A jelenséget némiképp leegyszerűsítő perspektívából szemlélve egy történelmi regény szerzője előtt alapvetően két fő lehetséges út áll: egyrészt a jelenkorból visszatekintve, a múlt homályába vesző, nehezen rekonstruálható emlékek utáni nyomozás eredményeként tálalhatja olvasója elé a megjeleníteni kívánt korszakról szóló történetet; vagy pedig lefejtve az eseményekről a később rátelepedett tapasztalatot és értelmezést, megkísérelheti rekonstruálni, hogy annak a bizonyos kornak az embere hogyan viszonyult az utókor által történelmi jelentőséggel felruházott eseményhez, egyáltalán, érzékelt-e belőle bármit is.
Rakovszky Zsuzsa Szilánkok című regénye tulajdonképpen egyszerre kíván élni mindkét lehetőséggel.
A regény kiindulópontja egy váratlan esemény: a Sók nevű városba hazalátogató elbeszélőnek megfájdul a foga, s a fogászati szakrendelők Mekkájában – nem nehéz kitalálni, hogy a fiktív nevet viselő hely nem más, mint Sopron, a szerző szülővárosa – éppen egy olyan házba vezeti a vaksors, amelyben halványan felderengő emlékei szerint sok időt töltött gyermekkorában. Amit képes mindebből felidézni, nem több mint foszlányok (avagy a regény címét megidézve, szilánkok): két női név, egy zongora, egy furcsa címet viselő kotta, Amerikából kapott ruhák, stb. A narrátor ennek megfelelően kutatásba kezd, például a helyi könyvtárban a századelőről származó lapokat olvassa, hátha valahol írásos nyomára is akad a két nő életének. Közben írói megérzésére hagyatkozva arról a férfiról, egy bizonyos Barsi Lászlóról is információkat kezd gyűjteni, akinek szobra a fogorvosi rendelő egyik ablakából látható téren áll.
Ez a mozzanat pedig jóval többet rejt magában annál, minthogy az ember alaptermészeténél fogva szeret történetet mesélni. A múlt felidézése, az emlékfoszlányok közti üres tér kitöltése
erkölcsi imperatívusz formájában fészkeli be magát az elbeszélő gondolatai közé,
hiszen egy regényírónak úgymond megadatik az a kegyelmi állapot, hogy képes ráérezni a homályba vesző részletekre is, majd ebből teljes és hiteles képet festeni. Éppen ezért, bár terjedelmét tekintve ez a bevezetésszerű rész elenyészne a továbbiakhoz képest, mégiscsak van olyan fajsúlyos a regényről alkotható összkép kialakításban, mint maga a konkrét elmesélendő történet.
A jelenbeli nyomozásos motívum ugyanis hamar háttérbe szorul, és a könyv elején megismert, szinte észrevétlenné váló narrátor tolmácsolásában a történet kvázi önmagát meséli el.
A korábban említett két idős női karakter immáron gyermekként tűnik fel előttünk. Lizzy, a nagyobbik épp végignézi, ahogyan apja megmenti leendő mostohaanyját és testvérét (akik ekkor még csupán egy sikkasztó szélhámos özvegye és árvája) a lincseléstől. A jelenet áttételes gyermeki nézőpontja a szerző A hullócsillag éve című regényének perspektíváját idézi, a konfliktus pedig A svédek című elbeszélését. Rakovszky nagyon érzékenyen, finom rezülésekkel képes ábrázolni a különböző társadalmi rétegek eltérő viselkedési kódjait és az ebből származó egymással szembeni idegenségérzetet, a félrecsúszó kommunikációt, s az akár rejtett, akár nyílt agressziót. Mivel a regénybeli szereplők legtöbbjét foglalkoztatja valamilyen formában az osztálytársadalmak elavultsága és válsága, különösképpen izgalmas azt követni, ahogyan a narráció szintjén mindez sokkal árnyaltabban, összetettebb problémaként jelenik meg, mint a szereplők legtöbbjének gondolatai közt és megnyilvánulásaikban.
Ez azonban egyáltalán nem mond ellent annak, sőt még inkább erősíti, hogy a történet lényegében a korabeli perspektívát, méghozzá két fiatal, jómódú vidéki polgárlány nézőpontját igyekszik rekonstruálni, jól érezhető távolságot képezve az olvasó előzetes történelmi-mentalitástörténeti tudásától.
A cselekmény alakításában nem a történelmi események, hanem a szereplők sorsának belső logikája diktálja a tempót, ám még ezzel együtt is némiképp érthetetlennek tűnik, az elbeszélés belső dinamikája sem ad magyarázatot arra, miért is épp 1926 Újév napján ér véget a regény. Hiszen könnyen adná magát egy közel fél évszázadon átívelő nagyobb ívű történet – és itt ismét az olvasó utólagos történeti tudása tétetik úgymond fonákjáról próbára – mivelhogy valószínűsíthetően mind a második világháború, mint az azt követő évek is tartogattak még drámai eseményeket a két központi karakter számára.
A Szilánkokban tehát az utólag jól látható folyamatként rekonstruálható történelmi események először érintőlegesen vannak jelen a két lány életében, s csupán úgy erősödik a szerepük, ahogyan földrajzilag is egyre közelebb érnek, s végül otthonuk nappalijába (ne feledjük, ahol a könyv eleji narrátor is kénytelen zsibbadó arccal várakozni) bekukkantanak. Ám hiába zajlik már a háború, a regény szempontjából sokkal fontosabb, hogy a kisebbik lány, Emma vajon megtalálja-e önmagát, vagy a „valóságos élet” szavakkal szinte megragadhatatlan élményének kétségbeesett keresése eleve kudarcra ítélt vállalkozás számára.
Rakovszky tulajdonképpen ironikusan megfordítja a szokásos perspektívát:
nem a nők kerülnek marginalizált helyzetbe a történelmi események értelmezésében, hanem éppen hogy a történelmi esmények két egyszeri és megismételhetetlen női életút elmesélésében.
Bár többféle szövegtípus található a könyvben, hiszen szerepelnek benne újsághírek, levelek, naplóbejegyzések, a főbb szereplőkkel történtekről mindvégig áttételesen értesülhetünk csak. A két lányt illetően ez kevésbé feltűnő, miközben a történet harmadik kiemelt fontosságú karaktere esetében időnként kellemetlen hiányérzetet okoz, hogy csupán az őérte rajongó szürke aktakukac megbízhatatlannak tetsző naplóbejegyezéseiből olvashatunk róla.
Ez a megoldás egyrészt
nem engedi, hogy az olvasó megfeledkezzen arról, hogy a múlthoz alapvetően csak áttételesen férhetünk hozzá,
másrészről pedig nem elhanyagolható mértékben hozzásegíti a regényt ahhoz, hogy egy sokrétű, elgondolkodtató, több szempontból is továbbgondolható alkotássá váljon. Hiszen ebben az esetben is éppen ez a bizonytalanság, annak sejtetése, hogy László csak a naplóíró szemében különleges és zseniális lánglelkű poéta, s a valóságban minden valószínűség szerint egy középszerű, sértődött, irigy és a hirtelen az ölébe hullott hatalmat is ennek szolgálatába állítl kisember, teszi elevenné, életszerűvé a történetet. Olyanná, amelyehez az olvasó is könnyen kapcsolódni képes saját valós életéből (és természetesen korábbi olvasmányélményeiből) szerzett emberismerete és élettapasztalata révén.
Rakovszky Zsuzsa azonban pimaszul meg is piszkálja az olvasó hozott tudását, éppen úgy, ahogyan regényhősei előítéleteit. Utóbbi elsősorban abból a feszült helyzetből bomlik ki, ahogyan Szilánkok szereplői sokat beszélnek ugyan különféle tásadalmi konvenciók elavultságáról, ugyanakkor szavak szintjén vallott eszméik és előítéleteik által befolyásolt tetteik gyakorta nehezen feleltethetőek meg egymásnak. Mert hiszen könnyű például elsőre azt állítani, hogy a két testvér közül biztosan majd az idősebbik lesz a besavanyodott vénlány a maga giccset kedvelő provinciális ízlésvilágával, miközben a fiatalabbik irígylésreméltő bátorsággal mer szakítani addigi sorsával, és beleveti magát a nagybetűs életbe, ami időnként éhezéssel és fagyoskodással jár. Valóban, egy vidéki úrilány kezébe is akadhatnak olyan regények, amelyek olvasása által efféléről ábrándozik, sőt, bizonyos fokig aktívan tesz is ezek valóra válásáért, ám jelzésértékű – és ismételten csak Rakovszky nagyon finom árnyalatok ábrázolására képes íráskészségét dicsérhetjük benne – ahogyan Emma éppen akkor adja fel ezt a kalandot, mikor megszólal benne a vészcsengő, hogy ő mégiscsak az úri réteg szülöttje, és elviselhetetlen szégyen lenne számára, ha összetévesztenék az olyan külövárosi nőcskékkel.
Vagy itt van a naplóíró Rauch Géza este is, akinek egész gyermekkorát a házasságon kívül született mivoltából fakadó belső szégyene határozza meg, miközben Barsi telebeszéli a fejét mindenféle, regényekből ismert klisével, hogy fattyúnak lenni különleges dolog. Hogy aztán végül a kis szürke aktakukac anyja halálos ágya mellett döbbenjen rá, hogy egyikük sorsában sem volt semmi magasztos és rendkívüli. Csupán szürke kispolgárok ők, múltjukban egy komoly szégyenfolttal.
A klisékről szólva, természetesen kihagyhatatlan a Pest és Vidék ellentétpár is, például ahogyan a leghaladóbb közegből származó ficsúrok már eleve azt feltételezik, hogy egy vidéken élő polgárlány bizonyosan kíméli magát minden komolyabb szellemi tevékenységtől, és nagyjából csak ájtatos hímezgetéssel tölti napjait.
Rakovszky pedig egyszerre veszi hasznukat és leplezi is le egyben ezeket a kopásig használt motívumokat.
Ezáltal pedig vissza is térünk a kiindulóponthoz. Hiszen miből is meríthet egy regényíró, ha csupán néhány emlékfoszlány áll rendelkezésre egy számára érdekes történet elmondásához? Ugyanúgy az előítéletek és szterotípiák determinálta élet- és olvasási tapasztalatból, mint mindannyiunk, akik a szürke hétköznapokban is előszerettel hajlunk arra, hogy már csupán egy-egy apró információ alapján is teljes (tév)képet alkossunk magunknak másokról.
Ezáltal az elbeszélés aktusának korábban említett imperatívusza átitatódik némi öniróniával is.
Ebből a perspektívából tűnik igazán telitalálnak a Szilánkok cím is, hiszen a szó nem csupán valami egykor volt egész darabokra hullását jelentheti, de egyben azt is, hogy ezek az apró darabok meg is sebezhetik azt, aki hozzájuk ér, ahogyan sebeket okozhat az is, ha egy embertársunk megítélésben nem vagyunk képesek bizonyos sztereotípiákon túllátni.
1914-ben és száz évvel később egyaránt.
A kritika egy korábbi változatának megjelenési helye és ideje: Kalligram folyóirat 2015/január