A lebukás (Washington’s Spies S03E09)

Ezek odaadták West Pointot Arnoldnak –  hitetlenkedik Clinton, hogy ennyire nem lehetnek hülyék, bénák, vagy ostobák a kontinentális seregben. Amúgy a leendő áruló most már 20 ezer fontról, az elvesztett vagyona kompenzálásáról és harctéri parancsnoki pozícióról szeretne tárgyalni, méghozzá személyesen. Látjuk is magát Arnoldot, ahogyan átveszi a parancsnokságot az erődben, és azonnal kipécéz magának egy bizonyos Jamison ezredest, aki eddig az erődítmény falain belül szogált, s leküldi a folyóparti őrhelyre. Ennek később értelemszerűen lesz majd jelentősége.

Clintonnak nem tetszik az ötlet, hogy André személyes találkozóra menne, méghozzá ellenséges vonalakon túlra. De el fog indulni.

Ám mielőtt még hajóra szállna, két fontos találkozásban lesz része. Először Hewlett őrnagy érkezik hozzá, és új, rezignált stílusában megjegyzi, hogy a társasági kedvenc André egyszer sem hívta meg vacsorára, pedig már egy hónapja itt van. (Ha hirtelen nem ugorna be valakinek, hogy miért is nem indult már haza, ha egyszer ez volt a terve, a megoldás egyszerű: még nem indult hajó. Heteket vagy hónapokat rostokolni egy nagy kikötővárosban, ekkoriban nem volt ritka dolog.) ¹

Mielőtt tehát távozna, Hewlett még megteszi utolsó kötelességét a Korona felé, és

elárulja, hogy Abraham Woodhull az a bizonyos hírhedt Culper.

André később levelet ír Clintonnak ezzel az információval, és megbízza Abigailt (aki nyilván hallotta a vendég mondókáját), hogy juttassa el a címzetthez.

A másik nem tervezett találkozás Philomenával történik az utcán, ahol a színésznő mintha azt szeretné jelezni, hogy egy benne fejlődő új élet is összeköti immár az őrnaggyal. Olyan szívfájdítóan kérleli a férfit, hogy ne menjen a titkos útjára, hogy könnyen azt lehet hinni, tisztában van, hogy Rogerst a végsőkig hajlandó elmenni, hogy bosszút álljon. Rogers és Philomena az előző részben találkoztak össze, és úgy tűnik, pillanatnyilag szövetségesekké váltak azon közös élmény alapján, hogy, noha más-más módon, de André használta, majd eldobta őket. A színésznő inkább csak akkor riad meg, hogy viselkedésével esetleg hozzájárulhat André kicsinálásához, mikor már a kémfőnökkel történt beszélgetés után leadja a begyűjtött információt Rogersnek, aki összerakja, hogy ha a tiszt holnap már vissza is térne, akkor valami titkos éjszakai machináció történik majd. Ekkor riad meg Philomena, hogy tulajdonképpen ő árulta el és sodorhatta bajba Andrét.

Nézzünk közbe kicsit át Setauketbe. Őszintén szólva, a másik fő történet sokkal izgalmasabb és érdekesebb, noha értelemszerűen itt is közelítünk valamiféle drámai nagy szezonfinálé felé. Simcoe nem csak a civil lakosságot terrorizálja, érdekes módon (ó, nem, ez így volt várható) pont azt a listát használja, amelyet Woodhull apuka adott át neki, és gyújtja fel a pajtájukat, benne az állatokkal és a többi, hanem embereivel a katonáknak is nekimegy. Egészen pontosan a századost zaklatják a kocsmában.

Abe később beszél a zúzódásoktól liluló homlokú tiszttel, hogy nem kell semmit aktívan cselekednie, csak nézzen félre, míg más megteszi azt, amit meg kell. Abe amúgy a kocsmában az aggodalmasan beszélgető többi fiatal farmer között Oliver Cronwelllel példálózik és a zsarnok megölésének erkölcsi kötelességével. Szóval szokás szerint nem tud a seggén nyugton ülni, valamit szervezkelődnie kell.

De már annyira nyíltan teszi, hogy Simcoe apukát is figyelmezteti, hogy szedje össze a fiát, mert nem lesz jó vége.

West Pointba épp belovagol Washington. Négy tiszt érkezik vele, egy ismeretlen, nem érdekes (legalább is még eddig), Ben, Szüki Kisz Fhanszia (azaz La Fayette), valamint még egy fiatalember, aki Alexander Hamilton néven mutatkozik be. Nem igazán szeretem ahogyan beillesztették őt a történetbe, főleg, hogy majdnem három egész évadon át szó sem esik róla (pedig már Trentonnál is Washington szárnysegédje volt), sőt, úgy tűnik, hogy a sorozat Bent kívánta a Washington jobbkeze pozíciójába helyezni, és akkor íme itt van „The Right Hand Man”, ahogyan az azóta világhírűvé vált Hamilton musical valamelyik dala is nevezi.

Akkor sem tetszik ez a megoldás, ha amúgy szervesen, a stáb belső munkája, és nem külső hatás következtében jött az ötlet, hogy mégiscsak lehetne ezt a figurát is megmutatni. Az őt alakító színész ugyanis eredetileg beállósként (nem vagyok benne biztos, hogy a magyar filmes szaknyelven is így hívják, a filmes szakkifejezések, ugyanúgy, ahogyan a 18. századi brit katonasággal kapcsolatos fogalmak azon területet képezik a szókincsemnek, amelyet már nem kívánok megtanulni magyarul, jobban megy a használatuk és több hasznát is veszem használatunknak angol nyelven.) dolgozott a forgatáson, azaz olyasvalakiként, aki a színészek helyett áll, akár órákig, míg körülötte beállítják megfelelő fényeket, kipróbálják a kamerát és a többi. Ez sokkal több lehetőséget nyújt a stábtagok közti beszélgetésekre ², így aztán kiderült, hogy Sean már csinált egy (független) kisfilmet Hamiltonról, így vannak előismeretei, tapasztalatai a történelmi figura fikcionalizálási lehetőségeiről.

Na szóval megérkezik Washinton a legközvetlenebb embereivel, mindannyian üdvözlik Mrs Arnoldot, majd asszonyka jobbra el, és a férfiak leülnek beszélgetni. Ekkor érkezik egy futár egy levéllel egyenesen Arnoldhoz, Washington pedig kéri, hogy tessék az üzenetet felolvasni. Hát jó:

John Anderson szeretne találkozni Gustavusszal a megbeszélt biznisz miatt.

Arnold gyorsan kapcsol és elkezdi magyarázni, hogy ez biztos még az előző parancsnok egyik titkos csempészügylete, ami szóra sem érdemes, aztán el is égeti a levelet. Benben mintha itt kezdene először mocorogni hogy valami nincs rendben ezzel az üzenettel.

Arnold épp indul az éjszakai találkozóra, és Peggyt az döbbenti le, billenti ki új, megtalált lelki egyensúlyából (vagyis inkábbrezignáltságából), hogy André ide (legalább is az erőd területére) fog jönni. Az már kevésbé izgatja, hogy férjeura most készül elárulni a kontinentális sereget.

Hát akkor a révházban megtörténik a nagy szembenézés. Íme egy fedél alatt a titkos machinátorok, akik egyben szerelmi riválisok is. Ezt persze találkozásuk elején még csak André tudja. Ő viszont eléggé alacsonyan kezdi az alkudozást, először ötezer fontról beszél. De egy ponton Arnold bedobja azt is, hogy nem csak az erődítményt, de magát Washingtont is át tudja adni, merthogy Nagyfőnök az erődítményben van.

Íme egy tehetséges tiszt és tiszkosszolgálati ember személyes tragédiája: ha nem Arnolddal kellene alkudoznia, higgadtabban tenné. De most hirtelen leejti az álarcát, és arról beszél, hogy Washintonért cserébe az áruló megkapja a 20 ezer fontját. De kérne még azért a 20 ezer fontért valami mást is:

tessék felbontani az eljegyzést Peggy Shippennel.

Ó, tudtam, hogy nem csak ártatlan barátság volt az akkor ott Philadelpihában, tudtam! – bőszül fel Nagy Medve. André már vert pozícióból mondja, hogy de mit érdekli a másikat ez, megkapja a 20 ezer fontját (meg a kompenzációt, meg a hadszíntéri parancsnoki pozíciót), élheti boldogan az életét. Arnold beviszi a kegyelmedöfést: Miss Shippen már Mrs Arnold. (Máskülönben nem mond nemet az ajánlatra, nem kéri ki magának, nem figyelmezteti a másikat, hogy ne tessék szívűk választottjáról, mint alku tárgyáról beszélni. Vagyis ebből is érzékelhető, hogy mennyire [nem] veszi emberszámba Peggyt. Csak egy csinos kis érték, amit birtokolhat. Jó, persze, ezt tudtuk már korábban is, és azt is, hogy Peggy ennek teljes tudatában ment bele ebbe a játékba, az ő saját célja érdekében.)

Az alkudozást ágyúszó szakítja félbe. A partról lövik a Vulture-t, ami Andrét hozta. A hajó visszahúzódik. A tippet három baditaféleség adja, akik rögtön várják is a fizetségüket Jamisontól, attól az ezredestől, akit ugye Arnold helyezett ki az erődön kívüli kényelmetlen posztra.

Persze, mi sejthetjük, hogy a fickók nem maguktól jöttek rá arra, hogy mi zajlik a folyón. Látjuk is Rogerst, ahogy figyeli a távolodó hajót. Merthogy a Vulture visszavonulót fúj, maga mögött hagyva Andrét. A banditák továbbra is a fizetségükre várnak, Rogers nyugtatgatja őket, meglesz az, most hagyta ugyanis hátra a hajó a legértékesebb kincsét. Egyszerű gondolkodású fickók ezek, nem értik a képletes beszédet. De Rogers nem zavartatja magát miattuk, ő már látja, hogy közeleg a vég André számára.

A két tiszt is észreveszi a révházból, hogy elmegy a hajó, s hogy a brit kénytelen polgári ruhát ölteni és gyalog visszamenni New Yorkba. Míg az alkudozás elején kihangsúlyozta, hogy nem tarthat magánál papírokat, most a csizmájába teszi a West Point tervrajzát. És egy Arnold által írt menlevelet is magához vesz.

Anna közben megérkezik abba a táborba, ahol Caleb is tartózkodik, közli, amit Abigailtől megtudott, hogy Arnold áruló. Na, az nagyon nagy baj, mert Washington épp az ő vendége. Ezek ketten pedig még nem tudhatják, hogy az árulása milyen formát ölthet majd, de mindegy is, így vagy úgy, de Nagyfőnök veszélyben van. Caleb lóhalálában – szó szerint – egy lót le is strapál, fegyverrel kell egy másik fickót kényszerítenie, hogy adja át a lovát siet West Pointba.

André mint egy 18. századi festmény vándora a széles karimájú kalapjában megy előre az erődben, de jajj, a három bandita útját állja. André arra tippel a perongyolódott egyenruhájukat látva, hogy britekhez köthetők, s ajánlja, hogy ha visszasegítik, jutalmat kapnak. Nem, ők a másik oldalhoz tartozónak vallják magukat. Jah, az se baj, neki meg Arnoldtól van menlevele. Na ekkor kezdik el leráncigálni a csizmáját, és találják meg a papírokat benne. Hiába, tetteti az egyikük, de valójában nem tudnak olvasni. Ám milyen jó, hogy Rogers is előbukkan – hogy neki is legyen némi móka benne, tökönrúgja a már földön fekvő Andrét -, s ő érti, mi a lényeg.

Na most tessék visszavinni ezt atisztet ahhoz az ezredeshez ott a folyóparton (s még véletlenül se Arnoldnak adják őt át). Most biztos hogy kapni fognak majd jutalmat. Az elráncigált André még visszakiabál Rogersnek, hogy ezért lógni fog. A félszemű pedig maga elé mormogja, hogy nem én fogok.

Jamisonnak nem áll össze a kép továbbra sem, hogy miről beszélnek a banditák. Mert ha ez az idegen fickó brit tiszt, miért nincs rajta egyenruha. Ha kém, miért van nála Arnold saját keze írásával írt menlevél (mondjuk e két utóbbi nem zárja ki egymást). És hagyják már abba, hogy pénzt követelnek, mert arról, hogy neki bármiféle jutalmat kellene átadnia, már végképp nincs semmiféle információja.

Bent az erőd főhadiszállásán a tisztek egy térkép körül állnak. Természetesen hallották ők is az éjszakai ágyút, Arnold próbálja elhessegetni, meg arra hivatkozik, hogy majd úgyis érkezni fog Jamison jelentése az esetről. Ben ajánlkozik, hogy ő elébemegy az üzenetnek. Washinton leinti, hogy nem muszáj, de egy pillantás Hamiltonnal érzékelteti, hogy igenis ez lesz a megoldás. Jobbkéz odasúg Bennek, hogy az az érzése, hogy az öreg (old man) szeretné, ha Szőke Főhős mégis menne (ez a másik, amit nem szeretek ebben a Hamiltonban, ahogyan leöregezi Washingtont, nekem ez itt olyan idegenül hat, még akkor is, ha esetleg történelmileg hiteles lenne, hogy így szokott rá hivatkozni mások előtt).

Amikor Ben leér a folyópartra, a banditák között kell áthaladnia, akik közül az egyik rákérdez,

maga lesz az, aki fizet nekünk?

Ben még kevésbé érti, mi a fenéről beszélnek, mintsem Jamison. Viszont most indul a kis futár a jelentéssel. Na bumm, akkor ez egy felesleges út volt. De Ben hagyja, menjen, végezze a dolgát. Aztán hősünk bemegy a kunyhóba, ahol André kedélyesen sakkozik a másik tissztel. Háttal áll Bennek, mikor annak módja szerint őrnagyként szalutálva bemutatkozik Jamison ezredesnek, így ő nem, csak mi nézők látjuk André reakcióját. Ugyebár tudja ő jól, kicsoda Ben. Mindenesetre felé fordul és illően mosolyog rá. (Ben nem tudja, kivel áll szemben.)

Ben kihívja Jamisont egy szóra, hogy feltűnt-e hogy az ismeretlen úriember (nem csak a ruha, de arcbőr, haj, kéz ápoltsága, testtartás, beszédmód is árulkodó a társadalmi osztályról, sőt, valószínűleg egy katonatiszt esetében a foglalkozásról is, szóval mindegy, hogy mennyire szedett-vedett az alkalmi öltözete. Plusz a harisnáyja a sajátja, az hófehérnek és kiváló minőségűnek tűnik.) odabent csizma nélkül álldogál. Jaj, nyilván. És azt is észrevette-e az ezredes, hogy a három fura bandita közül az egyiknek feltűnően jó minőségű a csizmája? Jah, azt nem. Amúgy, mégis, kicsoda ez a fickó? Valami John Anderson.

Bennek pedig összeáll a kép. (Milyen jó volt, hogy ott volt, mikor Arnold kénytelen volt felolvasni a levelet.) Azonnal lóra is pattan.

Közben megérkezik a futár, s Arnold tudja, hogy itt van vége a történetnek. Le is lép. Peggyt maga mögött hagyja. Ekkor fut be Caleb is, hogy egyenesen New Yorkból érkezik az infó, Arnold áruló. Ben közben odaér a révhez, ahol Arnold készül átmenni a folyó túloldalára. Leveti a kontinentális katonai zubbonyát (avagy végrehajtja a dezertálás szimbolikus gesztusát). Látja, hogy Ben céloz rá, szalutál, készen áll arra, hogy az őrnagy lelövi, de Ben mellélő. (Én hajlok arra, hogy direkt. Mert tudja, hogy nem ez a megoldás a problémára.)

Setauketben Abe beoson a fegyverraktárnak használt templomba, vinné el az egyik puskát, de hopp, Simcoe már ott várja az egyik padon fekve. Amikor bejön a vöröskabátos százados, és mondja Abe-nek, hogy sajnálom, tudható, hogy ő volt az, aki feladta Abe-et. Simcoe hősünkön térdepelve, vérszomjasan üvölti, hogy hozzanak egy kötelet.