1 Nem tudom, hogy mi a titok nyitja, de elég volt alig hat-hét fejezet erejéig belemélyedni a könyvbe, s már azonnal nosztalgiát érzek a regény hangulata iránt, ha nem vele foglalkozom. Ennek okai valószínűleg inkább az egyéniségemben rejlenek és nem az elbeszélésmódban, vagy a szöveg stílusában. (És talán az sem véletlen, hogy épp akkor találkoztam igazán össze ezzel a történettel amikor hirtelen megkérdőjeleződtek a nyugati civilizációbeli élet mindennapi apró rutinjai.)
Az ember, aki megette a csizmáját
A történet ezen pontján másik két fontos szereplő nézőpontjából – vagy őket középpontba helyezve – megírt fejezetekkel is találkozunk, amellett, hogy vissza-visszatérünk ahhoz, ahogyan Francis Crozier kapitány próbál 1847 októberében és novemberében küzdeni a jégybefagyottsággal, a természettel és a természetfeletti elemekkel.
Egyikük az expedíció vezetője, Sir John Franklin, akivel 1845 májusában, a hajó indulása előtti napokban találkozunk először. A közel hatvanéves férfi épp megfázással küszködik, és lázas álmában, fél-álmában két meghatározó emlék körül keringenek gondolatai.
Először is az alcímben említett kifejezés körül, hiszen 1845-ben Franklin erről volt híres, hogy egy korábbi rosszul sikeredett expedíció során, amikor a szárazföld (Észak-Amerika) felől igyekeztek megközelíteni az Átjárót, és amely tett is némi előrelépést a terület feltérképezésében, olyannyira félresikeredtek a dolgok, hogy a küldetés tagjai az éhhalál szélére jutottak, és olyan extrém dolgokat voltak kénytelenek tenni, mint amit Franklin is tett. Refrénszerűen folyamatosan visszatérő motívum a szövegben, hogy igen, ő ugyan a csizmáit használta arra, hogy valami, akármi megtöltse a gyomrát, de embert, az nem… ő sohasem… A mondatok nincsenek befejezve, de bárki könnyen kikövetkeztetheti, hogy a kannibalizmusra utalnak, már csak azért is, mert felidőzik az a mozzanat, hogy két társa, akik fürkésző úton voltak, igencsak jól tápláltan tért vissza.
A régi emlékek önkéntelen áradatába be-befurakodik egy őslakos meztelen teste, melynek az elbeszélő általi felemlegetése megfelelő apropó ahhoz, hogy Franklinnak, ennek az ízig-vérig viktoriánus kori embernek (még ha csupán 10 évet is élt Viktoria királynő uralkodása alatt) az intim élete jellegzetességeibe is belepillanthassunk. Például hogy megtudhassuk, hogy Sir John csak ekkor, harmincnégy évesen látott először meztelen nőt. Később se sokat, mert első feleségét (akivel alig két évet élt együtt a tüdőbeteg asszony korai halála miatt, ám ezalatt az idő alatt született egy lányuk is), csak egyszer látta, véletlenül, fürdéshez készülődve. S második feleségével, Jane Griffinnel együtt töltött intim pillanatai sem a meztelenkedésről szóltak, sem a szexuális élvezet nyílt (és hangos) kimutatásáról, ellentétben az egykori indián lány viselkedésével.
Teljességgel logikusnak és praktikusnak tűnő megoldás egy olyan regényben, amelyben az Idegennel, a Másik Kultúrával történő találkozás fontos motívummá válik, hogy mindezt a szexualitás felől közelítjük meg első nekifutásra.
Már a legelső fejezetben is, amikor pillanatra beleláthatunk Crozier Némaság kisasszonnyal kapcsolatos gondolataiba, kitér a szöveg arra, hogy a kapitányt meglepte a lány szűz mivolta. Merthogy az ő korábbi expedíciók során szerzet tapasztalatai alapján úgy tűnik, hogy az amerikai őslakos nők meglehetősen hamar és könnyen felajánlják magukat idegen férfiaknak (is), és ami még meglepőbb Crozier, ez a szemmel láthatóan tipikus no-nonsense férfi számára is, hogy úgy tűnik, saját élvezetük, saját szórakozásuk kedvéért.
Ám Crozier nem egy tipikus viktoriánus figura (ha csak marginalizáltságát, és az erre e regény által adott magyarázatát nem tekintjük annak), ellentétben Franklinnal.2 Gondoljunk csak arra, amikor a kudarcba fúlt korábbi expedíciójára emlékezve gondolatai meg-megállnak azon ponton, hogy csak egy brit halt meg, ez a lényeg, a fél tucat francia és amerikai őslakos az nem számít. 3
Van a Franklin-fejezetnek egy egyáltalán nem rejtőzködő szarkasztikus rétege, ahogyan az elbeszélés felemlegeti, hogy a kudarcot vallott expedíciókat lovagi címmel volt szokás jutalmazni. Mivel Franklin egyszer már visszatért egy ilyen expedícióról, egy díszes társaság tagjai közé számított, ami valahogy megint tipikusan a brit, fehér, privilegizált helyzetű férfiak világa egyik fontos sarkövének tűnik. Ez a jellegzetes öregfiúk klubja csupa tapasztalt sarkvidéki felfedezőből álló társaság, akik képletesen (vagy néha valóságosan is) már mind megették legalább egyszer saját csizmájukat (vagy tettek borzalmasabbat is a túlélésért), s akik fogadást tartottak az indulás előtt Franklin tiszteletére.
A rendezvény legfontosabb, Sir John lázas visszaemlékezésében vissza-visszatérő mozzanata, ahogyan Sir John Ross, az egyik korábbi hírhedt expedíció-túlélő félrehívja és rákérdez néhány, az expedíció előkészületeivel kapcsolatos aggasztó dologra. Például, hogy mi a fenének kell százharmincvalahány fős legénységet magukkal vinni. Harmincat is nehéz kimenteni a jégből, ha arra kerül sor. Mi ez a baromság a hajóba épített gőzmozdonnyal, ami ráadásul nem is tengeri gőzmozdony, hanem vasúti? Mennyi helyet foglal az a töménytelen mennyiségű szén, amelyet el fognak égetni az őt során? És ami a legfontosabb: van-e akcióterv arra az esetre, ha ki kell menteni őket a jég fogságából?
Értelemszerűen éppenhogy csak rápillanthatunk ebben az első fejezetben Franklin egyéniségére, ám ezután a beszélgetés után azonnal nyilvánvalóvá válik az olvasó számára, hogy a kapitány szűklátókörű, de öntelt fickó, aki egészen biztosan nem való volt arra a pozícióra, amelyet amúgy a felesége járt ki neki.
Ez jellegzetesen egy olyan mozzanat a regényben, amely az általam a történelem fikció általi kizsákmányolása témakörbe illik.
A fikció belső logikája értelmében Sir John Franklinnak bizonyos tulajdonságait szükségszerűen fel kell erősíteni, míg más jellemvonásait vagy tetteit diszkréten elhallgatni. Például, hogy Sir John sok más sarkvidéki expedíciókban résztvevő tengerésztiszt társához hasonlóan szakmailag igencsak művelt volt, afféle műkedvelő tudós, és végül is, földrajztudományi szempontból sikeres volt a korábbi expedíciója is. Vagyis esetében egyáltalán nem arról van szó, hogy egy teljesen inkompetens, a témához egyáltalán nem értő valakit vezető pozícióba helyeztek, hanem hogy csak a legkiválóbbak és legsikeresebbek közül lógott ki a kelleténél éppen hogy csak kicsit kevésbé gyors helyzetátlátó képességével és vezetői kvalitásaival. Ráadásul ő kifejezetten népszerű volt a tengerészeten belül és a szélesebb nyilvánosság előtt is, ellentétben például Crozierrel.
Hogy Dan Simmons regénye a szűklátókörűségre és a szabályokhoz való merev ragaszkodásra teszi a hangsúlyt, ez szükségszerűen következik az elbeszélés jellegéből. (Eljön majd a történetben az a pont, amikor ez a kérdéskör újra felmerül. Akkor majd visszatérek erre a gondolatmenetemre.)
„Oh sweet summer child” 4
Más megközelítésből tűnik tipikus viktoriánus figurának Harry Goodsir doktor, akinek privát naplójából (fiktív szöveg) 5 értesülhetünk arról, hogy ennek a nagyszabású expedíciónak résztvevője lett. Míg Franklin ostobaságával és bizonyos mértékű gőgjével a fikcionalizált karakterek lehetséges mozgatása szempontjából nem sokat lehet kezdeni, egy kényszerpályán mozog, amelynek tragédia lesz a vége, addig a fiatal és lelkes természettudós viszonyulása a világhoz és önmagához kiváló lehetőség egy folyamat (nevezzük jellemfejlődésnek) végigkövetésére – egészen a végsőkig. Crozier, a regény egyértelmű főszereplője az önismeret és önazonosság egy teljesen más szintjén kezdeni meg létezését ebben a fikciós közegben és fejlődése, változása nem is annyira látványos, ezért hasznos egy Goodsirhöz hasonló figurát is bemutatni már itt a történet elején. (A későbbiekben becsatlakozik hozzá Fitzjames is, akinek megint egy más ívet ír le a regénybeli története.)
Goodsir, lévén semmi köze a haditengerészethez, sőt, még a tengerhez sem egész addigi élete során, a kor átlagemberének lelkesedését hivatott itt a történet elején képviselni. Én ugyan nagyon nem szeretem a viktoriánus kort a bigottsága, beszűkültsége, és minden olyan tulajdonsága miatt, ami a 18 századi életmódhoz képest visszacsökönyödést jelentett, ám sokan vannak (megjegyzem, nem meglepő, hogy többségében férfiak), akik a technológiai és tudományos fejlődés, a felfedezőkedv, a jövőbe és a tudományosságba vetett optimizmus felőle szemlélik ezt a korszakot és értelemszerűen rajonganak érte. Nos, a regény eleji Goodsir egyértelműen az ő emberük. A fiatalember szeretne nagyon sokat tanulni, első kézből ismereteket szeretni a sarkvidéki bálnavadászok életéről, a környékbeli flóráról és faunáról, és így tovább.
Goodsir abban az értelemben is tipikus viktoriánus figura, hogy vallásos, istenfélő ember, aki komolyan veszi a lelki élet ezen megnyilvánulásait. Az első egységben, amely naplóbejegyzéseit tartalmazza, átérződik a sorokon, hogy meghatódott Sir John (a másik nagy, buzgó, sőt túlbuzgó vallásos a karakterek között) prédikációitól, s elképzelhetjük, ahogyan visszabújik kabinjába, még sokáig emésztgeti a hallottakat. A tudományos kutatás, az Ismeretlen, az Idegen felfedezése, megismerése (akár természet-, akár társadalomtudományi értelemben véve) összeegyeztethető számára a kegyes és buzgó vallásossággal. Ez azért is érdekes (lehet a későbbiekben), mert szereplőinknek fel kell magukban dolgozniuk, hogy más kultúrákból érkezők másféle módon töltik ki az világról való ismereteik üres foltjait, és hogy annak a hiedelemvilágnak is lehetnek racionális alapjai. (Legalább is e regény világán mindenképpen.)
Ám nem kell sok idő hozzá, a második vele kapcsolatos egységben már érzékeljük, hogy a fiatalember túlvan az első kultúrsokkon, és naplójában a negatív gondolatokat erősödnek. Hogy elviselhetetlen a hideg, noha július van, januárban pedig az, hogy szinte folyamatosan „alvilági” sötétségben vannak. Egészen biztosan újszerű élmény az orvos családból származó középosztálybeli fiatalember számára, hogy a tiszteknek kell tekintélyükkel odatenni magukat, hogy a felbőszült matrózok ne támadjanak az orvosokra, míg az egyik halott férfi boncolását végzik.
Bár Goodsir fejezetei epizódikus betéteknek tűnnek, és ellentétben más fejezetekkel, ahol bár egy adott karakterre fókuszálva, de mégis egy mindentudó elbeszélő meséli a történetet, ezek a naplófeljegyzések korlátozottabb módon adnak át ismereteket az olvasónak, mégis a könyv ezen lapjai is továbblendítik az elbeszélést, hiszen többek között itt olvashatunk részletesen először arról, hogy valami nem stimmel a halálozások körülményeivel, túl gyorsan épülnek le az emberek, olyanok is, akiknek belső szervei a körülményekhez képest kifejezetten egészségesnek tűntek.
- A bejegyzés címéhez William Battersby James Fitzjames – The Mistery Man of the Franklin Expedition című könyvében olvasható szófordulat, gyakorlatilag az általam használt kifejezés angol (majdnem) szó szerinti eredetije: „a classic example of ninteenth-century British imperial hubris” adta az ötletet. Battersby ezzel kapcsolatos gondolatmenetében kritikusan áll az expedíció tragédiáját az erre már klisészerű jelenségre visszavezető elméletekkel szemben. Sőt, egyes mozzanatokat, például, hogy Francis Crozier ír származása miatt nem jutott a legmagasabb pozícióba, igyekszik cáfolni is. Mivel ellentétben ezzel a nem-fikciós könyvvel, Dan Simmons regénye és még inkább a mediális váltás következtében kontúrosabbnak ható tévés sorozat tudatosan rájátszik erre a bizonyos brit imperialista hübriszre, így ebben a bejegyzéssorozatban értelemszerűen erre a fikciós történetre koncentrálok, így szükségszerűen, átmenetileg Battesbyvel szembenálló az a nézőpont, amelyből ezt az alkotást vizsgálom.[↩]
- (És tipikusan viktoriánus nő egyénisége összes önellentmondásosságával Lady Franklin is, aki életének legfontosabb életrajzi adataival, többek között, hogy későn ment férjhez találkozhatunk az első Franklin-fejezetben. A naplójából származó idézet, a véget ért fiatalkori romantikázásról egyébként teljesen hiteles. Jane Griffin azon 19. századi nők közé tartozott, akik egyszerre élhettek a vagyonuk és társadalmi státuszuk adta szabadsággal, ugyanakkor egyéniségük bizonyos elemei miatt, érezhették női létüket börtönnek is egyben. Egyrészt vagyonos nőként nem hajtotta a gazdasági kényszer, hogy férjhez menjen, s hogy folyamatosan tologatta ennek az idejét, ráadásul egy középkorú özvegyet választott magának, összefügghet azzal, hogy így próbálta elkerülni, hogy gyermeke legyen. Másrészt apja ismeretségi köre révén közeli kapcsolatban volt a kor tudósaival, akiktől – annak ellenére, hogy nem járhatott egyetemre – sokat tanult, s akik látták és értékelték benne, komolyan vették, hogy szellemi képességei alapján amúgy alkalmas lenne tudományos hivatás végzésére. A házasság szabadságot jelentett számára: míg férje a Földközi-tengeren állomásozott, ő egy női és férfi kísérője (szolgálója) társaságában a térség keleti felében utazgatott. Jane Griffinről szokták azt mondani, hogy ő jobban illett volna a férje által vezetett expedíció élére, több sikerrel járt volna. Bár talán mégsem. Amit én tudok róla, az alapján valószínűleg nem rendelkezett volna megfelelően magas érzelmi intelligenciaszinttel, hogy kezelni tudja az alá beosztott emberek irracionális reakcióit az extrém helyzetre. (Crozier már itt az elején olyannak tűnik, aki képes erre, de hát a kihívások, amellyel meg kell neki és az alá beosztott embereknek küzdeni, emberfelettiek.) Jane Franklinnal kapcsolatban továbbiakban lsd például még Ken MecGooran Lady Franklinról szól életrajzi könyvétről általam írottakat.[↩]
- Ez a fajta gondolkodásmód amúgy nem veszett ki még a 20. század végére sem a britekből, erre is utal többek között az a morbid humorral átitatott mozzanat a KYTV című sorozatban, amikor a hírbemondó megnyugtatóan közli a nézőkkel, hogy noha Belgiumot eltüntette egy atombomba, egy brit sem sérült meg az incidens során. Ráadásul Angus Deayton ezt a poént többször is újra hasznosította a Have I GotNews For You műsorvezetői szerepében.[↩]
- A Trónok harca öreg dajkájának megjegyzése az utóbbi években önálló életre kelt szólássá vált, s szerintem tökéletesen illik Goodsir naplórészleteinek tágyalásához[↩]
- erre a szövegtípusra egy plussz jelentésréteg rakódik azon olvasók számára, akik tudják, hogy a haditengerészetnél elvileg nem lehetett titkos naplót vezetni, minden írásos feljegyzést – kivéve persze a személyes leveleket, amely így kiskaput jelentett az információkiáramoltatásban – közös helyiségben kellett tárolniuk, ahogyan arra Michael Palin Erebus című könyve is utal.[↩]