Egy olvasó naplója

Egy hagyományos irodalmár blogja a digitális korban

Hagyományos könyvkritika

Ne légy sznob!

Ne légy sznob!

Noha Carlos Ruiz Zafón A mennyország fogságában című regénye explicite Alexandre Dumas Monte Cristo grófja című művének újraírása, úgy gondolom, érdemes már rögtön a kritika elején megemlíteni egy másik világhírű történetet, Umberto Eco A rózsa neve című klasszikusát, és vele együtt azt a regénytípust, amelyet az intellektuális krimi megjelöléssel is szoktunk illetni. A mennyország fogságában ugyanis szintén a könyvek világában játszódik, a szereplők maguk is rendszeresen reflektálnak valódi és fiktív szerzők alkotásaira, és a rejtély felgöngyölítése során itt is fontos szerep jut a könyveknek, vagy talán szerencsésebb úgy fogalmazni: annak a kultúrafogyasztói attitűdnek, amelynek nélkülözhetetlen alapeleme az írás és az olvasás.

Könyv a spanyol polgárháborúról, a megtorlásról és a hatalom talpnyalóivá vált dilettáns írókról. A kultúrafogyasztási és kultúraközvetítési szokások bizonyulnak kulcskifejezésnek a tekintetben is, ha azt nézzük, miféle közegbe érkezik ez a könyv (itt érdemes megjegyezni, hogy 2012-ben már megjelent egyszer magyarul, akkor az Ulpius-ház gondozásában).

Az elmúlt években elindulni látszott ugyan egy diskurzus arról, hogy idejétmúlt és értelmetlen a magas- és a populáris irodalom hagyományos, de kissé kényszeres szétválasztása, ám Zafón könyve jó példa arra, hogy hoszszú út áll még előttünk, ha ezen a szokáson változtatni kívánunk. Míg a nagy könyvkereskedelmi láncok egyértelműen a szépirodalom kategóriájába sorolják a kiadványt, addig például a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtárának a földszinti böngészdéjében a szerelmes regények polcán kapott helyet, ami azért is megmosolyogtató, mivel ebben a történetben igencsak másodlagos a szerelmi szál.

Hasonló sors jutott tehát neki, mint amit néhány évvel ezelőtt A. S. Byatt Mindenem című könyve esetén tapasztaltam: az egyetemi közegben játszódó regény, amelyben a különféle irodalomelméleti iskolák paródiái közepette nyomoznak a tudósok egy múltbeli irodalmi rejtély után, a borítója és a magyar cím alapján szintén a szerelmes lektűrök polcán lelt otthonra egy vidéki könyvtárban.

Mielőtt még úgy tűnne, hogy egy erőltetetten, hajánál fogva iderángatott témába vágtam bele, leszögezném, hogy Zafón regénye is folyamatosan reflektál a kultúrafogyasztási szokásokra. Például a könyvesboltban, amelyben a történet elkezdődik, épp pang az üzlet, egyre kevesebb a bevétel, így Sempere úr, az idős tulajdonos a kirakatba helyezett betlehemes installációval próbál változtatni ezen, nem mellesleg, meglehetősen gyors és látványos sikerrel. Egy gyermekeinek könyvet vásárolni készülő anyuka meg is jegyzi:

„Őszintén megvallva mostanában nehéz olyan könyveket találni, amelyek pozitív üzeneteket hordoznak, kellemes érzésben részesítenek, és nincsenek telezsúfolva bűnözéssel, gyilkossággal meg mindenféle értelmetlenséggel” (44).

Ha azt nézzük, hogy abban a könyvben, amelyben ezt a véleményt olvashatjuk, van bűnözés is, gyilkosság is, máris érzékelhetjük, milyen bájos önreflexív játékokkal van tele Zafón műve.

Hasonlóan érzékletes példát kínál az az epizód, amikor a szereplők maguk is utalnak Dumas regényére:

„[A] direktor úr Alexandre Dumas minden könyvét eltávolíttatta a börtönkönyvtárból, csakúgy mint Dickenst, Galdóst és a hozzájuk hasonlókat, mert úgy ítélte meg, hogy ez a szennyirodalom csak a kulturálatlan pórnép szórakoztatására
való” (99)

– meséli az új fogolynak az egyik régebb óta raboskodó sorstársa. Maga a tény, hogy A mennyország fogságában a Monte Cristo grófja motívumaira építkezik, több megközelítésből is ügyes, találó fricska tehát, hiszen Dumas regénye iskolapéldája lehet annak is, hogy egy elitista művészetfelfogás miként tekint önellentmondásos módon szórakoztató (tehát lebecsmérlendő, másod- vagy sokadrangú) irodalomnak és közben a klasszikus értelemben vett általános műveltség részének egy-egy alkotást. Ilyen esetekben egyszerre ciki bevallani, ha valaki nem olvasta a könyvet, és azt is, ha igen. Márpedig az alapmű ismerete vagy nem ismerete Zafón regénye kapcsán is más-más befogadói attitűdökt aktivizál.

A mennyország fogságában egyébként Az Elfeledett Könyvek Temetője című sorozat harmadik kötete, a másik két darab A szél árnyéka, illetve az Angyali játszma címet viseli, és gyakran találkozhatunk ezekre a művekre tett utalásokkal is, méghozzá olyan formában, hogy valamely szereplő ilyen című könyveket ír(t) vagy olvas(ott). Ilyen módon is folyamatos tehát a fikció és valóság határán az ide-oda ugrálás, hasonlóképpen az Átriumban látható, Fehér Balázs Benő által rendezett Sirály előadásban,
ahol a Dorn doktort alakító László Zsolt a színpad „falának” tetején ücsörögve mondja a nézőknek:

„Nekem határozottan tetszik ez a darab”

– érthető ez Trepljov művére és magára az épp játszott előadásra is.

De térjünk vissza Zafónhoz. Regényének szereplői ugyanis nemcsak ismerik Edmond Dantes If várából történő szökésének sztoriját, de hasznosítják is tudásukat: az egyik központi szereplő, Fermín Romero de Torres éppen úgy pattan meg egy barcelonai börtönből a polgárháború után néhány évvel. Ő is ennek a már említett könyvesboltnak az alkalmazottja, és közeli barátságban áll a bolt tulajdonosának fiával, Daniellel, aki nem mellesleg a történet egyik elbeszélője. Bár a regény egyik ismertetője szerint bátran belevághat a könyv olvasásába az az olvasó is, aki még nem ismeri a sorozat többi darabját, Daniel és Fermín barátsága kapcsán akadhat némi hiányérzete annak, aki csak annyit tud meg félmondatnyi utalásokból, hogy volt már kettejüknek valamilyen közös kalandban része, ám hogy mifélében, az már nem derül ki számára.

A regény két idősíkon játszódik. Egyrészt 1957-ben, amikor a könyvesboltban felbukkan egy furcsa, riasztó külsejű öregember, aki mindenáron meg akar venni egy régi kiadású Monte Cristo grófját, amelyet gyanúsan nagy értékű bankjeggyel fizet ki, a kötetet azonban ott is hagyja a boltban, Fermínnek címezve. A másik idősík története – amelyben egy
egyes szám harmadik személyű, kívülálló narrátor mesél – pedig 1941-be, a Barcelona fölé magasodó (erre a helyre utal tehát a címbeli metafora) börtönbe kalauzolja az olvasót.

Nem elhanyagolható tény, hogy a polgárháború után járunk, a diktatúra megszilárdításának korszakában. A regénynek e rétege többszem pontból is igencsak ismerős lehet a közép-európai olvasó számára. Egyrészt azon 20. századi tapasztalat révén, hogy az ilyen korszakokban általában az értelmiségi réteg tagjait börtönzik be nagy számban. Másrészt hogy megjelennek azok a törtető, gátlástalan karrieristák, akik a rendszer kiszolgálóiként (tulajdonképpen annak éltetőiként) igyekeznek minél magasabbra hágni a társadalmi ranglétrán.

Talán ezért is tűnik mindannyiuk közül a legélénkebben megrajzolt karakternek a börtönigazgató, Mauricio Valls figurája, a dilettáns, de sznob íróé, aki az állam mint erőszakszervezet eszközeivel kívánja kikényszeríteni, hogy (nem létező) tehetségét elismerjék. A regény idején még nem helyezkedik eléggé ügyesen, hiszen „csak” börtönigazgató, később azonban egészen a kultuszminiszteri székig ível a karrierje. Az ő kifejezett kérésére szállítják át az általa irányított börtönbe David Martínt, a nép-
szerű és sikeres írót, akit Valls gyűlöl ugyan, de szüksége is van rá, hiszen ki akarja kényszeríteni, hogy ő írjon meg egy remekművet, amelyhez utólag az igazgató adja majd a nevét.

Már az is jellegzetes persze, ahogyan Martínt elítélik: mondvacsinált vádakat fogalmaznak meg vele szemben,

„amelyeket szerintem senki se vett komolyan” (100),

majd az őt irigylő és a Vallshoz hasonlóan fontos pozíciókban reménykedő sikertelen írók hada önként és dalolva vall ellene bármit, amivel árthat neki. (Ennél a mozzanatnál egy pillanatra eszünkbe juthat az, ahogyan Szőnyei Tamás egyszer jellemezte az általa kutatott, az irodalmi élethez kapcsolható besúgói jelentéseket: komplett szépírói életművek álltak össze ezekben az írásokban, akadtak nem kevesen, akik ilyen módon tudták kiteljesíteni tehetségüket.)

Némi groteszk bájt kölcsönöz a történetnek, ahogy a regény kissé felnagyítja az irodalom és a könyvek fontosságát, mintha ebben a szövegvilágban minden ezek körül forogna (vesd össze még a „borgesi könyvuniverzum”-mal), de ez a túlzás kifejezetten jót tesz a történet hangulatának.

A regényben fontos szerep jut még egy rablógyilkosságnak is, és ahogyan az már lenni szokott, végül minden mindennel összefügg valamiképp, idővel összefutnak a szálak, amelyeket Zafón mégsem varr el teljesen, hiszen fenn kell tartani az olvasó érdeklődését, rá kell venni, hogy a sorozat többi kötetét is kezébe vegye. Van esküvő is – amely elől
el kell előbb gördíteni az akadályokat –, de véleményem szerint nem ez a cselekményszál a domináns a történetben.

A mennyország fogságábant a múlt komor árnyai ellenére is mindvégig mediterrán életöröm jellemzi, a szereplők többsége kedves, jóravaló ember, akiknek természetesen helyén van a szívük és az eszük, és ha úgy hozza a sors, még a nagy hatalmú börtönigazgatónak is odamondogatnak, de készek leütni feleségük újra felbukkanó egykori udvarlóját is.

Nincsenek tehát túlbonyolítva a karakterek (a nők még annyira sem, mint a férfiak, gyakorlatilag megmaradnak a klasszikus „vágy tárgyai” szerepkörben), de a párbeszédek szellemesek, ironikusak, néha kissé cinikusak, viszont egyáltalán nem erőltetettek – ez értelemszerűen a fordító, Latorre Ágnes érdeme is.

A kissé patetikus, szentimentális cím se riasszon el senkit (az eredeti alapján talán Az égi fogoly vagy Az ég foglya lenne a témához illőbb, ám kétségtelenül prózaibb megoldás), igazán szórakoztató kaland ez a könyv, amelyben, míg a rejtély nyomában járó szereplőket követjük, elgondolkodhatunk az irodalomhoz, könyvekhez való saját viszonyulásunkon is.


Carlos Ruiz Zafón: A mennyország fogságában
Fordította:Latorre Ágnes
Európa Könyvkiadó
Budapest, 2016

A kritika eredeti megjelenési helye:  Szépirodalmi figyelő 2018/1

Share this post