Nézőnapló: Taboo (S1E1)

Ez a poszt a Nézőnapló (jellegénél a legzsúfoltabb kategória), azaz “a néző olvasónaplója” rovat része, azaz lábjegyzetekben gyűjtöm a sorozat korszakát,ntémáját érintő szakirodalmat (értelemszerűen azokat a munkákat, amelyeket magam is olvastam, máskülönben honnan is tudhatnám, hogy ide illik-e vagy sem). Míg az összefoglaló szövege nem, addig a lábjegyzet, és az 1. poszt alján található összesített olvasmánylista folyamatosan bővül, érdemes tehát – valakinek (is) felkeltette azt érdeklődősét vissza-visszanézni a későbbiekben. ²

Akkor tehát vágjunk bele.

Sárban, esőben látjuk földbe rejtett bugyelláris (pénz? kincs?) után kutatni Tom Hardyt, a főszereplőt alakító színészt. Aztán egy holtest mellett találjuk egy épületben, akiről megtudjuk, hogy az apja. Volt.  Van neki két szép fényes érme a szemeire téve, amit Tom (jelenleg még nem kaptunk sorozatbeli nevet) magához vesz. Mormog valamit, de fele biztosan nem angolul volt. Ami érthető része a mondanivalójának valami olyasmiről szól, hogy bocsáss meg atyám, vétkeztem. (Szerintem ez valamiféle litániarészlet. Mármint az angol nyelvű szavak  – is.)

Ekkor következik a főcím, amelynek szomorú keringője a zenélő ékszeres dobozok hangulatát idézi. A valse triste stílus megmarad akkor is, mikor a nagyzenekar is belép. Viszont azzal együtt, hogy víz felszínén lebegő hullákat – akik lehetnek akár a majdani szereplők is, akiket még jelenleg nem ismerünk – látunk közben (valószínű, ugyanazzal a technológiával vették fel, mint a Black Sails vagy az Outlander víz alatti jeleneteit), már jóval bizarrabbnak hat a főcím összképe.

1814-ben járunk, Londonban, pont ott és ugyanakkor, mint amiről a Bridgerton szól, mégis teljesen más világ ez. (Nota bene, a másik sorozat hatalmas pasztelszínű szalonjai is stimmelnek, ugyanúgy, mint a mocskos sáros kikötői világ itt ebben az alkotásban.)

Halottas menet halad át a hídon, Charlie Chaplin unokája, Oona Chaplin ül egy lovon, és a helyzethez illően nagyon gyászosan néz maga elé. Az apja temetésén járunk, és amit még megtudhatunk erről a női karakterről itt az elején, hogy van egy kellemetlenkedő férje(Jefferson Hall). A templomban tájékoztatják a hölgyet, hogy mélyebbre kellett volna ásatni az elhunyt sírját, nehogy a hullarablók kedvet kapjanak kiásni és valamilyen formában értékesíteni (szintén korrekt korabeli életmódbeli információ). Oona mintha nem különösen zavartatná magát emiatt.

Aztán érkezik a templomba Tom, akitől azonban úgy megijed a nő, mintha kísértetet látna (viszont szemmel láthatóan egy arcmozdulatra futja csak színészi eszköztárából, mert láttam én már ezt a tekintetet egy másik sorozatban, másfajta körülmények között – igen, Trónok harca, Red Wedding, a hasbaszúrás pillanata). Úgy tűnik, mások is ezen a kísértet lehetőségen gondolkoznak, Tom pedig, ha minden igaz, az apja szeméről levett érméket dobja bele a perselybe. Most akkor ezek ketten, az eddig hosszabb ideig követett két szereplő, testvérek? Akkor miért sejteti minden, mintha inkább szeretők lennének?

Ezt a gyanút az sem enyhíti, hog a halotti toron is odasúgja bátyó a huginak, hogy nem gyógyult ki az iránta érzett szerelméből (az angol a love-ot használja, de egyértelmű, hogy a magyarban itt most a szerelemre kell gondolni).

Incesztus lesz ebben a történetben is?

Nemááá. Uuuncsiiii.

Jó ez a halotti tor a prostituáltakkal (megint egy jó pont, ha azt akarják érzékeltetni, hogy nem minden olyan letisztult, higiénikus és már-már nyárspolgárian prűd 1814-ben, mint amilyennek hagyományosan a Jane Austen adaptációk és utánzatok világában szokták ábrázolni, ez itt most, nagyon helyesen, eddig sokkal közelebb van a Harlots című sorozathoz, noha a megjelenített kor tekintetében fél évszázad különbségről beszélhetünk.) Van a kamera mozgásában, a vágásban valami groteszk, ami viszont Andrzej Vajda Az ígéret földje című filmjére emlékeztet.

Van itt még egy érdekes figura, egy ragyás arcú ügyvéd (Nicholas Woodeson, vagyis az a színész játssza, aki a Róma sorozatban alakított valami Fosca nevű írnokot, mindenest, titkárt, vagy ilyesmit, de a ragyák az arcán nem sajátjai, azok a sminkszobából kerültek elő. És rögtön érdekelne, hogy lesz-e ennek bármiféle jelentősége, vagy csak az összkép, a nagyon mutatni akart nyers realizmus miatt ültették a színészt minden forgatási napján a sminkszékbe ezt az arcformát felvenni?) Mindenesetre tájékoztatja Tomot, pontosabban most már nevezhetjük nevét, James Delaneyt, hogy az elhunyt apa, aki biztos volt benne, hogy a fia nem veszett oda a tengeren, ráhagyta minden vagyonát. Na nem sokat, csak egy kis földet a Nootka-öbölben. (Amerika nyugati partja, ma Vancouver körüli, azaz kanadai vidéki).

Ugyanitt tudunk még meg információmorzsákat James anyjának állítólagos elmebajáról  is (de mi sejthetjük, hogy nem biztos, hogy az volt, valószínűleg csak kilógott a régenskori angol társadalomból).

Váltunk egy sokkal civilizáltabbnak tűnő (és tucatnyi más angol történelmi filmből és sorozatból is jól ismert) helyre ³ , a Kelet-Indiai Társaság (innentől csak KIT) székhelyére, ahol Jonathan Pryce játssza Sir Stuartot, a vezérigazgatót. Jé, itt van “Mace Tyrell” (Roger Ashton-Griffiths) is a Trónok harcából, valamint a háttérben az a színész (Edward Hogg), aki a Harlots első évadában a karót nyelt komornyikot játszotta. (Ha nem láttam, volna a nevét a főcímben, e jelenet alapján is biztosra vettem volna, hogy Nina Gold a sorozat castingosa). Szóval, valószínűleg nem véletlenül mutogatják nekünk annyit, főleg, ha az igazgató tanácsi gyűlésen összegyűlt emberek felemelik a kezüket, vagyis olyan témát szeretnének érinteni, amelyet nem szeretnének a jegyzőkönyvben viszont látni.

Merthogy természetesen James Delaney öröksége a téma, ami elhelyezkedését illetően stratégiailag fontos lehet a távol-keleti kereskedelemben (ha már egyszer senki nem volt képes megtalálni azt a fránya észak-nyugati átjárót, ugyebár), viszont ne feledjük, 1814 -ben járunk, a brit gyarmatbirodalom, meg egy feltörekvő kis (“kis”) új demokratikus államalakulat, az USA ekkoriban vívja az úgynevezett 1812-es háborúját (kicsit elhúzódott, na).

Jé, a ragyás ügyvéd ezeknek dolgozik? Vagy egyéb kapcsolat van itt? Mindenesetre kiderül, hogy a föld megszerzésébe már eddig is sok energiát ölt a KIT, márpedig ők ugyebár nem kispályások. Érdekes a megoldás, ahogyan az itteni megbeszélés alapján tudunk meg egy sor információt főhősünkről is, de ez nyilván a külvilág által előítéletek és feltételezések alapján összerakott kép, miközben ez a történet is affelé tendál, hogy az lesz a tétje, hogy mi nézők megtudjuk, hogy mennyire felszínes is a tudása a kívülállónak James Delaney világáról.

Az mindenesetre egy nagyon ügyes forgatókönyvírói húzás, hogy most adnak egy plusz értelmet a korábbi templomi jelenetnek: nem lehet elmeháborodott, a vadak között maga is elvadult ez a Delaney uracs, ha nagyon okosan egy nyilvános eseményen – temetésen – tért vissza Londonba. Ezek szerint tudatosan készül már a jogi machinációkra, pontosabban azok kivédésére és/vagy kikerülésére. Egyébként valószínűleg szintén fontos információ lesz a későbbiekre nézve, hogy a kamasz James épp Sir Stuart alatt szolgált kiskadétként (és volt nehezen kezelhető egyéniség már akkor is). Amikor ezt mások felemlegetik, Sir Stuart erőltetetten nevetgél. ⁴

Némi folyóparton álldogálás után James hazamegy, mire az apja öreg szolgája (David Hayman), aki nem volt ott a temetésen, szintén azt hiszi, hogy kísértetet lát. Jó alkalom ez tovább ismerkedni a Delaney család történetével. És itt most nem arra a hétköznapi információra értem, hogy az öreg brandyvel kereskedett. Hanem szóba kerül olyasmi, hogy apa és fia természetfeletti módon kommunikáltak. Hogy ez a történet világán belül valós dolog-e (értsd, elmegyünk-e miszticizmus vagy fantasy felé) vagy csak átvitt értelemben kell érteni, még nem lehet eldönteni. Bár valószínűleg az előbbi értelmezés fogja megállni a helyét, mert az öreg szolga ámulatból ámulatba esik, hogy mennyi minden családi titkot tud az ifiúr, pedig normális úton nem meséltek neki erről soha semmit.

Például arról, hogy az anyja amerikai őslakos volt, eredeti neve Salish. Csupán hogy könnyebben beilleszkedjen az angol társadalomba, ajánlotta az apa, hogy nevezzék Annának, és hazudja azt, hogy Nápolyból való. Mondom én, hogy nem őrültség lesz, csak az intolerancia egy másik kultúrával szemben (mármint a britek intoleranciája a számukra civilizálatlannak – haha ⁵. – mondott kultúrákkal szemben. Az öreg szolgának, aki egyébként kissé sablonos módon természetesen skót akcentussal beszél, elég sok sejtelmeskedő, kétértelmű megjegyzése van, hagyjuk meg ezt annak, hogy az írók szándékoltan akartak olyan érzést kelteni, hogy ez a két ember fél szavakból is megérti egymást, mi meg ebből (most még) ki vagyunk zárva. Azt azért szeretném tudni, mire érti és miért, hogy ilyen dolgokról nem szabad beszélni brandy ivás közben.

Másnap reggelre az is kiderül, hogy az öreg az elmúlt tíz év iratait (gyanítom, inkább előrelátásból, mintsem őrültségből) mind elégette. Mindenesetre van a családi cégnek egy raktárépülete, ami még 32 évig az övék. A helyszín meg ugyanaz, ahol a Tulipánláz (elvileg Amsterdam, 1640-es évek) kikötői jeleneteit (nem volt sok) forgatták, illete van egy érdekes kamerabeállítás, ami nagyon emlékeztet Johannes Vermeer saját utcájukat ábrázoló egyetlen  festményére. Viszont a raktárt saját és alkalmazottjai munkahelyévé alakító mádámot játszó Franka Potentét alig akartam elsőre megismerni. Elszaladtak az évek, na.

A mádám azt hiszi, némi kis fenyegetés elég, hogy James elálljon az ötlettől, hogy kidobja őt is meg az egész bagázst, de aztán nem kell egy sötét pillantásnál több, s érthető, hogy a “rádküldök majd veszélyes embereket” dumától James nem ijed meg. (Viszont ezek szerint nem volt még ilyen félelmetes és egyben félelem nélküli fickó kamaszkorában, mikor állítólag ezzel a nővel ismerkedett az élet bizonyos speciális területeivel.)

Közben húga levelet ír(na) bátyjának, de a férj elveszi és kioktatja, hogy nem így kellene vele beszélni. Azért valahogy azok a fogadkozások, hogy meg fogja ölni Jamest, kicsit (kicsit nagyon) súlytalanok a férj részéről, meg hát miért is? Mély, ösztönszerű féltékenység egy sikeres emberrel szemben? De azért jó ez a drámai sötét zene, mintha a bécsi klasszikusoknak lett volna még egy Beethovennél is komorabb, depressziós kisöccse. (Nem, ez még egyáltalán nem elborult elméjű romantika. Ez depressziós és pesszimista klasszicizmus.)

Egyre csak erősdik a gyanú, hogy egy incesztus történet van itt a középpontban, főleg azok után, hogy kiderül,  minden bizonnyal Jamesnek van egy gyereke (Louis Ashbourne Serkis), bár a tisztesség kedvéért az apja gyerekeként beszélnek róla, akit kiadott nevelőszülőkhöz (naggyon nagy a valószínűsége, hogy házasságon kívül született gyerek), kamaszkorú már, de azért James jó sok pénzt hagy a rá vigyázó cserzett arcú pasasnál (Christopher Fairbank). Tessék belőle rendes embert nevelni. Ja, és ő, James, most járt itt utoljára, ennél több pénzre már ne számítson az öreg.

Tényleg nem telik el sok idő, míg valakik nekikezdenek Delaney apuka sírjának kiásásához. Ja, hogy James kérésére. Boncolást akar, s míg erre várakozik, mintha kísértetekkel – az ő személyes kísérteteivel – beszélgetne. Vagy nem akarna beszélni velük, menekülne. Hogy is volt, hogy egy rabszolgahajón utazott James, ami elsüllyedt, és amiről azt hitték, hogy ő is odaveszett? És hogy ennek köze volt a KIThez? Mindenesetre apjával kapcsolatban helyes a sejtése: megmérgezték az öreget. A hulla visszahelyezésekor mindenkivel megérteti magát, hogy ő nem az a fickó, akinek a hozzátartozói holttestét, alantas anyagi érdekből érdemes lenne meggyalázni.

Aztán a KIT-hez megy találkozóra, s továbbra is tartja magát ahhoz, hogy az örökölt földdarab nem eladó. Nem különösen érdekli, hogy most azonnal kifizetnék (az ilyen történetek régi jó tapasztalata, hogy ha túl készségesen ajánlanak neked nagy összeget, akkor valójában jóval több van a pakliban, lsd még Steven Soderberg legújabb filmjét, a No Sudden Move címűt). James észreveszi az írnokot. Ezek ketten biztos ismerik egymást.

Az epizód végén érkezik még egy levél a lánytestvértől (pontosabban féltestvéről), ami megint egy – itt már talán kicsit szájbarágósra fordulva a dolog – utalás arra, hogy ezek bizony szeretők és hogy a gyerek kettejüké.

Hozzászólnál?
Az Egy olvasó naplója blog Facebook oldalán megteheted:

---