regényhez, az ehhez a másik történethez kötődő pozitív olvasói tapasztalatokba kapaszkodva kíván elevickélni saját elbeszélése célállomásáig. Így aztán inkább tűnik egy, az első könyv sikere kapcsán végzett piackutatás eredményeit (az olvasókat érdekelné egy folytatás, de inkább csússzunk el a young adult kategória felé, és lazítsunk a társadalmi determináltság magára az olvasó lelkivilágára is kiható negatív, kellemetlen gondolatán, s a múltban élt emberek tárgyi környezete és életmódja eltérőségének izgalma helyett a szöveg fókuszáljon inkább az elképzelt átlagolvasó lelkivilágával konfortosan összeegyeztethető érzelmekre, stb) lépésről lépésre a szövegébe beépítő terméknek, mintsem valami organikusan .- ad absurdum ellenállhatatlanul, a megvalósítást elemi erővel követelő – az előzőből kifejlődő történetnek.
Mindez persze azt is eredményezi, hogy a mostani íráshoz hasonló felemás kritikák születnek. Hiszen az első kötet kiváló világalkotó, a társadalmi dilemmákat összetettségében ábrázoló képessége lesz a mérce a második könyv értékelése során, miközben elhessegethetetlen az a kellemetlen gondolat, hogy ha a The House of Fortune egy különálló alkotás lenne, könnyen kimondható lenne rá a verdikt, hogy nem az a fajta mű, amelyre érdemes hagyományos kritikaírói attitűddel közelítve időt és kreatív energiát áldozni.
- V. ö. Péterfy Gergely A kitömött barbár című regényben a problémakör elsőrangú exponálásával, például amikor Angelo Soliman arról elmélkedik, hogy még öngyilkosnak sem érdemes lennie, mivel eltérő bőrszíne miatt még halálában is külön kezelnék a többi névtelen vízbefulttól[↩]