Egy olvasó naplója

Egy hagyományos irodalmár blogja a digitális korban

NézőnaplóTizennyolcadik század

Nézőnapló: Washington kémei S1E5

Nézőnapló: Washington kémei S1E5

Az első négy epizódból eddig a negyedik tűnt a legérdektelenebbnek, talán mert nem szerepeltek benne az olyan színes figurák, mint Simcoe vagy Rogers. Őket szívesebben nézném, mint Woodhull apukát és irritáló okvetlenkedését, fontoskodását.

Mint ahogyan azt az előző posztban is említettem, természetesen érthető volt a morális tanulság, de az érzékeltetésében, az átérezhetőségében csúszott szerintem valami el.  Vagy egyszerűen innen, Ká-Európából nézve hiányzik az eszköztárból valami olyan történeti tudás, ami az amerikaiak számára annyira egyértelmű és köztudott valami, hogy még minimális magyarázatot sem ígényel.  Amitől aztán másként áll össze a nézőben az összkép.

Az ötödik epizód cold openjéből úgy tűnik, hogy bekapcsoljuk a történetbe az afro-amerikaikat is. Karácsonyi (1776. december 24.) körkapcsolás Seteuketben, a feketék is összegyűlnek és énekelnek, valamint Woodhullék “Fehér Házában” is karácsonyi összejövetel van, a britek, az élen, egészen pontosan a zongoránál Hewlettel énekelnek. Közben megjelenik a rendelet, hogy Strongék (és minden más rebellis) rabszolgáit felszabadítják a britek.

New Yorkot sem hagyjuk ki, ahol André őrnagy, a beszervezett Lee tábornok és a kis színésznő egy rögtönzött páholyszerűségben ülnek. André a színésznő szoknyája alatt birizgál valamit (na mit?) és a nő végig bírja jellegzetes hangadás nélkül. Nekem a kérdésem csak az, hogy akkor most Lee tábornok milyen jogállásban van itt? Nyíltan átállt, vagy mi?

Abe-nek pont karácsonykor van mehetnékje New Yorkba, és próbálja apjának elmagyarázni, hogy pont karácsonykor van értelme, mert így üzletlg lépéselőnybe kerülhetnek. Az immáron szokásos apa-fia párbeszédnek lehetünk tanúi, a bíró adna pénzt, anyagilag támogatná fiát, Abe meg pont ez ellen a függőség ellen ágáll. Nem jutnak előbbre, Apuka nem ad menlevelet vagy ilyesmit. Abe mielőt távozik, még felszalad az őrnagy szobájába és fabrikál magának egyet.

Anna megy az őrnagyhoz panaszt tenni, hogy a felszabadításosdi nem jó ötlet, mert nehéz hét nap alatt a szabad életre felkészülni. Hewlett szépen beszél arról, hogy csúnya dolog a rabszolgaság, de valahogy kiütközik (és így jó a jelenet), hogy végeredményben egy privilegizált helyzetű brit férfi, egy relatíve magas rangú tiszt könnyen (és némiképp naívan) beszél elvekről és ideákról. De mielőtt besétálnánk a csapdába, hogy az amerikaiak a rosszak, mert rabszolgatartók, a britek meg jók mert felszabadítók, csak kiderül, hogy van abban a felszabadításban egy apróbetűs lábjegyzet: a brit hadsereg “gondoskodik” munkáról a feketéknek. A nőket beosztják katonatisztek házi szolgájának, a férfiak meg segédkezhetnek a New York-i erődítmény munkálataiban.

Megismerkedünk a Strong háztartás afro-amerikai tagjaival, Abigaillel és fiával, Ciceróval, valamit egy fiatal és életeterős, nagy darab férfival, aki szeretne a másik kettővel közös családot alkotni, vagyis pontosabban, Abigailt akarja (nem szeretné, akarja) birtokolni. Nem tűnik a fickó szimpatikusnak ezzel az erőszakoskodásával, s hogy vonzalmat akar kizsarolni Abigailből, azáltal, hogy tudja a titkát: a nő tud olvasni.

Annának kétségtelenül nem ez a legjobb napja. Épp elmagyarázza Abigailnek, hogy sajnos csalóka az a hirdetmény, nem lett itt senki szabad, aki korábban sem volt az. Abigailnek el kell hagynia a várost, Cicero viszont marad. Az epizód végére derül ki, hogy nem hiába foglalkozunk annyit Abigail sorsával, ugyanis hogyhogynem, pont egyenesen André őrnagy háztartásába kerül. Egyességet köt Annával, hogy információkat  fog onnan kijuttatni, cserébe tessék vigyázni Ciceróra.

Visszatérve arra az estére, mikor Anna elmondja Abigailnek, hogy elvileg igen, de gyakorlatilag nem szabad, Abe is pont rosszkor érkezik. Mint kiderül, nem saját gyártású menlevélért ment Hewlett szobájába, hanem infókat begyűjteni. Talált is arra utalást, hogy Cornwallist, a britek főparancsnokát visszahívják. Jó lenne ezt az infót továbbítani a patrióta táborbeli haveroknak. Anna most van mélyponton, őt ez már nem érdekli, szerinte Cornwallis visszahívása is arra bizonyíték, hogy ennek a rebelliónak mindjárt vége.

Szőke Főhős bámulja a plafont (sátorcsúcsot) tábori ágyán fekve és ábrándozva, amikor egy futár érkezik egy titkos éjszakai akció parancsával. Tallmadge százados szófogadó jófiú, meg is indul az embereivel, bár a parancs semmit sem árul el az akció jellegéről. Csak amikor csónakba szállnak, érzékelik, hogy nem néhány egység, hanem az egész sereg kel épp át a folyón.

Szőke Főhős csak úgy tudja megakadályozni, hogy zajt csapjanak, hogy beleesik a vízbe, Caleb húzza ki onnan. Később szeretettel gúnyolódik a lázas fiún, akit “Tallboy”-nak becéz, hogy nem hagyhatta, hogy szüzen halljon meg (nos, igen, volt Szőke Főhősünkben valami kisfiús báj eddig is, sokkal hihetőbb az ő tapasztalatlansága, mint Jamie Faseré- ööö… másik sztori, never mind.). A jelenet lényege, hogy a sereg Trentonba ment így az éj leple alatt, ami egyet jelent azzal, hogy Washington mégiscsak elolvasta valahogy az ő jelentésüket.

Felbukkan Rogers is, aki előbb Andrét látogatja meg. 18. századi James Bondunk elemében van, lazán kidobatja a másikat, akiről megtudjuk azt is, hogy azért nézegeti mindig a csili-vili tárgyakat nagy áhítattal, mert az értéküket méricskéli, ugyanis nyakig el van adósodva. (Ha jól sejtem, gazdag berendezésű úrui házakból néha el-elszokott venni dolgokat, amiről úgy hiszi, nem fogják észrevenni.) A helyzet pedig csak még rosszabb lesz most, hogy az ilyen Queen’s Rangers féle egységekre nincs szüksége már a briteknek.

Rogers később visszalopózik a hátsó ajtón, egyenesen fel a szobába, ahol Lee tábornok vacsorázik édeskettesben a színésznővel. Helló, haver, rég láttalak, micsoda véletlen, hogy itt futunk össze. A kezdeti jópofizás uztán azért eléggé egyértelműen jelzi Lee-nek, hogy neki megvan a saját morális mércéje, ami szerint az áruló tábornok a béka segge alá van helyezve. Például továbbra sem tetszik neki, hogy az ő egységét küldték azok ellen a kölykök ellen a történet legelején, nekik ez reggeli edzőgyakorlat volt. Ja, mellesleg kedves tábornok, esetleg nem tudja, ki lehetett az az egyetlen valaki, aki megmenekült a mészárlásból? Tudja bizony, tudja, hogy Benjamin Tallmage az.

Ben és Caleb később utolérik Washington seregének utóvédjét. De a közelben táborozó britek ezt nem tudják, a néhány tucat patrióta, élén a két cimbivel akkor zajt csak a sötétben és ide-oda rohangásznak a lámpásokkal, hogy a brit táborban tartózkodó André is azt hiszi, hogy a teljes kontinentális sereggel állnak szemben, s teljes magától értetődőséggel ajánlja Cornwallisnak, hogy támadjanak, mert náluk a meglepetés ereje.  Stanley Kubrick Barry Lindonjába illően megkomponált jelenet, ahogyan aztán másnap hajnalban a brit katonák masíroznak le a domboldalon és szembesülnek a nagy semmivel.

Abe egyik este kicsit nagyon be van rúgva, ami alapjáraton nem olyan nagy baj, de úgy már igen, hogy odakint a földecskéjén a puskájával hadonászik. Pont ekkor érkezik Anna, elvileg Marynek hoz ajándékot, ezüskészletet, de Mary ugyebár a Fehér Házban tölti  napjait. Legalább egy részeg fél, beteljesületlen szerelem, üres ház… akkor ebből dugás lesz. Csak a mamlasz Baker zászlós szakítja félbe a jelenetet. Meg is szidja házigazdáját, hogy úgy tűnik, neki, a bekvartélyozott idegnnek fontosabb a Woodhull család egysége, mint a családtagoknak.  Abe végül csak elmegy a Fehér Házba karácsonyozni (ami, ne feledjük, Vízkeresztig tartott, szóval ez nem olyan jellegű időrendi hiba, mint a harmadik epizód végén.)

Ahogyan az egy ötödik epizódhoz illik, van egy pillanat, amikor mintha elvarródnának a szálak, ám a végére kell, hogy érkezzen valamiféle váratlan fordulat, egy cliffhanger, valami, amivel hangnemet vált a sorozat. És meg is kapjuk. A patrióta sereg táborában is vígan vannak a katonák, amikor hátulról látunk egy magas, elegáns tisztet, ahogyan bemegy kis szobába, ahol Ben úgy várakozik, mint az örök jófiú, aki nem érti, miért rendelték rapportra az igazgató bácsihoz.

A magas tisztet akkor látjuk csak elölről, amikor leül az asztalhoz és kéri Bent, hogy tessék neki Abraham Woodhullról mondani valamit.  Így ér véget tehát az epizód, és természetesen nem kell ahhoz amerikainak és még csak megszállott történelemrajongónak sem lenni, hogy mindenki könnyen rájöhessen: épp George Washington nagybelépőjét láthattuk.

Share this post