KIT-nél kezdünk. A nagyfőnök csicskáztatja (tényleg) a ducibb kinézetű csinovnyikot. Elégedetlen, ki akarja rúgni a fickót, ha két napon belül nem végzi el az elvégeznivalót. Gyakorlatilag lefordíthatatlan szóválasztást: az execution jeletheti valami végrehajtását is, de ebben a szövegkörnyezetben utalhat James lábról való eltételére (kivégzésére) is. Jamesünk egyébként egy fehér lovon lovagol a ködös és viharos szürkületben, majd a földben kutat valami után, egészen pontosan azután a bugyelláris után, aminek elhelyezését láttuk a legelső részben.
Kezd egyre zavaróbb lenni a skót szolga menetrendszerinti zsörtölődése, tekintve, hogy ez még mindig egy óriási nagy klisé. James épp afelől érdeklődik, hogy a a férfi honnan is szerezte be a napi ennivalót az idősebbik Delaney-nak. Kicsit kihallgatás jellege van a beszélgetésnek, ami nem csoda, ha arra gondolunk, hogy az öreget megmérgezték, de a jelenet vége az, hogy James ígéri, rendesen megfizeti a kosztpénzt.
Aztán amikor egyedül marad kibontja a kis bugyellárist, tele apró gyémántokkal és elmegy hajót venni. A cég neve, amiben ezt végrehajtja, Delanay-Nootka Company, vagyis James komolyan gondolja, hogy azt a földterületet meg akarja tartani. Az árverésen egyébként ott van a KIT vékonyabb kinézetű főcsinovnyikja, rohan is jeleneti a nagyfőnöknek a látottakról. Az öreg dühöng egy sort, hogy hát senki nem veszi észre, mi történik? Minden jel arra mutat, hogy James eladta már magát az amcsiknak.
Hősünk közben épp egy kocsmaféleségből lép ki, és lovagona haza, ha meglenne a lova. De nincs, mert egy Atticus nevű fickó elkötötte. Mint kiderül, a Stephen Graham által játszott karakter az öreg Delaney matróza volt egykor, a megjegyzés, hogy körbejárta vele a világot erre utal, de rögtön kapunk olyan információkat is, hogy a fickó valamiféle alvilági figura (is lehet). El is mondja, hogy jöttek hozzá azzal a kéréssel, hogy el kellene tenni az öreget láb alól, de ő nem fogadta el a munkát. Amúgy meg könyvet ír éppen, mindenről, amiről tudomása van a világon. Így aztán a közte és James között zajló párbeszéd két szinten mozog: egyrészt a sötét dolgokról, mocskos üzleti machinációkról, másrészt Atticus folyamatosan visszatér a könyve anyaggyűjtéséhez, s így kapunk végül olyan velős szóváltást is, minthogy:
– Mi a legapróbb dolog, amit valaha is láttál?
– Az emberi jóság.
A jelenet vége, hogy Atticus James szolgálatába áll, s megjegyzi, hogy amilyen gyorsan szerez ellenségeket a másik, igencsak szükség lesz rá.
Új helyszín (mármint a történet szempontjából, mert amúgy úgy tűnik, jól kihasználják Hatfield House lehetőségeit), új szereplőkkel. Solomon Coop, személyi titkárféleség érkezik a Régensherceghez, aki nagy darab, eldeformált testű és arcú, és a groteszk maszk mögött alig lehet felismerni Mark Gatisst. Annak rendje és módja szerint a herceg, Priney, ahogy a beszélgetésbe maga is belekveri a közismert becenevét, kellemetlen fickónak van ábrázolva, akinek az a legnagyobb baja, hogy a térképen, amelyen az aktuális hadi (tengerészet) helyzetet jelzik, a britek kékkek (az Admiralitás színe, és nem meglepő a választás, mivel nálunk készült a térkép) vannak ábrázolva vörös helyett. Priny erőszakos fickó, az íreket mind egy szálig kiirtaná, mert segítik az amerikaiakat a brit blokád alatt. A hosszú felvezetés végén megtudhatjuk azt is, miért kellett nekik belépniük a történetbe: a hercegnek természetesen nem tetszik, hogy a KIT-nek majhogynem nagyobb hatalma van, mint neki, keresztbe kell nekik tenni sürgősen, S mi Solomon Copp reagálásából érzékelhetjük, hogy azt ő is nagyon várja.
A ködös-párás éjszakai London, főleg a kikötők környékén meglehetősen kísérteties hely, és én hosszú ideig egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a Winter nevű félvér kamaszlány valódi és nem egy szellem. Azt mondja Jamesnek, hogy Helga bordélyházában él, de nincs áruba bocsátva, mert csúnya. Utóbbi ellenkezőjéről könnyen meggyőződhetünk, ahogyan egy pillanatra rávetül a fény. Hősünk mindenesetre tőle kap információt arról, hogy az a valaki, akiről már Atticus is említést tett, egy ezüst fogú fickó, a közeli hajón tartózkodik. James, aki szemmel láthatóan nem bízik senkiben, megbízik ebben a lányban (ezért is gyanús nekem hogy talán kísértet), odaevez a hajóhoz, körbenéz, nem találkozik senkivel, de azért felgyújtja a helyet, ami olyan szépen ég a londoni sűrű sötét éjszakában, akár egy Turner festmény.
Mikor James napközben ellátogat Helgához, kiderül, hogy Winter tényleg létezik, és könnyen kiderül az is, miért is nincs a leány áruba bocsátva (noha vagyonokat adnának egy félvérért), ugyanis ő Helga lánya. (Jó, ezt nem volt nehéz kitalálni) De nem csak ezért fontos ez a jelenet. A mádám ugyanis elszólja magát, hogy az említett ezüst fogú (feltételezhetően) bérgyilkos egy maláj férfi.
James elmegy a nemrég vásárolt hajóra is, amiről hamar kideríti, hogy korábban rabszolgaszállító volt, noha gondosan el vannak rejtve az oldalba vert bilincsek, de ő megtalálja azokat. Meztelenül elvégez valamiféle, ördögűző szertartást, miközben megint bevillannak neki a fuldokló feketék (emlék)képei. Utána a hajó padlójáról felszedett apró drágakőszilánkokat szintén ceremoniális mozdulatokkal a vízbe szórja.
Csak szólok, nem fogom minden alkalommal megemlíteni a zsörtölődő szolgát, aki persze azon nyomban riadt tekintettel néz főnökére, amikor amaz nem angol szavakat mormol. James nagyon szeretne találni apja iratai között olyat, ami biztosíték lehet a számára, hogy az ominózus földdarab tényleg az öve. De csak egy színházi műsorlapot talál, rajta az egyik színésznő neve bekeretezve. Közben megint csak be-bevillannak neki képek egy gótikus figuráról, félig ember-félig madár lényről. Majd elmegy egy kórházba, amiről én azt hiszem először, hogy az anyjával kapcsolatos hely, de mint kiderül, a doki az amerikai kémek összekötője, és nagyon nem tetszik neki, hogy James ismeri felfedte őket és jól ismeri a működési mechanizmusukat. Azért kicsit rácsodálkozik azon, hogy hősünk nem jön ki a nyugalmából, ha fegyvert fognak rá. James egyébként üzletelni akar az amerikaiakkal, konkrétan Thomas Jeffersonnal akar tárgyalni. (Ami érdekes, mert ekkor már James Madison volt az elnök.)
James találkozik a ragyás ügyvéddel is, és elmondja neki, amit nekünk, nézőknek akar tudomásunkra hozni. (A történet befogadásához nélkülözhetetlen, tényszerű információk átadása továbbra is gördülékenyen zajlik, zökkenőmentesen beépítve a jelenetbe): a hajó, amit vásárolt ugyan legutóbb spanyol tulajdon volt, de előtte angol, és bár a törvény szerint már egy ideje tilos a rabszolgakereskedés a briteknél, azért lehet róla sejtésünk, hogy a valóságban miként megy ez. James azt is tudja, hogy az ügyvéd a KIT besúgója, amire a fickó dühösen hozzávágja, hogy persze, hogy az, hiszen a KIT az elmúlt pár évben mindenhatóbb lett, mint az Atyaúristen, és ez a tipikus megszoksz vagy megszöksz helyzet. Sok más jobb sorsa méltó, Jameshez hasonló kaliberű okos és ambiciózus fickó próbált már velük szembeszállni, aztán egy nap a folyó vize dobta fel őket. James felveti annak lehetőségét, hogy Bostonba hajózik, ahova a KIT sem teheti be a lábát. Az ügyvéd szerint ez nettó hazaárulás.
Az öreg Delaney sok mesterembernek tartozott, ők most mind ott vannak a hagyatéki tárgyaláson és követelik a pénzüket. Az ügyvéd próbál rendet tenni, hogy a fiú nem örökli az apa tartozásait, de James, akiről kiderül, hogy egyedüli örökös, egy táska teli aprópénzzel érkezik, és sorba állíttatja a követelőzőket, akikek szépen megadja a pénzecskéit.
Ott van a tárgyaláson Oona (hogy is hívják a karaktert?) is, aki Jamestől korábban már kapott egy óriási gyémántot, gondolom azzal összefüggésben, hogy tudta, hogy a nő nem örököl semmit. Erre a férje bedühödik, fenyegetőzik, meg minden, Atticus később meg elmondja Jamesnek, hogy ez volt az a fickó, aki nála érdeklődött esetleges bérgyilkolászás ügyében.
A nagy aprópénzosztás (azért érdemes kiemelni, mert jelzi a társadalmi különbségeket, hogy akik követelik a pénzüket mennyire messze vannak attól a világtól, amelynek machinációiba James most jól belekavar) közepette megjeleni egy nő, és bejelenti, hogy ő Mrs Delaney. Merthogy az öreg megnősült. Dublinban. Nem is akárkit vett el, ugyanis ez a nő a bekarikázott nevű színésznő, Lorna Bow. Jesse Buckley nem hiába az egyik legnagyobb tehetség, istentelenül jól játssza a színésznőt, akinek minden megnyilvánulása fals, mintha egy betanult szerepet mondana fel. Az is milyen finom kis pillanat, hogy amikor olyan kérdést tesznek fel neki, amire nem készült fel, rögtön kiesik a szerepéből.
Úgy tűnik azonban, hogy a házasság mégiscsak valóban megköttetett, mert ezt konstatálják a KIT-nél is. A helyzet tehát egyszerű: James Delaney esetleges halála esetén – melyet a KIT Nagyfőnök, ahogy azt az epizód elején is érzékelhettük, nem kíván a vakszerencsére bízni – az apa özvegyével kell tárgyalni.
James közben egy szalonba látogat, ahol Nicolas Mori virtuóz1 a sztárvendég és Beethoven Pastoralját játssza. (Mondom én, hogy Beethoven-hangulatú ez az egész történet!) Ott van Zilpha (végre hajlandó voltam megjegyezni a nevét) is, aki a szabad levegőre menekül féltestvére szuggesztív tekintete elő, de amaz utánamegy. A nő kéri hagyják békén egymást, legyen egyiküké nyugat, másikuké kelet, és a többi.
Beethovennel megyünk mi is tovább, Jamest kísérjük az egyre komorabb és drámaibb zenével London veszélyes utcáin. Mint ahogyan már korábbról is sejthettük, hősünket egy ideje követi valaki, hamarosan azt is megtudjuk, hogy a Maláj az. Ő támad, James ellenáll, dulakodás, mindketten megsebesülnek, de a végén valami nagyon durva történik, amit kicsit nehezen lehet kivenni.
Lehetséges, hogy James kiharapta volna a támadója szívét?
1 Nicolas Mori (1796-1839) olasz-angol zeneszerző, hegedűs, karmester, kultúraszervező, aki csak azért nem a legismertebb korabeli virtuóz, mert egy időben élt Niccolo Paganinivel. Történetünk idején még kamaszkorú volt, de épp ezidőben alapította a Philharmonic Societyt.
A hosszú 18. századi szalonélet jellemzőiről lsd még Amy Prendergast Literary Salons Across Britain and Ireland in the Long Eighteenth Century.(Palgrave Macmillan 2015)
Folytatódik a Taboo sorozat epizódjainak összefoglalója az Egy olvasó naplója blogon.