Meggyőződésem, hogy összetett, több rétegű társadalmi folyamatokat és a hétköz­napi szóhasználatban „történelmi” jelző­vel ellátott kaotikus szituációkat leginkább egyéni sorsokat ábrázoló, a legközvetlenebb személyes kapcsolatokat előtérbe helyező regények révén lehet legkönnyebben a min­denkori jelen olvasóihoz közelebb hozni. (Avagy a sztori a lényeg.) 

Nincs ebben persze semmi újdonság, hi­szen ha belegondolunk, ez élteti a mai napig a történelmi regény műfaját, és a történet­tudomány is jó ideje felfedezte már magá­nak, elég csak a mikrohistória irányzatára és az olyan történeti munkákra gondolni, mint Natalie Zemon Davis Martin Guerre vissza­térése című könyve.

Závada Pál Természetes fény című regé­nye egy nagy ívű alkotás, amely bizonyos narrációs jellemzői ellenére is a XIX. századi nagyregények közeli ro­kona. Nyugodtan használhatjuk a regény kifejezést annak szűkebb értelmezésében is, hiszen a történet nagyon könnyen bevon saját világába, szereplői sorsa rabul ejt ben­nünket, és nem túlzás: a könyvet egysze­rűen lehetetlen letenni. Pedig nem csupán fizikai értelemben beszélhetünk nehéz ol­vasnivalóról (a kötet több, mint 600 oldal), a történet ugyanis az európai történelem legsötétebb pillanatait, a káoszt, a kataszt­rófát, az elembertelenedés mértékét hivatott ábrázolni, miközben reflektorfénybe állított hősei életét követhetjük nyomon a múlt szá­zad harmincas éveitől kezdődően, különös tekintettel a második világháborúra és a közvetlen utána következő időszakra.

A helyszín, a dél-alföldi vidék jól ismert a szerző korábbi regényeiből, s néhány ko­rábbról ismerős szereplő (például Milota vagy Osztatníék) is fel-felbukkan a törté­net lapjain. Első ránézésre mintha Závada Pál a szlovák kisebbség világának korábbi műveiben megkezdett szisztematikus meg­írását folytatná, megint egy új szempontból, megint a több évszázados történet egy újabb szeletére helyezve a hangsúlyt, s nem utolsó sorban új narrációs technikákat alkalmazva a szövegben, ám idővel egyre erősödhet a sejtésünk: a Természetes fény inkább összeg­zése, betetőzése mindannak, amit Závadától eddig olvashattunk – a korábban megjelent írások csupán jegyzetek, előkészületek, be­melegítő stílusgyakorlatok voltak.

A narráció ez esetben is vibrál a kü­lönböző nézőpontok között, észrevétlenül csúszik át a kívülálló elbeszélő mondani­valója egy levélrészletbe és vissza. Máskor egy szereplő által képzeletben végiggondolt, de nyomtatásban soha meg nem jelen(het)ő újságcikkel találkozhatunk, s akad, ami­kor az egyik karakter egyenesen a regény olvasóihoz fordul mondanivalójával. Bár Závada alapjában véve kevés szereplőt moz­gat, mégis ezek a patchworkszerűen egymás mellé rakott más-más narrációjú szövegek és – némiképp paradox módon – a kívül­álló elbeszélő kiegészítései, például azzal kapcsolatban, amit egyik-másik karakter elhallgat a frontról küldött levelében, teszik élettelivé, nyüzsgővé ezt a világot. Fontos ez a látszatzsúfoltság (ami persze korántsem olyan mértékű, mint az Idegen testünkben a helyenkénti többes szám első személyű narráció, az arctalan kórus révén létrejött már-már fullasztó szűkössége a szövegnek), hiszen enélkül nem lenne súlya, nem lenne hitele a regény második felében egyre sű­rűsödő kaotikus viszonyoknak (legyen szó egy város evakuálásáról vagy éppen arról, hogy már a törvény sem véd meg a zsigeri indulat ellen, mert maga a zsigeri indulat  a törvény).

A Természetes fény esszenciáját ugyanis az események folyamatjellege adja. Závada ugyan három részre osztja fel a regényt – a második világháború előtti, alatti és utáni időszakokra – a harmadik részben azonban végig ott zakatol a ki nem mondott kérdés: mikor van egy háborúnak tényleg vége, hi­szen mintha nem akarna befejeződni az egymásból kifejlődő egyre borzasztóbb ese­mények sora. De hamar eljuthatunk az “és mikor kezdődik?” kérdéséig is. Ennek követ­keztében könnyen adódik egy olyan olvasa­ta is a regénynek, miszerint a folyamat még most is tart. Ezt támasztja alá, hogy a köz­ponti eseményekhez képest fél évszázaddal később megszólaló kívülálló narrátor sem aktív irányítója, hanem sokkal inkább pas.­szív elszenvedője a történéseknek. Ebből a szempontból a sokat emlegetett ki- és meg­beszélés, mint a múltfeldolgozás kívána­tos módszere naiv ábrándnak hat, hiszen még mi magunk is kénytelenek vagyunk a korábban élt generációkhoz hasonlóan te­hetetlenül sodródni az eseményekkel. Ha ebben a témában ad bármi újszerűt is ez a kötet, akkor az a – talán akaratlanul is – szövegbe kódolt sötét pesszimizmus, hogy a közelmúlt traumáinak sokunk által áhított feldolgozása tulajdonképpen lehetetlen.

Így azonban már egészen más értelmet nyer a fentebb említett bevonódás a regény világába, amelyet a szöveg nem csupán a re­génykarakterek és olvasók közti közvetlen kommunikáció illúziójával, de – irodalmi alkotás kapcsán kissé szokatlan kifejezés­sel élve – vizuális effektekkel is igyekszik minél hatékonyabban elérni. Látatlanban ugyan nehéz elképzelni, mit is jelent a gya­korlatban, hogy a Természetes fény esetében a fotók nemcsak illusztrációk, hanem szö­vegszervező erővel is bírnak, csupán olvasás közben válik világossá a játék, amit Závada valóság és fikció határának elmosásával hoz létre. A szerző interjúk vagy nyilvános felol­vasások során gyakorlatilag minden lehet­séges alkalommal elmondja, hogy szereplői élete a róluk fellelhető dokumentumokhoz, illetve a visszaemlékezésekből összeszedett információkhoz hűen alakul, ezek az embe­rek valóban éltek, van, akiknek Závada még a nevét sem változtatta meg. Ugyanígy nem kételkedhetünk abban, hogy a könyvben található képeken látható alakok is valóban léteztek egykor. Természetesen a kiterítet­tek, a felakasztottak is, meg azok is, akikkel meztelenül vagy hiányos öltözékben éppen egy gödröt ásatnak az őket körülvevő fegy­veres katonák. Ezek nem statiszták által el­játszott filmjelentek, amik után a résztvevők szépen felöltöznek és hazamennek, hanem a borzalmas valóság egy-egy fotón megörö­kítve.

Azonban Závada azzal az illúzióval ját­szik, hogy a képeken szereplők ugyanazok, akikről a szövegben szó van (annak ellenére, hogy a könyv elején figyelmeztet rá, nem így van, s a végén függelékben még fel is tünte­ti, honnan származnak a felvételek), a for­rásokat pontosan követő elbeszélés ellenére tehát mégiscsak fikcionalizálja a történetet. Ugyanakkor érdemes megfigyelni, ahogy a képek mindig egy kicsit ki is zökkentik az elbeszélés menetét. Halványan ugyan, de érződik valamiféle erőltetettség abban, ahogy a szöveg aszerint alakul, amit a mel­léillesztett képen látunk, márpedig valószí­nűleg a legtöbb olvasó lapozáskor először a képen látottakat konstatálja, s csak aztán kezd a szöveg olvasásába, így aztán mindig mintha a szöveg futna a képi mondanivaló után. Vagyis fogalmazhatunk úgy, hogy egy múltbeli esemény fikciós reprezentációja meg-megbicsakolhat, kitérhet természetes medréből az elbeszélői önkény által – mert végeredményben az is csak egy döntés ered­ménye, miért épp az a kép és miért épp ott szerepel a könyvben –, de magukat a meg­jelenített folyamatokat nem tudja kizökken­teni azok természetes alakulásából. Fikció és valóság összejátszása (legkésőbb) ezen a ponton tehát kudarcra ítéltetett.

Mindez azonban egyáltalán nem jelen­ti azt, hogy maga a regény is egy kudarcot vallott vállalkozás lenne, hiszen épp a tehe­tetlenség, a sodródás, az események passzív elszenvedése a lényege ennek a sok száz ol­dalas történetnek. S bár apróságnak, vagy ha úgy tetszik, felszínességnek tűnhet, de végeredményben mi sem éreztetné ezt job­ban, mint hogy a személyes kapcsolataik ré­vén bemutatott regényszereplők ugyanúgy szeretnek, gyűlölnek, reménykednek, vá­gyakoznak, hazudnak, csalnak és csalódnak háborúban, mint béke idején.

(Závada Pál: Természetes fény. Magvető, Budapest, 2014, 623 oldal, 6990 Ft)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Rating*