Nagyító alattNézőnapló

Nézőnapló: Ghosts (BBC) S01E03 (Happy Death Day)

Flashbackkel indítunk: Pat 1984-ben fél tucat kiscserkésszel táborozik a ház kertjében, és mielőtt még el tudná mondani az íjászattal kapcsolatos legfontosabb biztonsági dolgokat, egy kissrác véletlenül átlövi a torkát. Pat valami megmagyarázhatatlan oknál fogva még felszáll a buszra, amivel nekihajt a fának. Van egy érzésem, hogy szándékoltan tolták így túl a jelenetet. És… főcím.

Alison és Mike reggel örülnek, hogy egyedül vannak, úgyhogy következhetne is egy kis entyempentyem, de hopp, Kitty mosolyog rájuk egyszerre kíváncsian és biztatóan. Még jó, hogy ifjú párunk nem melegedik bele az akcióba, mert épp érkeznek a felújítást végző munkások. Robin csak rövid ideig bosszankodik azon, hogy az egyik pasas elsodorta a sakktáblát, mert rögtön elbűvöli a fúró látványa és zaja. Később már-már barátjának tekinti a munkásokat és szomorkodik távoztukon.

Thomas nyafog egyet azon, hogy az ő szerelmét Alison irant senki nem érti, így alkotómunkát sem lehet végezni, Kitty pedig végre nagyon szeretné tudni, hogy hogyan csinálják a bébiket. Mert ő semmit sem tud erről.  Akkor egy biztos, hogy életében úrilány volt, méghozzá valószínűleg egy tipikus szolid vidéki család gyermeke, mert máskülönben ennyi idős korára (sajnos nagy valószínűséggel akarata ellenére) már saját tapasztalata lenne az aktusról.

Tetszik a megoldás, hogy Alisonnak egyszerre kell kommunikálnia a munkásokkal és a szellemekkel, ennek eredményeképp természetesen totális lesz káosz. Mike egy ponton fel is adja és inkább lelép a kocsmába, másnap meg a konditerembe (mondjuk nem neki kell szó szerint két fronton is helyt állnia, de mindegy). Fanny akárhova néz, mindenhol kőművesdekoltázsokkal találja magát szembe, az eddigiekből már sejthető a reakciója, de a Kapitányt és Juliant is zavarja ez a nagy zajos jövés-menés. Ki is gondolnak egy jó kis haditervet (miért van egy olyan érzésem, hogy egyikük sem stratégiai zseni ahhoz képest, hogy a hivatásukból könnyen következhetne akár ez is?), kompromittálni kell valamelyik munkást, ami az ő privilegizált felsőbb rétegbeli fehér férfi észjárásuk szerint könnyen fog menni, hiszen úgy tudják, hogy a munkások nem becsületesek.

De nem, mégsem megy olyan könnyen, így egy kis trükkhöz folyamodnak (na ki nem becsületes?), s elérik, hogy Alison asztal szélére tett jegygyűrűje pont egy fekete srác (a Kapitány helyesnek és erős karúnak írja le Alison előtt, de aztán kicsit zavarban van, hogy ezzel sokat adott ki magából) szerszámos dobozába essen. A jelenet, ahogyan Alison tudni akarja, nem nála van-e a gyűrű, annyira kínos és olyannyira betetézi az előző napi és aznapi bizarr jeleneteket (például Alison káromkodva pont a műszakvezetőhöz vág egy csészét, pedig nem neki szánja, de hát a férfi nem tudhatja), hogy a szerelők inkább távoznak.

Nagy a forgalom a parkolóban, mert épp érkezik Pat családja (ezért volt a flashback az epizód elején), akik minden évben jönnek és megemlékeznek a családfőrőla halála napján. Még előző nap kéri Pat Alisont, hogy majd beszéljen a vendégekkel, de mikor elmeséli, hogy az özvegye új férje mindig is afféle házibarát volt, rájön, hogy az a viszony már életében is folyt a háta mögött, így meggondolja magát. Robinnak van egy érdekes közös jelenete Pattel arról, hogy szerinte nem fog jönni a család, mert az élet elmegy a holtak mellett. Ott ül mellettük ezalatt Thomas is, s amikor Robin lelép, csendesen megjegyzi milyen büdös, Pat bólint rá, ami ezzel a megoldással élve nagyon finom érzékeltetése, hogy bizony ezek az emberek bizony egy családként funkcionálnak. Tetszik a jelenet alatti szomorkás zene is, ami szeretettel és gondoskodva öleli körbe a szereplőket.

Amikor megérkezik a család, Alison, aki néha irigylésre méltó szociális szkillekkel rendelkezik (komolyan mondom) pontosan tudja, mit kell tennie, odamegy hozzájuk (nyilván, van egy egyértelmű apropója, mint új háztulajdonos kíváncsi, mi zajlik itt), és megérdeklődi, hogy s mint vannak. Most először egy kisbaba is van velük, ő Pat unokája és druszája is egyben. A csserkészruhás férfi körbeugrálja örömében a családját, nekem pedig az jut eszembe erről, hogy milyen szép metaforája lehetne ez a magasan funkcionáló autizmusnak is, ahogyan Pat nyilvánvalóan nem tud valós kapcsolatot létesíteni a hozzá elvileg legközelebb álló emberekkel, miközben keserű tudatában van annak, hogy nem tud.

Miután Pat örömmel elmeséli a többieknek, hogy mit látott, fény jelenik meg körülötte és meg van győződve, hogy akkor most már neki is véget ér a fogsága és “továbbléphet” (mint ahogyan azt láttuk az első epizód legeljén, nem mindenki marad itt automatikusan, aki itt hal meg, csak gondolom, akinek valamiféle befejezetlen ügye van 1 , mint Patnek szembenézni azzal hogy a házassága mondjuk úgy, messze nem volt tökéletes), amikor kiderül, hogy csak valami lámpát kapcsoltak be a még mindig pakoló szerelők.

Kitty természetesen másoktól is érdeklődik az epizód folyamán (itt megint az a tulajdonképpen szükségszerűnek is tekinthető esetlenség, hogy miért pont most? és soha nem volt rá alkalma bárkiket meglesni? két évszázada bolyong ebben a házban), és mindenki saját maga világába (és problémáiba) ragadva válaszol: Fanny a méhekről és virágokról hadovál, meg hogy néha a méhek inkább egymás és nem a virágok iránt érdeklődnek, míg Julian különféle gruppenszex formációk elnevezéseivel bombázza szegény lányt. Végül Alison azt a videót mutatja meg neki, amelyen valószínűleg majmok üzekednek ( mi mem látjuk, csak utalások vannak ara, hogy valószínüleg a brit nézők a valósagból is jól ismerik azt a virális videót), és a munkások élvezettel röhögtek rajta, de még férfi kísérteteinket is bevonzotta a látvány, különösképpen Robint. Hát szerintem Kitty ezzel sincs kisegítve.

Thomas egész epizód folyamán verset fabrikál, de megint van egy olyan érzésem, hogy fonákjáról mutatnak meg valamit az alkotók, mert ha a fiatalember ott leragad, hogy ó, Alison, Alison, és rögtön, kényszeresen rímet akar találni, amit nem talál meg a második nap végére sem, pedig a pincebeli kísértetek is brainstormingolnak kicsit, akkor messze nem olyan nagy költő, mint amilyennek hiszi magát. Rímet nem talál, de egészen véletlenül hallja Kylie Minogue I should be so lucky című számát a rádióban, így azt adja elő szíve választottjának versben, jó adag pátosszal leöntve, a másik viszont hamar lehűti, hogy ez egy közismert sláger.

Mi az a káj limi nóug?

– kérdezi Thomas franciásan eltorzítva az énekesnő nevét.

Marynek is volt pár mozzanata a két nap során, egyrészt ő csalta ki Alisont a kertbe, mikor a férfiak odébb lökték a gyűrűt, és hattyúkról meg a sátánról hadovált, másrészt csalódottan konstatálta a fürdőkádban ülve, hogy Mike úszónadrágban zuhanyzik. (Ha minden igaz, Humphrey, a lefejezett Tudor-kori fickó most nem volt, értelemszerűen ő produkciós okokból kevesebb jelenetben szerepel
2.)

Az epizód végére pedig Mike meggondolja magát és meztelenül – de a zoknit magán hagyva, ez olyan tipikus angol poén, nem? – végigfut a házon, hogy leszarja, látják-e a szellemek. Ők meg pont nem azon a szinten tartózkodnak az épületben.


1 Az alkotók elmondása szerint ez afféle purgatórium szellemeink számára (lsd még ebben a videóban)

2 A fentebb linkelt videóban van arról is szó, hogy egy korábbi verzió szerint mindenki több karaktert játszott volna, a kísértetek lettek volna vagy százan, viszont ebben az esetben nem működött volna a pugatórium jelleg. A sorozat egyik fontos alapjellemzője ugyanis, hogy ezek a karakterek össze vannak zárva, kénytelenek szembenézni a másikkal (és  ezáltal saját magukkal), így olyan körülményeket kell tehát teremteni, amelyben nem rejtőzhetnek el a konfliktusok elől. Ez pedig nem rajzolódna ki ilyen élesen ha százával bolyonganának itt a kísértetek, hiszen nagy tömegben könnyebb elrejtőzni. Így a végső változatban egyedül Laurence Rickard maradt, aki dupla (pontosabban, ha beleszámítjuk a pestiseseket akkor tripla) szerepet játszik. Amúgy Humphrey fejetlen testét Yani Alexander alakítja, ha ezt eddig nem említettem volna.