A sorozat a 18. századi londoni bordélyházak világába kalauzol bennünket, ideális kor-helyszín-téma kombináció, tekintve, hogy ekkortájt virágzott csak igazán arrafelé a szexipar, melynek megítélésére ugyanakkor nem nyomta még rá bélyegét a viktoriánus prüdéria. Azaz, ha jól csinálják, úgy érezhetjük hozzánk közelállóan modernnek, hogy közben megmarad(hat) a történelmi hitelességérzet is. Akkor hát lássunk, hogyan is oldották meg a készítők.

(Az Egy olvasó napójának. Nézőnapló rovatában a történelmi sorozatok epizódjainak összefoglalóihoz az általam olvasott kapcsolódó szakirodalom is megtalálható a lábjegyzetekben. Az eredeti összefoglaló suövege nem, de a lábjegyzet folyamatosan bővülhet, ahogyan a témához kapcsolódóan újabb és újabb olvasmányokra bukkanok.)

Rövid történelmi gyorstalpalóval indítunk, épp arról, amiről fentebb írtam én is: 1763-ban járunk, minden ötödik nő érdekelt valamiféleképp a szexiparban. Közben egy női ruha sáros szélét látjuk fel-felvillanni, s nekem nyilván azonnal eszembe jut Pierre Nora Emlékezet és történelem közt című tanulmánya, melyben egy félmondatban emlegeti a 18. század sarát.

Lendületes és modern a zene (engem kicsit Elton John I’m still standing című dalának hangszerelésére emlékeztet), és már látjuk azt is, hogy egy mosolygós, kedves fiatal szőke lányhoz tartozik az élénk kék ruha. A könyvecske, amit a kezében tart valamiféle “szajhakatalógus”, egészen pontosan a hírhedt Harris listája, abból olvas fel részleteket. Sanszos, hogy az így ismertetett lányok lesznek a sorozat fő szereplői.

A szőke lány amúgy reméli, hogy jövőre benne lesz ő is. Egy másik szőke szerint nem, mert anyuka túl sokáig tartogatja, hogy felverje az árát, de ha még sokáig várnak, inkább csökkenni fog a szűzlány értéke. A másik lány nem tud olvasni, így a szűz bosszúból minden rosszat elmond róla, hogy azt írták róla állítólag a könyvben.

A cicaharcnak a mádám vet véget. Gyerünk lányok, mert álló farokkal várakoznak az ügyfelek. Lucyt, a saját lányát egy különszobába viszi, játszania kell a csembalón, miközben anyuka árulja. Így tudjuk meg, hogy a kerítőnő a lány árából akar vállalkozásfejlesztésbe fogni, jobb környékre költözni, nagyobb házat bérelni.

Mindjárt megsejthetjük azt is, hogy merrefelé, mert hamarosan egy új helyszínnel és új szereplőkkel találkozunk: egy tágas és elegáns házzal, ahol drága ruhákban pózolnak a lányok. Ez Lydia Quigley bordélya, és ő is a katalógust olvastatja fel, miközben a szolgák elkészítik a tökéletes toálettjét. (Ehhez az életmódhoz tényleg kevés lenne az 50 font, még ha egy szobalány 10 évnyi átlagkeresete is, amit az iménti kuncsaft ajánlott Lucyért – persze mindhiába –  a másik házban.)

A gazdag mádám lehet, hogy majmolja a franciákat, de a nyelvet nem beszéli, ez kiderül abból, hogy francia alkalmazottja gúnyosan vág vissza neki a kiosztásért (rosszat írtak róla a listában, a mádám számára nem érte meg a befektetés), Quigley asszonyság fia pedig udvariasan félrefordítja azt. Cumberland hercegét és sleppjét várják estére – tényleg hírhedten nagy kujon volt a pasas (sőt, többen is azok közül, akik ezt a címet birtokolták) – akik feltehetőleg ritka sznobok lehetnek, mert a lányok azt gyakorolják, hogyan pózoljanak görög nimfaként.

Aztán életképek a bordélyházak életéből: az előbb Lucyért pénzt ajánló pasasnak elég a másik lány is, míg akiről azt írták, hogy nyaranta sokat izzad, munka közben szagolgatja magát. A domina vesszőz egy már sebes feneket, a kis fekete fiú pedig gyertyát gyújt (a fáklyavivő kisfiúk is a korszak tipikus figurái, szimbólumai). A lány, akiről megtudtuk, hogy csak fél éve bukott el, a sikátorban fogadja ügyfelét, egy széplelkű fiatalember pedig verset szaval, miközben lovagolnak rajta. Vagyis a könyvben szereplő sorokat olvassa fel Emilynek. (Jót írnak róla, nem olyanokat, mint Lucy mondott.)  Közben pedig továbbra is modern zene szól aláfestésként.

Eddig részletgazdag és meggyőző a sorozat. És még csak az első epizód felénél járunk, amikor egy éjszakai razziának is tanúi lehetünk. A zene lendületes és feszült, a vágás gyors, a sikátori lányt nem vállalja fel az ügyfele ismerősnek, a széplelkű fiú pedig kikéri magának, hogy egy angol gentlemant csak úgy megzavarhatnak kurvázás közben, amihez neki amúgy joga van. Közben az utcán egy középkorú nő prédikál, szépeket (nem) mond a lányokról, hogy mi vár rájuk, ha Isten haragja lesújt. Szerintem inkább csak az igazságszolgáltatás, és meglehet, hogy köze van Madame Quigley-hez is, aki némileg kárörvendően szemléli kocsija félhomályából az eseményeket. Úgy tűnik, nem mindennaposak errefelé a razziák, súlyos a helyzet, másrészről mintha fel lenne rá mindenki készülve, hogy mi a teendő.

Lucy fiúruhában  indul nővéréhez, a sztárkurtizánhoz, aki a St James téren lakik egy tipikus idióta angol fiatal lord kitartottjaként, és szemmel láthatóan az aznapi ruházata többe került, mint Quiqley asszonyság nimfáinak teljes ruhatára. Van komornyik is, az a tipikus “fehér arc” komikus, aki a helyzet miatt lesz vicces, miközben ő maga halálosan komoly. (Csak érdekesség kedvéért, az első fél órában nagyjából azonos arányban láthatunk meztelen nőket és férfiakat.) Charlotte  értékes ajándékra számít hódolójától, a pasas egy ananásszal ajándékozza meg. Na és erről beszéltem: a komornyik savanyú arccal  épp a legjobb pillanatban lép be bejelenteni Lucy érkezését.

Margareth Wells a bíró előtt előveszi legjobb cockney akcentusát, így magyarázza, hogy ő egy tisztes panziósnéni, aki rendes lányoknak nyújt hajlékot. Ekkor érkezik Charlotte, aki rögtön anyja védelmében beszél, hát… védjen meg téged Charlotte Wells, lehetne egy új átok, ugyanis, míg a mádám igyekezett kibeszélni magát a kerítőnői vádak alól, lánya védbeszédet mond a prostitualtak munkajoga és a test szabad kereskedelme mellett.  Az ő anyucija a legjobb a szakmában, ne büntessék meg csak azért, mert feltehetőleg felnyomta a konkurencia.

Ez nem jött be, Wells asszonyság 100 font büntetést kap. Arcára is fagy a provokatív röhögés, ez igencsak visszavetheti nagyravágyó terveit. Az erkölcscsősz asszonyságnak ez sem elég. Közben látunk egy kisminkelt, fülbevalós alacsony fiatal férfit, a Trónok harcából ismert Pipet játszó színész alakítja, többször mutatja a kamera, biztos fontos figura lesz majd.  (A keleties viselete szintén beleillik a kor divatjába.) Egyenlőre úgy tűnik, hogy Mrs Quigley besúgója.

Némi nézeteltérés (pofonokkal fűszerezve) a kocsiban anya és idősebb lánya között, a mádám neveli elsőszülött (?) gyermekét, hogy a férfiak a tulajdont tisztelik, ő pedig értékes tulajdona lehetne annak az idióta lordnak. Charlotte viszont nem akarja aláírni a szerződést, mert nem akar értéktárggyá válni, fontosabb a függetlensége, a szabadsága. Valójában anyuka is ezt akarja a lányának: egy übergazdag eltartóval felülemelkedhet minden nyomorúságon és  (akár anyagi, akár nemi) kiszolgáltatottságon, ha már egyszer úgy hozta a sors, hogy nem eleve a privilegizált felső rétegekbe született.  Közben Emily hisztizik egy sort, hogy bezzeg nekik gyalog kell hazamenniük (bevitték őket is a razziakor), a többiek szólnak neki, hogy le lelhet lépni. Úgy is tesz.

A 100 fontos bírság miatt újra kell értékelni a Lucy szüzessége adta lehetőségeket is. Anyuka még mindig kivárna, de aztán lányai ráveszik: a lányt ma este megbámulhatja a nyálcsorgató ügyfélkör a színházban. Jó az az összenézés, ami azt mutatja, hogy mégiscsak anya és lánya beszél egymással, és a mádám sem érzéketlen, de hát ilyen világ ez és szerinte ez a módja annak, hogy a legjobbat akarja a lányának. Ezt az új házban beszélik meg, ahova majd költözni szeretnének. Mrs. Quigley a szemközti ablakból figyeli – hoppá! – és vele van az ájtatos nő is, aki csak azért lakhat itt a lányával, mert a parókás asszony azt akarja, hogy kavarjon szart Margaret üzlete körül. Eddig nem tűnt fel, hogy az erkölcscsősz nő vak, most már egyértelmű.

Az idióta lord Charlotte ruháiban pózol a tükör előtt, mikor benyit a komornyik (megint a fapofa +helyzetkomikum ügyes összjátéka), titkár is egyben, épp új szerződést írt, amit remélhetőleg majd csak aláír Charlotte, bár ha megteszi, akkor nagyjából  – lévén felhalmozott adósságai – csődbe is juttatja eltartóját. A lordnak mindegy, ő egyedül akarja birtokolni a nőt, de nagyon nehéz lesz, ha amaz lépten-nyomon lazán átvágja, hogy hol és kivel tölti valójában az estét.

Margaret a dominához megy látogatóba, jó barinők, és megbeszélik, hogy nem lehet véletlen, hogy most volt a razzia, mikor Wells asszonyság előbbre lépne az üzletben. Közben egy fekete lány két vöröskabátos kiskatonát vezet végig a szobán (gondolom befelé a sajátjába), akik úgymond a lakbért jöttek intézni. Aham, nyilván. (Mellékszál, de jópofa.)

Emily a flancos házba kopog be, a komornyik által kinyitott ajtóval egy teljesen új világ tárul elé, s a lista ajánlólevélként is szolgál, ha arról van szó, bár a kishölgy még így is kissé (kissé nagyon) alulképzettnek tűnik a helyhez. Mrs Quigley ki akarja dobatni, s csak attól változtat az elhatározásán, hogy megtudja, Margaret egyik virágszála kér tőle munkát.  Ja, az más, át is vállalja a rajta lévő ruha árát, majd bezárja egy szobába. Mindkettő valós korabeli szokás. A kerítőnők a lányokra adott ruhák költségeivel szokták magukhoz láncolni őket, a kulcsra zárt szobák meg értelemszerűen ebből adódnak. Ahogy az is, hogy a strici  – ez esetben a mádám nagy mamlasz fiacskája – kipróbálja az árut mielőtt beállítják a csatasorba. Megtudjuk, ebből a házból hercegi szeretők is kikerültek
1, így  Emily, látva a karrierlehetőségeket, máris nem olyan ellenséges a fiatalemberrel szemben.

Lucy idegesen készülődik az esti színházi szerepléséhez. Anyuka hoz neki egy csinos cipellőt. Majd elmeséli – inkább nekünk, mint lányának -, hogy őt egy pár cipőért adta el tízéves korában az anyja. És nem is akárkinek, Mrs Quigleynek, úgy ám! Szép, szívhez szólónak is lehetne nevezni a jelenetet, ahogy anyuka magyarázza, hogy ő más sorsot szánt a lányának, nem olyat, mint ami neki jutott, de aztán (szándékosan) agyoncsapja a végét, ne panaszkodjon a kiscsaj, hogy kicsi a lábára a cipő, nem olcsó mulatság, tegyen róla, hogy akkor is férjenek a lábacskái bele. Ja kérem, az üzlet az üzlet.

Érkeznek a kikent-kifent arisztokraták a színházba, A Fekete viperás Percy (vagy Lord Glover a Trónok harcából, Bain atya az Outlanderben, stb, stb, alias Lord Repton is egyike azoknak a vén kéjenceknek, akik ajánlatot kívánnak tenni Lucyre ma este. A  nővérét is ő deflorálta, így lenne teljes a kollekció. Lucy először van operában, úgyhogy a naiv és kedves prostituáltak hagyományaihoz híven majd összepisili magát a gyönyörtől. (Közben a közönség rajta csorgatja a nyálát. Ha jól értem, szó szerint el volt dugva eddig a lány a lehetséges ügyfelek elől és tényleg mindenki most látja először.) Charlotte is érkezik – a lord tiltása ellenére – egy gyaloghintóval, az egyik hordvivő egy kedves fickó, aki elmeséli, hogy gondolkozik azon, hogy beáll ő is az ipart űzni, de Charlotte-nak felszámolná magát… hm… ingyen.

Margaret kicsit mérges, hogy a könnyes szemű Lucy esetleg rontja az üzletet, de Lord Repton már ettől majd’ elélvez. Meg mások is sorra hozzák a lepecsételt – hűha, nagyon hivatalos, nagyon üzleti – ajánlataikat. Charlotte az opera kegyetlenségéről, azaz inkább kétszínűségéről beszél, hisz kasztráltak férfiak és félállásban prostituált színész-/énekesnők szerepelnek a színpadon, miközben a szerelemről danolásznak.

A jelenet végére az is kiderül, hogy a feljelentést, ami alapján a razzia zajlott, Charles Quigley, a nagy mamlasz írta alá. Margaret nem az a finomkodó fajta, piaci kofás hangján rárivall a szintén itt tartózkodó flancos asszonyságra – meg is van az újságok másnapi témája.

De még nincs vége a botrányos jeleneteknek: az idióta lord is beszáll a licitbe, mert féltékennyé akarja tenni Charlotte-ot. Ő ugye nem ilyen összefüggésben látja a dolgokat, bizonyos értelemben tényleg rosszul esik neki,  de egy percig sem kíván Lucy útjában állni. Anyuka még egyszer kiosztja, hogy ne legyen ostoba, ez a lord a legjobb, ami Charlotte-tal  történhet, könnyen jut sok pénzhez és az a lényeg, mert a pénzzel státuszt lehet biztosítani. A lordnak közben nem jönnek össze a dolgok, s annak rendje és módja szerint ezért Lucyt hibáztatja, aki könyörög, hogy bármit megtesz, csak ne derüljön ki a dolog. Igen, azt fogja mondani Charlotte-nak, hogy olyan volt a pasival, mint az opera.

A sikátoros lányhoz visszatér a kuncsaft, aki “megbocsátást” keres, nyolc shilling lesz az ára. Charlotte és a hordszékvivő is szót vált újra. Emily már az új flancos ruhájában tündököl. Margaret pedig arról beszél a pasijának, hogy szerette volna, ha fiai születnek, nekik könnyebb lenne helyt állniuk ebben a világban.


1 Mivel a nimfás-görög istennős zárda típusa valóban létezett, bár talán kicsit később, mint ennek a sorozatnak az ideje (lsd erről az alább is említett Harris listájaról szóló könyvet), könnyen előfordulhat, hogy ez a megjegyzés kacsintás Lady Hamilton élettörténete felé, aki ugyan nem volt hercegi szerető (pl. valószínűleg ő nem volt meg a Régenshercegnek), de dolgozott egy ilyen “zárdában”, és exkluzív, hosszú távra “kibérelhető”, “elvihető” személyzet része volt (természetesen még jóval azelőtt, hogy Sir William Hamilton felesége lett volna. Lsd még: Kate Williams: England’s Mistress: The Infamous Life of Emma Hamilton (Cornerstone Digital, 2012)

Továbbá: 

Dan Cruickshank: The Secret History of Georgian London. (Windmill Books, 2010)

Hallie Rubenhold: The Covent Garden Ladies. The Extraordinary Story of Harris’s List (első kiadás: Tempus, 2005) Recenzió a könyvről

Donna T Andrew: Aristocratic Vice. The Attack on Duelling, Suicude, Adultery, and Gambling in Eighteenth Century England (Yale University Press, 2013)

Pierre Nora: Emlékezet és történelem között 

Pethő Anita sorozatösszefoglalója az Egy olvasó naplója blogon a Harlots (Kurtizánok kora) című  történelmi sorozatról.