Egy olvasó naplója

Egy hagyományos irodalmár blogja a digitális korban

Hagyományos könyvkritikaKönyvKortárs magyar irodalomMúltfeldolgozásPethő Anita és sport

Öngól (Kőrösi Zoltán: Az utolsó meccs)

Öngól (Kőrösi Zoltán: Az utolsó meccs)

A magyar foci nem sport, hanem vallás, a nézők pedig nem egyszerűen a sportszerető közönséget, hanem beavatottak és beavatandók közösségét alkotják. Legalábbis ezt sugallja Kőrösi Zoltán: Az utolsó meccs című kötetének sok szempontból zárt világa. Ez ugyanis nem a tévében világbajnokságot, európai kupadöntőket vagy csupán hétvégi olasz, spanyol vagy német bajnokikat néző, a labdarúgás, mint sport iránt érdeklődők világa. Ez a város- vagy faluszéli pálya körüli korláton könyöklő, szotyizó, meccs előtt és után a helybeli (manapság már kevésbé) füstös, sötét kocsmában (ál)bölcsességekkel egymást traktáló, és persze folyton a múlt homályába vesző egykori dicsőséges időkről nosztalgiázó férfiak(!) világa. Egy sportágra vetített ábrándozás és önámítás. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy hungarikum.

Kőrösi Zoltán: Az utolsó meccs. Kalligram 2012
Kőrösi Zoltán: Az utolsó meccs. Kalligram 2012

A negyven rövidke elbeszélést tartalmazó kötet tulajdonképpen keresztül-kasul feltérképezi ezt a világot. Szó van a stoplik koppanásáról, az öltözők szagáról, a pálya füvének nyírásáról. Kötényről, passzról, cselről, kapura lövésről. Az időjárási körülményekről, legyen hó, fagy, sár, köd, eső, stb. Na meg persze az Aranycsapatról, aztán Albertről, Törőcsikről, Ebedliről, Nyilasiról, meg a brazilverő Esterházyékról, és végül még Koplárovics Béláról is. Nagyokról és kisebbekről egyaránt. Fradi–Dózsa és Csénye–Ölbő rangadókról. Bajnokikról, kupameccsekről, és olyan mérkőzésekről, amelyek csak az álmodozásra hajlamos focidrukkerek fantáziavilágában léteznek.

Zárt világról van szó, mivel aki nem azzal a vallásos áhítattal közelít a sportághoz, mint amivel a könyv, hamar kívülállónak érezheti magát. A sok “tudvalevő” és “közismert” és további hasonló kifejezés, amelyek valószínűleg a közösségi érzés erősítésére hivatottak, végül ellentétes hatást váltanak ki. Amúgy is, ezek a kifejezések rendszerint bölcsességeknek szánt üres frázisok közelében bukkannak fel, márpedig ilyenből elég sok van a kötetben. Kőrösi ugyanis az elbeszélések legtöbbjében azzal a retorikai fogással él, hogy egy szentenciaszerűséggel indít, a futballról valamiféle általános igazságnak szánt mondattal, hogy aztán ebből bontsa ki az elbeszélést. Ilyen nyitányok például „A közismert bölcsesség, miszerint azok vagyunk, azzal egyesülünk, és menthetetlenül azzá leszünk, amit megeszünk, a labdarúgás világában sokszorozottan igaz.” (Test és lélek, 138) vagy éppen: „A futball egyebek közt azért is alkalmatos hasonlat az élet nagy kérdéseihez, mert vannak benne olyan mozdulatok, amelyek metafizikai jelentéssel bírnak.” (Kötény, 45). Más esetekben pedig sokkal direktebb a tanító jelleg. „Soha ne felejtsük el: ahhoz, hogy egy futballpálya leginkább olyan legyen, amilyen egy futballpálya lehet, végeláthatatlanul sok törődés szükségeltetik.” (Lila, 90) Utóbbi oktató jellegű mondatok egyébként halmozottan találhatók az Öltöző című írásban, ez vagy az kötelező, viszont senki sem teheti azt meg amazt. Önmagában talán lehetséges lenne egy ironikus olvasat (így van ez például a Hó című elbeszéléssel is, ott a nyitó bölcsességek halmozódnak már-már önparodisztikus módon), a kötet egészét jellemző pátosz miatt azonban mégiscsak lehetetlen nem komolyan gondoltnak tekinteti ezeket az írásokat.

Jelen könyvkritika szerzőjének sport témájú weboldalai:
TOURázzunk együtt -országúti kerékpársport bölcsész szemmel
Peloton&Tales -the home of great cycling stories
Sport témájú könyve(i):
Változások kora (2017)

Mint ebből is sejthető, az elbeszélések felépítése sokszor nagyon hasonlatos egymáshoz, egy-két kivételtől eltekintve gyakorlatilag egy kaptafára íródtak. A szövegek narrátora tehát nyit egy szentenciával, a futball egy általános jellemzőjével, majd pedig egy rendkívüli esetre tér rá. Mert volt egy nap, egy legendás nap, egy a futballszurkolók körében azóta is gyakran emlegetett, vagy valami oknál fogva csak suttogva felidézett, de mégis különleges alkalom, mikor az történt, hogy… Hogy például a pályán a lenyírt fű Puskás Öcsi illetve Pelé arcképét rajzolta ki. Hogy földgömbbé vált a labda. Máskor meg szinte az egész mérkőzés alatt a levegőben maradt.

Aztán persze minden visszatér a rendes kerékvágásba, és úgy ér véget a találkozó, ahogy az a jegyző- és történelemkönyvekbe bekerül. Bölcs(nek szánt) gondolatnak természetesen a végére is kell jutni: „Hát ilyen év volt ez, bizony.” (A hetvenhetes év, 50) vagy „Csöndesen állt, végre pihent, mint aki úgyis megtette már, bizony, megcselekedte, ami őrá tartozott.” (Összetartozás, 79).

Ha megpróbáljuk ezekről a szövegekről lekaparni azt a patetikus mázat, hogy mégiscsak a labdarúgásról, nemzeti önképünk egyik sarkalatos pontjáról van szó, egy ismert író csalódást keltően gyenge prózájával találjuk szembe magunkat. Közhelyekből, időnként teljesen felesleges és értelmetlen töltelékmondatokból állnak össze az elbeszélések. „A győzelem fénye ragyogott arcukon, bármi is legyen az.” (Egy híresebb mezcsere, 167); „Nana, vigyázzunk a szavakkal.” (Köd, 133). Ezek a mondatok sajnos nem megbújnak valahol a szövegben, és nem csupán a kritikus rángatja őket elő készakarva, hanem rendre különálló bekezdést alkotnak (ennek extrém megnyilvánulásai, amikor egy-egy szóból áll az a bizonyos bekezdés). Rengeteg az ilyen megoldás a kötetben, amelyek sajnos maguk hívják fel a figyelmet saját hiábavalóságukra.

Bár a könyv egészében nagyon erős a referencialitás, az esetek többségében valóban létező csapatok valóban létező labdarúgóinak valóban lejátszott mérkőzése a kiindulási alap, olyan rendkívüli sztorik esnek meg végül velük, amik egyértelművé teszik, hogy a legtöbb elbeszélésben fikcióról van szó. A labda természetesen nem marad majd egy mérkőzés hosszat a levegőben. A bíró, vagy az ellenfél, vagy akárki a nézők közül nyilván észreveszi, hogy hóemberek állnak a pályán, vagy, hogy szimplán odafagytak a védők a nagy hidegben. Az Esterházy-fivérek sem cseréltek helyet, nem Péter játszott a brazilok ellen, miközben Márton Ottlikot olvasott odahaza. Egy legendásnak mondott Fradi–UTE meccsen sem könyvvel a hónuk alatt vonultak ki a játékososok, hogy azzal ajándékozzák meg egymást.

Ám a beavatottak “jól tudják”,  “közismert” a számukra, hogy a magyar futball nem az eredményről, hanem az álmodozásról szól. Arról, hogy egy egész nemzet belefeledkezik a játékba, kiürülnek a színházak és az éttermek, tönkremennek a boltok, a plázák. Vagy éppen arról ábrándozik a magyar foci iránti rajongásba megfelelően beavatott drukker, hogy majd egyszer összeáll a nagy álomcsapat, a monarchiabeli játékosoktól egészen Détáriig mindenki, és csak játszanak és játszanak. Kőrösi Zoltán könyvének némely darabját olvasva egyáltalán nem tűnnek túlzónak az olyan paródiák, mint például amikor a vesztes meccs végén a csapatkapitány arról nyilatkozik, az volt a baj, hogy az ellenfél gólra játszott. Mert úgy tűnik, a magyart nem ez izgatja, hanem a nosztalgiázás és álmodozás.

Talán ha nem ismert emberek köré sző fiktív történeteket a szerző, ha olyan elbeszélésekkel tölti meg kötetét, mint a focirajongó családapa története, aki (rokongyerekekkel kiegészült) családjáról (Család), mint egy focicsapatról gondolkozik, vagy a csatár történetével, aki a fokhagyma és a mosdatlanság fegyverével győzi le az ellene fellépő védőket, de aki visszasüllyed a középszerbe, mihelyt álmai asszonyával találkozik (A formajavulás), izgalmasabb könyv lesz Az utolsó meccs. Ezek az írások bájosak, megejtőek és általánosságban mondanak el valamit a futballról. Ám az is valószínű, hogy ezekkel nem lehetett volna megtölteni egy egész kötetet.

A sport a nézők számára tulajdonképpen nem más, mint izgalmas történetek összessége. Történetek többek között a győzelemről, a vereségről, a nagy visszatérésekről, a csendes és szomorú búcsúkról. Történeteket írni a futballról tehát alapvetően nem halva született ötlet. Össze lehet gyűjteni egy sor megtörtént különös esetet. Vagy teljesen fiktív elbeszéléseket írni a csatárról, a kapusról, a gyúróról. De nem valamelyik híres csapat csatáráról, kapusáról, gyúrójáról, mert annak, mint ahogy ez a kötet is mutatja, nincs értelme.

Hacsak persze nem az az értelme és jelentősége, hogy kórtünetként szolgáljon, mi a baj a magyar futballal. Hogy miért kell mindent azzal a nosztalgikus-patetikus mázzal nyakon önteni, még egy NB III-as vagy BLASZ II-es mérkőzést is? Miért nem lehet egyszerűen csak az itt és most élesben menő, nyers, kézzelfogható küzdelmet figyelemmel követni? Ha a magyar fociról van szó, miért sugallja mindig minden azt, hogy a régi nagyok régi nagy történetének folyamatos újra- és újramondása nélkül nem lehet megnézni egy mérkőzést? Talán épp ezért fordulnak el a fiatalok ettől a sporttól, és keresnek szórakozást akár aktív akár passzív szereplőként, más, néha kifejezetten idegen, magyar hagyományok nélküli sportágakban.

Persze Kőrösi nem tudhatta, és senki nem sejthette előre, hogy 2012 nyarán egy rendkívül sikeres olimpiai szereplést produkálnak a magyar élsportolók. Mégis, egy ilyen helyzetben, amikor kislányok kézilabdakapusok akarnak lenni, mikor középkorú nők lerágják körmeiket azért az úszó lányért, hogy kitartson az első helyen a célig, amikor felfedezzük, hogy nem csak úszni, lőni, vívni tudunk jól, de ha szemtől-szembe kell nekifeszülni az ellenfélnek, az esetek túlnyomó többségében akkor sem maradunk alul, akkor egy ilyen kötettel, egy magyar szemszögből régóta már szinte csak nosztalgiázásokban és ábrándozásokban létező sportág mindenek felettiségének mítoszával előállni nem más, mint óriási öngól.

(Eredeti megjelenés: Bárka, 2012/5)

Share this post