Szokatlan kettősség jellemzi Jacek Dehnel Lala című regényét: az elsődleges elbeszélő (és ez esetben nyugodtan adjuk át magunkat a referenciális olvasat lehetőségének: maga a szerző) rendszeresen reflektál épp készülő könyvére (amit az olvasó végül a kezében tart), ugyanakkor az egyes párbeszédek a végletekig igyekeznek lemásolni a hétköznapi beszélgetések spontaneitását, szerkesztetlenségét.Míg az előbbinek megvan a maga szövegszervezésbeli szükségessége, addig az utóbbi inkább zavarónak, mesterkéltnek hat egy írott, pontosabban íródó mivoltát ennyire hangsúlyozó szövegben.Merthogy éppen ez lenne a helyzet tétje: még az utolsó pillanatban lejegyezni a nagymama, a címszereplő Lala történeteit. Lejegyezni, megörökíteni, nem engedni, hogy a világ számára is ugyanúgy homályba vesszenek, ahogy a szellemileg fokozatosan leépülő asszony egykori éles elméjében először csak összekuszálódnak, át- és újrarendeződnek, majd semmivé válnak az emlékek.

Amíg képes mesélni, a keletközép-európai polgárság talán sosem volt világa elevenedik meg az olvasó előtt. A történeteket mindvégig jellemzi egyfajta mesés jelleg, kezdve azzal, hogy Lala nagyapja, a szórakozott professzor véletlenül egy vagyont nyer a tőzsdén, amivel aztán (bár hol elvész a pénz, hol újra hozzácsapódik) megalapozza utódai életét, meghatározza társadalmi helyzetüket. Ennek köszönhetően válik Lalából is művelt, rétegének szokásait kifogástalanul elsajátító, ugyanakkor cselekedeteiben az egyszerű, de furfangos parasztlányhoz hasonlító mesebeli alak.

Az iskoláskorú Lala hol túljár a buta, ám dölyfös igazgatónők eszén, hol nyíltan kiáll a bántalmazott
zsidók mellett. A II. világháború alatt a család vidéki birtokán finom polgárlány mivolta ellenére is ösztönösen ráérez, melyik területre mit kell vetnie, hogy ne menjen tönkre a termés, hogy legyen mindig élelmük, miközben nélkülözhetetlen megszervezőjévé és parancsnokává válik a birtokbeliek és a bekvártélyozott német katonák békés, mármár idilli együttélésének.

Még házasságtörésében, majdani második férjével folytatott viszonyában is inkább a népies pajkosság és bujaság az erőteljesebb elem, s persze az sem mellékes motívum, hogy a családnak egy olyan faluban van birtoka, ahol a vidék hagyományai szerint „becsületes tolvajok” élnek.

Nagyjából a regény kétharmadánál történik egy nagy hangsúlyváltás: innentől Jacek, az unoka mesél egyre többet a nagymama fizikai és szellemi állapotának romlásáról, a még el nem mondott, még le nem jegyzett történetek elvesztésének lehetőségéről, az elkerülhetetlen szakadásról, ami Lala halálával (Dehnel ezt a folyamatot az utolsó pillanatban még megállítja, csak mint elkerülhetetlen jövendőbeli eseményt említi) be fog következni a maiak és a régiek élete között.

Jacek Dehnel története nem csupán egy nagymama élettörténete; alakjának mitikus méretűvé növesztése és a gyakran hihetetlennek tűnő történetek következtében jelképpé is válik egyben, egy
kulturális értelemben jól behatárolható terület, ahogy a könyvben többször is előfordul a kifejezés:
Mitteleurópa történetének szimbólumává.

Az olvasó pedig éppen erre vágyik: a régi világ inkább édes, mint keserű ízére, az anekdotákra az
automobiltól megijedő parasztokról, az előkelő estélyt tönkretevő, szalonba betévedt háziállatokról,
japán kémekről, akiket azalatt lepleznek le, amíg a mellékhelyiségben tartózkodnak, a hős partizán ról, aki látszatra olyan mulya, hogy egy biciklit se akarna senki rábízni, és így tovább.

Történetekre, mesékre, mindegy, hogy igazak-e vagy sem, csak illeszkedjenek az olvasó előfeltevésébe, de még inkább reménykedésébe, hogy volt itt egyszer, élt itt egyszer egy Mitteleurópa, akinek nyugati nővéréhez hasonlóan szintén jutott az életben báj és kellem, önfeledt kacagás, nem csupán az egymást szinte futószalagon követő, soha fel nem dolgozott traumák.


Fordította Keresztes Gáspár, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2010.
A kritika eredeti megjelenése: Szépirodalmi Figyelő