Egy olvasó naplója

Egy hagyományos irodalmár blogja a digitális korban

18. századKönyvSzakirodalomról rövidenTizennyolcadik század

Trafalgarról filmszerűen (Nicholas Best:Trafalgar: The Untold Story of the greatest Sea Battle in History)

Trafalgarról filmszerűen (Nicholas Best:Trafalgar: The Untold Story of the greatest Sea Battle in History)

Hogy a történeti munkákat mennyiben befolyásolják a különféle fikciós történetmondó struktúrák és mechanizmusok, kétségkívül sok történészt és kultúrtörténeti szakembert foglalkoztatott az elmúlt évtizedekben. Nem meglepő tehát, ha olyan történeti munkával találkozunk, mely bár az adott történelmi esemény nem-fikciós ismertetése, mégis igencsak filmszerűen hat.

Nicholas Best Trafalgar: The Untold Story of the Greatest Sea Battle in History.Thistle Publishing, 2018
Nicholas Best:Trafalgar.
The Untold Story of the Greatest Sea Battle in History.
Thistle Publishing, 2018

Kiváló példa erre  Nicholas Best: Trafalgar: The Untold Story of the greatest Sea Battle in History című munkája.

Olvasás közben könnyen érezhetjük úgy, hogy az egyes fejezetek szinte egy az egyben átírhatóak lennének forgatókönyv formátumba, bár kétségtelen, hogy a valódi filmmé formáláshoz jócskát át kellene strukturálni az egész történetet, amely így rámutat arra is, hogy azért mégiscsak van némi lényegi különbség a narratív nem-fikciós történelemmondás és a fikciós történetmesélés között.

A könyv címének „untold story” kitétele inkább a szokásos könyvkiadási marketingfogásnak tekinthető, hiszen nincs benne szó semmiféle új kutatási eredményről, ha csak azt nem vesszük újdonságnak, hogy a végtelen mennyiségű rendelkezésre álló eredeti korabeli dokumentumok (levelek, naplók, memoárok, pamfletek, stb) közül ez a könyv úgy szelektált, és úgy rakott össze egy történetet, ahogy előtte még egy másik kötet sem. Ebből a szempontból azonban gyakorlatilag a  világ összes könyvére érvényes, hogy egy még elmondatlan történetet készül elmondani.

Ez a mostani elmondásra váró történetünk 1804-ben indul, ahogyan Napóleon Boulogne-ban megszemléli az invázióra készülő francia sereget. Itt, a kötet legelején, amikor még csupán ismerkedünk az előttünk álló történettel, a legfeltűnőbb a szöveg filmszerűsége, ahogyan

minden egyes fejezet mintha egy kimerevített állóképpel indulna, mely aztán annak alapos megfigyelése után lendülne mozgásba.

Ez a megoldás végig jelen van a kötetben, akkor is, ha későbbiekben, ahogy egyre jobban vonódunk be a történetbe, egyre kevésbé szentelünk tudatosan is figyelmet ennek az írói trükknek.

Vannak visszatérő főhőseink is: természetesen az egyik a franciák császára, Bonaparte Napóleon, akivel  a már fentebb kiemelt pillanatban találkozunk tehát először, ahogy Bolougne-ban megszemléli az invázióra váró seregét. Aztán rögtön át is ugrunk a csatorna másik oldalára, s William Pitt, az ifjabb helyzetével is megismerkedhetünk (és ezzel együtt azzal is, hogy neki mint egy alkotmányos monarchia miniszterelnökének más jellegű problémákkal kell szembenéznie, mint az önmagát császárrá emelő francia ellenfelének).

Ugyancsak a narratív történetmondás kiváló példájává avatja a könyvet az a mód is, ahogyan a szerző már a könyv elején felvázol egy-egy olyan alapkonfliktust, amely aztán hatással lesz a történetben központi szerepet játszó csata kimenetelére. Ezáltal pedig megismerkedhetünk a könyv tragikus főhősével is, Pierre-Charles Villeneuve admirálissal, aki Napóleon tengerészethez nem értő parancsai és a tengeri hadviselés jelentette valódi megoldásra váró feladatok között igyekszik lavírozni – mint ahogyan a történelem aztán bizonyítja: sikertelenül. A trafalgari csata – melyben ő volt a francia és spanyol egyesített flotta parancsnoka – után fél évvel bekövetkező halálának tisztázatlan körülményei (kicsi az esélye, hogy valaki úgy lesz öngyilkos, hogy a teste különböző tájékán elhelyezett készszúrásokkal végez magával) még inkább megerősítik őt a tragikus főhős pozíciójában.

Sokkal inkább őt, mint Horatio Nelsont, aki mint köztudott, a csata folyamán veszti életét. Természetesen a brit nemzeti hős életútjának a könyv által kijelölt intervallumon belüli szakaszát is nyomon követhetjük olvasás során. Best könyve végigvezeti az olvasót az admirális életének utolsó pár fontos stációján, kezdve onnan, hogy mivel a nyári karibi hajsza (Villeneuve-ék elcsalták őket Európa közeléből) brit szempontból kudarc volt, Nelson aggódott, hogy az Admiralitás megvonja tőle a bizalmat, a mertoni otthonában („Paradise Merton”) töltött utolsó napokon, majd magán a csatán, ott bekövetkező halálán át egészen a temetéséig. Azt azonban mindenképp érdemes itt megemlíteni, hogy mivel ez a könyv a trafalgari csatára koncentrál, a Nelsonról szóló mondanivaló is ebbe illeszkedik bele, így mindazoknak, akik számára a csata szinte kizárólagosan az ő személyével fonódott össze, így róla szeretnének többet olvasni, könnyen hiányérzetük lehet.

Magát a csatát azonban igencsak közel hozza a könyv az olvasóhoz egy-egy egyéni minidrámán keresztül. 1 Ez a megoldás már csak azért is értelemszerűnek tűnik, hiszen a történetmondás rengeteg személyes visszaemlékezésre és más dokumentumokra is támaszkodik. Mindez nem csak arra figyelmeztetheti az olvasót, hogy minden emberi élet, azoké is, akik nem voltak olyan szerencsések, hogy utólag visszaemlékezhessenek az átélt eseménysorra, egyedi és megismételhetetlen, hanem az is határozottan kirajzolódik, hogy a 20. századi (és azon túli) embertelen, nagyipari pusztításhoz képest, a korábbi korok hadviselésében, bármilyen bizarr is ilyet állítani, de sokkal több volt a humánus elem. 2

A filmszerű elbeszélés azonban nem ér véget 1805. október 21-ével, hanem még az utóélet is tartogat érdekes eseményeket. Például ahogyan két hajó versenyzett, ki ér haza előbb a diadal hírével. Vagy amikor Pitt, előbb értesülve Napoleon ulmi győzelméről, teljes letargiában ül a volt hágai nagykövet házának udvarán.

Mire a történet végére érünk, eltemetjük Nelsont (majd pár hónappal később Pittet is), szomorkodunk Villeneuve sorsa felett, elidőzhetünk még egy utolsó meghatározó pillanatnál: 1815 nyarán, amikor Napoleon megadta magát és életében először lépett brit hadihajóra. Csupán egyetlen apró mozzanat zavaró itt a könyv vége felé, amikor Best belekezd a péniszméret és a világhódító tervek közti összefüggés meglehetősen ostoba vulgárpszichológiai fejtegetésébe.

Lábjegyzetek
  1. Hogy más hadtörténeti írások is előszeretettel foglalkoznak a hadviselés „emberi arcával”, azzal, hogy az egyén, az egyes emberek – akár fizikailag akár mentálisan – hogyan élhettek meg egy csatát, arra kiváló példa John Keegen A csata arca című kötete (és további más hadtörténeti írásai is), melyben az általa elemzett három híres ütközetet (Agincourt, Waterloo és Somme) nem felülről, elméleti stratégiai szempontból, hanem a csata belsejéből, vagy ha úgy tetszik, alulnézetből ismerteti.[]
  2. Hogy könnyebben érthető legyen: egy kardos, baltás, kaszás, akármilyen vagdalkozás a személyes, test test elleni fizikai kontaktus révén sokkal „emberibb” élmény, mint amikor csak úgy beúszik a lövészárokba a gyilkos harci gáz, vagy egy pilóta megnyomja a tömegpusztásra alkalmas bombát kioldó gombját. Lsd szintén John Keegan és más ezzel a jelenséggel foglalkozó történészek munkáit[]

Share this post