Észrevettem, hogy mindig úgy kezdem a Nézőnaplókat, hogy előzetesen nem tudok szinte semmit a sorozatról. Ezt a hagyományt most sem kívánom megtörni. Láttam a trailert és láttam egy vacsorajelenetet, és nem tudtam dönteni, kell-e ez nekem vagy sem.

Az örök aggodalmam, hogy túlságosan kilóg a 21. századi lóláb, ami különösen egy olyan történet esetében, melyben a női főszereplő útjának a végállomása a házasságkötés kell, hogy legyen, komoly veszélyforrás. Jane Austen azért írt házasságkötések történetéről (és azért van a történetei többségének végén esküvő), mert történetei éppen arról a sajnálatos helyzetről szólnak, hogy a korabeli társadalom egy nőt csak a házasság koordináta-rendszerében tudott értelmezni. A 21. században azonban egy nőnek ennél jóval nagyobb a mozgástere, s ha egy mai szerző ezt az óriási különbséget ignorálva, csak a felszínre koncentrálva másolja az Austen-világot (jaj, de „romantikus”, hogy házasságkötés a történet vége), akkor abból nagyon könnyen irritálóan ostoba giccs születhet.

Másrészről 2020 decemberében járunk és minden kosztümös filmnek és sorozatnak örülni kell, s ugyanúgy, akár a kortárs magyar irodalom vagy a kerékpársport terén, mindig különösen odafigyelek az „új felhozatalra” a „friss húsra”, és szemmel láthatóan lesz itt pár új fiatal arc, fiatal színészek, akiket hosszabb távú, nagyobb léptékű projektjeim miatt is érdemes lehet ismernem.

Lábjegyzetben szokás szerint szaktörténeti olvasmányaimra utalás, az első epizód (vagyis ez a mostani poszt) végén pedig az összegzett olvasmánylista. Míg az összefoglaló az első nézői reakcióm szöveges változata (tehát állandó, későbbiekben nem változó), addig a lábjegyzet folyamatosan bővülhet később olvasott könyvek révén, szóval – ha valakinek ez a feature is felkeltette az érdeklődését – érdemes később is vissza-visszanézni.

Akkor tehát vágjunk bele.

Az már előzetesen ismert volt, hogy Julie Andrews a narrátor, ő tehát az a híres Lady Whistledown, aki pletykáival árasztja el a társasági életet. 1813-ban járunk, s először a Featherington családhoz látogatunk el. A családanyát Polly Walker játssza, s ha jól sejtem valami hasonló anyatípust osztottak rá, mint annak idején a Rómában, mindenesetre igencsak erőszakosan akarja a fűzőbe beleszoríttatni az egyik lányát.1

Másodjára kapcsolunk csak a sorozat címadójául szolgáló családhoz, Bridgertonékhoz, és rögtön észrevehetjük, hogy sokkal jobb az ízlésük az előző társaságnál. Az összes fivér és nővér gyönyörű, festményre való (és tényleg!), bár mintha az egyik lány kicsit neveletlen lenne, ahogyan felkiabál a pazar lépcsősoron az emeletre. Viszont cserébe vicces.

Nem tudom, hova tartanak mindannyian, de oda nagyon. Kivéve egyik Bridgerton fiatalembert, aki úgy tűnik, a szabadtéri aktivitások híve, főleg az olyanoknak, amelyet többségében az emberek az ellenkező neműekkel szoktak csinálni. Viszont úgy tűnik, sportember is, mert folyton figyeli az idejét. Végül idejében megérkezik a család többi tagjához, akik mint kiderül a királynéhoz tartanak, mert most van a szezon friss virágszálainak bemutatása. Featheringtonék egyszerre hármat is prezentálnak, közülük az egyik elájul. A királyné unottan legyint. De amikor Daphne, Bridgertonék leánykája sétál be, még őfelsége is el van bűvölve. Homlokon is csókolja a hibátlan, makulátlan tüneményt. És már garantált is a társasági siker.

Jöhet a főcím.

Másnap tehát mindenki Lady Whistledown beszámolóját olvassa az eseményről. Eloise, a korábban már reflektorfénybe került rosszcsont lány rátapint a lényegre, hogy a társasági siker más szempontból nézve átok: most az összes többi első bálozó lány gyűlöli Daphnét. Itt tudjuk meg, hogy Bridgertonék abc sorrendben nevezték el gyermekeiket. Tényleg okos ötlet volt tőlük, fiktív karakterektől, hogy gondoltak a nézőkre is, hogy megkönnyítsék az eligazodást. Egy sorozat legelején az egyik legnehezebb dolog mindig a szereplők beazonosítása.

Közben Featheringtonékhoz vidéki rokon lány érkezik, Őnaccsága valamiféle kis penészvirágnak festi le a vele teázgató nőismerősének (ez utóbbi karakter viszont túlságosan is olyan amerikai felső középosztálybeli gyöngysoros, botoxolt feleségtípusnak tűnik, kilóg az arca, a megjelenése az 1813-as sorból). Mindebből, s a történetmesélés alapvető szabályaiból következik, hogy a lány majd biztos igazi bál szépe lesz. Hát…mondjuk úgy, a háziasszony nem erre számított, amikor a lány megérkezett, s összevetve saját lányaival, hát izé.

Az imént egy vágókép erejéig már láttunk egy idősebb fekete hölgyet (az eddigi logika alapján úgy tűnik, a bőrszínnek nincs külön cselekményszervező funkciója ebben a fiktív világban, egyszerűen csak egy természetes adottság, mint a hajszín vagy a testmagasság – s valóban, miért is ne szólhatna a casting csak ennyiről2 ), akihez lovon érkezik egy fiatalember. A herceg, aki frissen örökölte rangját nemrég elhunyt apjától. Gondolom a hölgy, Lady Danbury, a nénikéje. Egyenes, nyílt nőnek tűnik az asszonyság, afféle Töviskirálynő (Lady Olena, Trónok harca) típus. S mit ad Isten, pont nála lesz este bál. Illik, hogy a herceg is benézzen, bár mivel nőtlen a lelkem és fiatal, jó megjelenésű, tuti itt fognak majd ájuldozni a leánykák, no meg intrikálni anyáik és nénikéik.

Jópofa átvezetés ebből a jelenetből egy másikba: mintha gúnyos hangeffekt lenne (na így jártál hercegem), de valójában egy operaénekesnő skálázik. Nem tudom, ő volt-e az epizód elején a másik szababtéri testedzésrajongó (annyira nem fontos, hogy visszatekerjek oda), de most beltéri testedzés következik. (Igen, imádok ál!naív eufémizmusokban beszélni a szexről – most egyenlőre ezt látom a sorozat világához illőnek, aztán a fene tudja.) Viszont utána azt is megtudjuk, hogy Elsőszülött komolyan veszi a családfői feladatokat, ott kell lennie Daphné mellett, jófelé egyengetni útját és elhessegetni a káros, nem megfelelő érdeklődőket.

Szóval íme a bál, van táncrend, meg kis kártyalapok a nőtlen férfiak képével. Előbbi létező dolog volt, utóbbi viszont valószínűleg a sorozatkészítők leleménye, hogy ezzel is, ahogyan az egymás között beszélgető egyik-másik párocska testtartásával, gesztusaival is ironikusan eltúlozzák a bál, mint házassági piac valóban piac jellegét. (Na ilyen az, amikor jól érzékelteti egy történet, hogy nekünk a 21. századból más rálátásunk van egy 200 évvel ezelőtti szokásra, mint azoknak, akik benne éltek. Most úgy érzem, nem lesz gond ezzel a sorozattal. Mármint a felvezetőben írt kételyeimre értve.)

Modern zene 19. századi hangszerelésben (nem ez volt a háttérzene a Westworld 3. évadában is azon a partin, ahol a gazdaggyerek nem tudott fizetni és Dolores és Scrubs bunyóztak?) Igazán ügyes, hatásos megoldás, ahogyan Bridgertonék, Mama, Elsőszülött és általuk közrefogva a Gyémánt együtt lépnek be a terembe. Viszont Anthony azon nyomban elkerget egy lehetséges udvarlót. Tudja róla ugyanis, hogy tele van adóssággal és csal is a lóversenyen. A továbbiakban – ahogy körbesétálnak a teremben – az is nyilvánvalóvá válik, hogy házassági kérdésben Bátyó finnyásabb, mint Daphne. Hajjja, hogy lesz így ebből esküvő a végére?

Úgy tűnik, ezek az elegáns, de büszke és érzékeny fiatalemberek nem szeretik, ha szellemes és éles nyelvű idősebb hölgyek rajtuk köszörülik a nyelvüket. Bridgertonék úgy rebbennének szét Lady Danbury elől, mint… haha, de a hölgy ügyesebb. Közben látjuk, hogy Colin (tehát a harmadszülött) már ki is nézte magának a másik család Rokonlányát, akiért kis túlzással sorban állnak a táncpartnerek, miközben szerencsétlen Featherington lányok petrezselymet árulnak.

A herceg is megérkezik közben, s ahogy várható volt, mindenki szalad oda hozzá. Kivéve Daphnét, ez pedig alig érzékelhetően, de valószínűleg felkelti a fiatalember figyelmét. Gyémántunk később limonádét kortyolgat, mikor egy kellemetlen fickó bizalmaskodik vele. A lány menekülne, s persze, hogy a hercegnek rohan. Minő malőr. Ráadásul Daphné nem tudja, ki is az illető, így az illem szerint jogosan kéri, hogy tessék már akkor e váratlan és akaratlan testi kontaktus után bemutatkozni. A herceg persze azt hiszi, ez is csak egy trükk, még hogy őt nem ismerik, meg amúgy is, micsoda civilizálatlan viselkedés ez, és a többi. A kínos helyzetet Anthony oldja fel, naná, hogy a herceg az ő volt egyetemi haverja. Daphnénak így lehetősége van visszavágni: ismerve a bátyja kicsapongó életmódját, el tudja képzelni, milyen civilizált szórakozásokban vettek részt. Touché.

Azt nem tudom, Anthony általában mennyire veszi ki magát aktívan az üzleti életből, vagy csak felügyeli, hogy mások – szakemberek – hogyan kezelik a családi befektetéseket, de most úgy dönt, hogy Daphne piaci árát magasabbra veri, s ahelyett, hogy táncba engedné húgát, inkább hazaviszi. Na ez egyáltalán nem volt ügyes üzleti húzás, mert másnap nem Bridgertonék előtt tolonganak a vizitre érkező fiatalemberek, hanem Featheringtonéknál. Persze ott sem a házigazda lányai, hanem Rokonlány miatt. Természetesen erről majd Lady Whistledown is megírja a véleményét.

Van egy érdekes beszélgetés lovaglás közben Anthony és Daphne között arról, hogy a fivér nem értheti a lány aggodalmait. Utóbbi ugyanis jól érzékeli a helyzet súlyosságát: őt arra nevelték, hogy ez az egy pillanat, a társasági életbe való bevezetés, tökéletesen sikerüljön és mindaz, ami neki fontos (lenne) majd élete további részében (pl. egy jó házasság egy szerető férjjel), azt neki ebben az egy pillanatban kell tudnia megragadnia.

Pontosan. Erről van szó. Ilyesmire gondoltam, mikor arról írtam, hogy valahogy érzékeltetni kell a 19. és 21. század közti különbségeket. (Nekünk megadatott a luxus, hogy elég sok hibás magánéleti lépést tehetünk, melyeknek a jövőnkre nézve rendszerint nincsenek végzetes következményei.) Amúgy Daphnénak akad közben egy vizitelője, az a kellemetlen fickó, aki elől épp a herceg karjaiba szaladt.

A hercegről egyébként – szintén a pletykalapból – megtudjuk, hogy nem kíván nősülni, ahogyan Elsőszülött sem. Erről ők maguk is eszmét cserélnek a klubban. Anthony szerint neki a két öccse jelenti a kiskaput, majd ők csinálnak gyerekeket, akik a Bridgerton nevet továbbviszik, a Hastings, illetve a Basset (mert az előbbi a hercegi név, az utóbbi a családnév), viszont úgy tűnik, a jelenlegi herceggel ki is hal. A fiatalembert ezek a kilátások úgy tűnik, nem különösen zavarják. Sőt.

Az operában – Anthony barátnője énekel – Lady Danbury és Mama Bridgerton megbeszélik hogy össze lehetne hozni a fiatalokat. Kezdetnek megteszi egy vacsora is, hiszen Bridgertonék szakácsa épp a herceg kedvenc ételének a szakértője. Micsoda nagyszerű véletlen! A vacsora során aztán kiderül, hogy Bridgertonék családcentrikussága, például, hogy a kisebb gyerekek is a rendes családi asztalnál vacsoráznak – ritka dolog a köreikben.

A herceg és Daphne egymás mellett ülnek, és igencsak csipkelődőn, ellenségesen beszélnek egymással, de minket, nézőket ugyebár nem csapnak, be, haha!

Viszont nem tudom, hogy a kamerabeállítás (ahogyan az asztallappal egy síkban, az étkészlet között látjuk), vagy a finom kis nüanszokból felépülő színészi játék (de leginkább mindkettő) teszi, de egyre inkább erősödik bennem az érzés, hogy Elsőszülöttre kicsit nagy még a családfői mellény. Legalább egy számmal. Vagy kettővel. Ezt a gyanúmat megerősítendő Anyuka is elbeszélget vele a vacsora után, hogy ne akarja megakadályozni az asszonyságok tervét. Szerinte egy jó útra tért egykori  kicsapongó férfi3 a legjobb férj. Szóval a herceg jó alapanyag lehet. Ja, és ha már itt tart, akkor kicsi fiának arról is beszél, hogy tud a viszonyáról (viszonyairól?). Erre Elsőszülött másnap szakít az énekesnővel.

A társasági élet krémje Vauxhallban, a korabeli elit vidámparkban gyűlik össze a következő kihagyhatatlan eseményen. Penelopéval, a kis duci Featherington lánnyal egy rideg szőke szépség szemétkedik. Colin, aki szerintem csak gyerekkori pajtásként tekint rá, megmenti. A fiatalember hiányolja Rokonlányt, akihez ő is vizitelni jár a többi udvarlójelölttel. Nos, Miss Marina Thompsonnak nagyobb gondja akad, tekintve hogy csak nem akar megjönni a vérzése, amire persze a házvezetőnő Őnaccságának is felhívja a figyelmét. Ahogyan a lány azt mondja Lady Featheringtonnak, hogy „maga ezt nem értheti”, bennem felmerül a gyanú, hogy talán őlordsága az oka a lány állapotának. A férfi már eddig is gyanúsan visszautasította felesége kérését, hogy tessék már ezt a zavaró tényezőt visszaküldeni vidékre.

Na de visszatérve Vauhxhallba: Elsőszülött megint nagyon Családfő akart lenni, és már le is tárgyalta a házasság ügyét a kellemetlen udvarlóval, Lord Berbrooke-kal. Daphne ellenkezik, elrohan, majd a park egy sötét részében találja magát, ahova említett Kellemetlen Udvarló követi és hamar a lényegre tér, vagyis erőszakoskodni kezd. Daphne pedig bebizonyítja, hogy tényleg képes kézbe (szó szerint) venni a sorsát, mert egy jól irányzott mozdulattal kiüti a férfit.

Hát, hogyhogynem, pont ekkor érkezik a herceg. Csak nem ő is a szabadtéri testedzés rajongója? Mert ahogy érkezik, mintha épp közben fejezné be az öltözködést. Vagy legalábbis a ruhamegigazítást. Daphne ekkor parázik be, hogy 1813-ban van és hát a sötétben egy parkban nem is egy, hanem két férfival (az egyik félig kiütve még megkéri a kezét – megint jó időérzékkel hozott vígjátéki mozzanat) a sötétben, na az aztan világraszóló botrány lesz.

Viszont valahogy tovább kell lépnie a történetnek, és itt az alkalom, hogy összeboronálandó főhőseink titkos egyességet kössenek, hogy bolondját járatják a világgal: eljátsszák, hogy fülig szerelmesek (eljátsszák, mi? aham, ja persze), aminek következtében a hercegről végre leszállnak az önkéntes anyósjelöltek, Daphnéra meg tapadnak majd az udvarlók, hisz egy herceg “zsákmányára” vadászni bármely férfiú hiúságát birizgálja.

Ezt a titkos üzletet megünnepelvén aztán táncolnak egyet a tűzijáték fényei alatt.


1 Az megvan, hogy a kényelmetlen fűző legendája inkább hollywoodi klisé, mintsem valós történeti tapasztalat? Egy fűző akkor funkcionál jól fűző szerepében, ha mellette kényelmes is. Másrészről, ha történelmi filmekben, sorozatokban szereplő színésznők manapság arra panaszkodnak, hogy nehéz még levegőt is venni a korabeli fűzőkben, teljesen jogos dolog. A 21. században teljesen más a mindennapi testtartásunk, mint az évszázadokkal ezelőtt élt nőknek.

2 “color blinde” azaz színvak castingnak nevezik ezt a jelenséget, amire azonban a sorozat több  POC  származású elemzője is rámutatott, hogy ilyesmi igazából nem létezik, csak egy hamis illúzió, mert igenis “észrevesszük” az európai többségtől eltérő bőrszint

3 Gondban vagyok az eredeti angol nyelvben használt “rake” kifejezéssel. Mármint kezdem azt gyanítani, hogy a 21. századi amerikai történelmi lektűritodalomban szimplán csak azt a férfit jelenti, aki nem házasságban él, hanem házasságon kívüli kapcsolatokat ápol rendre nem saját tarsadalmi rétegéből származó hölgyekkel. Az európai történelmi viszonylatban a rake-ek eredetileg olyan magas rangú szélsőségesen liberális arisztokraták voltak, akik úgy gondolták, mindenben, így a szexualitásban is az emberek többségére vonatkozó szabályok felett állnak.  A Harlots (magyarul Kurtizánok kora -szörnyen felülstilizált és modoros cím az eredetihez képest) sorozat Lord Fallonja tipikusan ilyen fickó. Gondoljunk csak bele, ahogyan ő és társai, a “spártaiak” titkos arisztorata köre épp ezt a törvényfelettiséget kóstolgatják, mikor a szexuális örömöket és a bűntetlen gyilkolászás kéjét összekapcsolják.

Mindazonáltal, ha azt a folyamatot vesszük, ahogyan az angol társadalom folyamatosan prűdebbé vált a 18. század utolsó évtizedei-19. század eleje során (lsd még ennek érdekes vetületét Harris “szajhakatalógusának” – amely a fentebb nevezett Harlots sorozat alapjául is szolgál – stílusbeli változásai kapcsán), végül is nem elvetendő az az elgondolás sem, hogy a rake kifejezés is megszelidült, ellaposdott az évtizedek során.

Érdekes adalék: az Outlander sorozat 4-5 évadában feltűnő rake karakter inkább egy az európai (főképp a francia) divatot majmoló, nevetséges sznob “makaróni” lúzer. (Tudom, a makaróni kifejezést inkább az itáliai grand tourjukról hazatérő és az olasz szokásokat affektálva átvvő sznobokra szokták inkább alkalmazni).

Rake-kekről továbbá:

Erin Mackie: Rakes, Highwaymen, and Pirates: The Making of the Modern Gentleman in the Eighteenth Century. ‎( Johns Hopkins University Press; 2014)
Donna T. Andrew: Aristocratic Vice: The Attack on Duelling, Suicide, Adultery, and Gambling in Eighteenth-Century England (Yale University Press;2013)