Mélypont. Ahhoz képest, hogy a második és javarészt a harmadik epizód során kifejezetten lelkesen beszéltem a sorozatról, a legutóbbi rész zárása miatt kénytelen vagyok visszavonulót fújni. Mi a fene történt ott abban az utolsó néhány jelenetben?  Az efeletti bosszankodás árnya pedig rávetül a jelen epizódra is. Pedig nyilvánvalóan nem volt olyan rossz ez, csak én vagyok a morgolódásom miatt kevésbé befogadóképes.

A negyedik epizódban tovább ismerkedünk tehát Woodhullék előtörténetével. A családtagok a síroknál állnak, pár méterrel odébb a britek katonákat korbácsolnak, amiért Caleb megléphetett. Hewlett aggódik, kellene valamiféle védelmi sánc, hogy nehogy meglepjék őket a patrióták. És már van is egy remek (“egy remek”) terve: a temető sírköveit használni fel. Természetesen Woodhullék sírjait megkímélné, ha a városvezető előállna egy listával, kiknek a kövei legyenek feláldozva.

Megnyugtató, hogy a brit kémfőnök nem amatőr és nem kikotyogta a foglalkozását a színésznőnek, hanem munkát adott neki. André nem bízik a beszervezett patrióta tisztben az első epizódbeli emlékezetes connecticuti kudarc után, így egy kicsit meg akarja izzasztani. A színésznő lesz a csali hozzá, aki élete alakítását nyújtja mikor úgy sikoltozik, nyivákol, könyörög, mintha kínoznák, de valójában vígan kártyázik a mellérendelt katonákkal. A beszervezett tiszt azonban bekapja a csalit és rettentően aggódik hölgykísérőjéért.

Caleb visszatért a patrióták táborába az Abe által szállított információval. Scott persze megint akadékoskodik, s megparancsolja, hogy égessék el a jelentést. Calebnek viszont jobb ötlete van. Mivel a főtiszt mindig csak az első oldalát olvassa el a feljebb továbbítandó leveleknek, így hőseinkenk elég csak titokban hozzácsapni a saját összegyűjtött információikat. Naív vidéki fiatal srácok ezek a leendő kémek, mert miután sikerül a terv ezen része, Caleb el sem tudja képzelni, hogy ne olvasná el Washington az üzenetüket. Mi azonban látunk egy asztalt, rajta jelentések százával, hogy ha eddig nem sejtettük volna magunktól, most megmagyarázzák nekünk, mekkora esélye van (azaz nincs), hogy pont ezeknek a srácoknak a levele jusson el Washingtonhoz. (Nos, mivel a sorozat alcíme Washington kémei és még csak a negyedik epizódnál tartunk a negyvenből, sejthetjük azért azt is, hogy valahogy mégiscsak elolvassa ezt – vagy a következő – jelentést a nagyfőnök. Bár az én posztmodern történetszemléletem felől nézve kétségtelenül érdekes lenne az is, hogy  négy évad arról szól, hogy próbálkoznak, próbálkoznak, de csak nem sikerül kapcsolatba kerülni a főparancsnokkal.)

Az epizód egyértelműen Seteuketre és a sírkövek körüli balhéra koncentrál, amellyel úgy hiszem az a legnagyobb bajom, hogy a dilemma erkölcsi mondanivalóját már a kezdetek kezdetén egyértelműnek lehetett tekinteni. Illetve, hogy nem is értem, miért dilemma ez, miért van ez kibontva, végigvezetve.  Ráadásul idegennek érzem a dolgot Hewlett karakterétől. Bár az is igaz, hogy képes volt egy templomot lóistállóvá alakítani.

A balhét érdekes módon Mary indítja el, Nem tudom, hogy véletlenül vagy szándékosan kotyogja-e ki közös hímzés közben a város többi magasabb státuszú nőtagjának, de a férjek igazán felbőszünek (érthető módon), és az egyik szereplő, talán a városvezetésben ellenérdekelt fél, de Jongh nevesítve is lesz. Abe-en keresztül fenyegeti a bírót, ami nem biztos hogy jó ötlet, mert a rendes gyerek külső igazán lobbanékony természetet takar, s Abe hirtelen kést ránt a holland nevű fickóra.

Az epizód végére Woodhull bíró maga is rájön, hogy mi a gond Hewlett ötletével, ám végül ő maga az, aki a saját hozzátartozói sírkövét áll neki kiszedni egy meggyőző nagymonológ kíséretében, amihet a városka többi polgára is csatlakozik. Ja, fontos mozzanat: a kövek sáncként történő felhasználása azért is volt jó ötlet brit részről, mert majd ha jönnének a patrióták, ők se szívesen lőnék szét a hozzátartozóik sírkövét. Amiből levehetjük azt is, hogy jönni fognak majd azok minden bizonyára és talán lehet, hogy akkor helyére kerül majd ez az epizód is az összképben.

Most azonban inkább menjünk tovább, hátha újra visszatér a kedvem  és lendületem.