A rossz vezető találkozik végzetével (Újranéző-napló: The Terror S01E03)

A sorozat harmadik epizódja kiválóan demonstrálja azt, hogy mennyire más egy múltban játszódó történet befogadása különböző színtű történelmi háttértudás esetén. Amikor először láttam az epizódot, előzetesen semmit, de tényleg semmit nem tudva a Franklin-expedícióról, az lepett meg hogy ilyen hamar búcsúzunk egy Ciarán Hinds által játszott karaktertől. Másodjára úgy voltam velem, ó, igen, ez az, amikor ez az inkompetens barom, ez a tipikus öntelt gőgös viktoriánus idióta találkozik a végzetével. Harmadjára, legalább egy tucatnyi témába vágó (fikciós és nemfikciós) könyvvel a hátam mögött: igen, igen,

értem én, miért erősítette fel ez a történet ezt a jellemvonását a karakternek, az elbeszélés strukturája, és a dramatizálni kívánt tanulság szempontjából logikus az összes túlzás, de szinte minden jelenethez tudok kapcsolni valami valós életbeli tényt, amivel ösztönösen is tompítani szeretném a fikció szándékoltan túl éles kontúrjait.

1847 júniusában, csupán pár nappal az előző epizód eseményei után folytatjuk tehát az expedíció történetét. Az inuit férfinak nem ásnak külön sírt, hanem a praktikus okokból olvasztott lyukba lökik bele. Goodsir aggódik is kicsit emiatt hogy talán illett volna mégis az illető saját hiedelmei szerint eleget tenni a végső búcsúnak.

Teaidő a Terror tisztjei és más magas státuszú emberei között. Van abban valami morbid, ahogy Little hadnagy olyan finom, kissé affektáló hanghordozással, ahogyan egy úri szalonban tenné társasági hölgyek között, kérdezi, hogy vajon mégis mennyire bosszúálló népek ezek az inuitok? Crozier nem tudja rá a választ, hiszen még sosem ártott nekik. Bármennyire is összeszedettnek tűnik itt még Little, a későbbiekre majd oly nagyon jellemző örök aggodalmaskodás még a finomkodás mögött is ott lappang a hangjában. Blanky az, aki lezárja a témát: nem kell aggódni, ezeknek az embereknek van jobb dolguk is, nevezetesen a nehéz körülmények közötti mindennapos túlélésért folytatott küzdelem, mintsem, hogy háborúskodáson járna az eszük. ¹

Apropó a lány meg a népe. Némaság kisasszony nem kap meg minden apró kis tárgyat, ami az apjáé volt, és ami szerinte jár neki. Valószínűleg azokat a kis totemeket akarta volna még, amelyeket Goodsir parancsára a halottöltöztetők inkább visszaraktak a férfi ruházatába. Lehet, nem kellett volna, lehet, azok éppen olyan tárgyak voltak, amelyek öröklődnek a családtagok között. Persze, tudjuk, Goodsir jóhiszeműen kérte azt, amit kért. A lány viszont úgy dönt, hogy a hajó közelében marad, és ott kezdi a maga igluját építeni. Legalább is, ahogyan látjuk, hogy egy kört rajzol a hóba, erre utal.

Az Erebuson is ebéd zajlik, csendes, gondolataiba merült tisztekkel. Látjuk, hogy Gore hadnagynak is megterítettek, és ahogyan Franklin arcára közelít enyhén felülről és kissé srégen a kamera, sejthetjük, hogy flashback következik. Méghozzá az indulás előtti fogadás az admiralitásnál, ahol a nagyon agresszív Sir John Ross (Clive Russell) kérdezi Franklint, hogy milyen tervei vannak arra az esetre, ha belefagynának a jégbe.

Mert százharminc emberrel áttelelni az bizony veszélyes, kikezdi az emberek lelkét és aztán könnyen vezetőik ellen támadhatnak. Franklin elsőként épp azt veszítheti el, aki a legközelebb áll hozzá.

Érthető tehát, miért itt és most látható a flashback, hiszen Gore hadnagy elveszítése épp Ross jóslatának beteljesülését jelenti. Amúgy érdekes, ahogyan Clive Russell fölémagasodik Ciarán Hindsnek, aki egész testartásában, a vásznon/képernyőn való jelenlétében tökéletes választásnak bizonyult az olyan szerepekre, mint Caesar (Róma) Mance Rayder (Trónok harca), de még bizony Franklinként is jól mutat mint vezető. És akkor itt van ez a cingár magas férfi, s milyen kis gyámoltalan mellette Franklin!

Persze, Lady Franklin azonnal megmagyarázza közismerten papucs férjének, hogy nem kell foglalkozi Rossszal, csak irigy rájuk, mert ő egy bukott kapitány. ² Meg egyébként is, mindenki más megy rossz irányba. Mindig, mindenben másvalaki a hibás. De most majd mindenki megláthatja.

Az asszony rendezgeti férje holmiait a kapitányi kabinban, majd bemutatja ajándékát: egy kis majmocskát. Méghozzá nőneműt. ³

Megérkezik Crozier az Erebusra – mondta pár jelenettel korábban, hogy oda indul, de nincs szüksége kíséretre –, és épp szónoklatírás közben zavarja Franklint. A helyzet egyszerű: Crozier szerint minél hamarabb küldeni kell embereket a Hudson Bay Company Nagy-Rabszolga-tó partján kiépített állomására, most már segítségkérés céljából. Most van ugye 1847 júniusa, ha továbbra is (még egy télre) itt ragadnának a jég fogságában, jövő tavaszra már itt is a segítség. (Ne feledjük, előzetesen három évvel számoltak, hogy annyi időre vannak tartalékaik, s annak vége ugyebár 1848 májusában érkezik el.)

Ez a jelenet ismét kiválóan demonstrálja, ahogyan még azon történelmi fikciók is, amelyek kifejezetten szeretnének a lehető leghűségesebbek maradni a valóban megtörtént események szellemiségéhez/jellegéhez, apró csúsztatásokkal, hangsúlyáthelyezésekkel, vagy épp csak elhallgatásokkal élnek a drámaiság vagy valamilyen jellegzetes atmoszféra egy bizonyos szinten tartásában. Ezzel nem csapja be a nézőt, nem károsítja meg, sőt olyasvalaki számára, akinek az érdeklődését ez a történet csak ideig-óráig köti le, teljesen korrekt módon ábrázolja az eseményeket.

Ebben a történetben ugyebár mi nézők egy egyszerre agorafób és klausztrofób hangulatba vonódunk bele,

ahogyan többször is látjuk felülről, madártávlatból ezt a két jégbe fagyott hajót a nagy fehér semmi közepén. Ó, az expedíció, amely a nagy ismeretlenbe hajózik, ahol ember (legalább is európai) még nem járt! Hogy átérezzük a történetet, hogy érzelmileg bevonódjuk a világába (márpedig fiktív történetek befogadásának ez a legközvetlenebb módja), az egyediséget (ilyen még nem volt eddig, ez egy rendkívüli vállalkozás) és a mindentől távoliság érzését kell felerősíteni, és a tágabb kontextus elemeit tompítani, homályosítani.

A Hudson Bay Company ekkorra egész szépen kiépítette az állomáshelyeit a kontinens északi partvidékén, egészen a nyílt tenger előtti utolsó, legnyugatabbra fekvő sarkköri szigetekhez képest nyugatabbra. Maga Franklin is járt ezeken a területeken a korábbi, szárazföld felől induló expedícióin, csak azt nem sikerült végigvinni, hogy aztán kiérve a partokról a tengerre, vissza, kelet felé haladva akadálytalanul visszahajózzanak a Baffin-öbölig, majd at Atlanti óceánig.

Az Északnyugati átjáró relatíve nagy része fel volt ekkor már térképezve (nem kis részben a HBC privát expedíciói révén), nem volt újdonság az sem, hogy nyugat felől, a Bering-szoroson át érkezzenek a környékre hajók. Csak azt nem tudta még senki bizonyítani (ez volt az a bizonyos utolsó láncszem), hogy tényleg akadálytalanul át lehet hajózni az Atlanti-óceánról a Csendes-óceánra vagy fordítva. A sors kegyetlen iróniája, hogy nagyjából tényleg az a Vilmos király szigetet nyugatról körbeölelő szoros, ahova ez a két hajó befagyott, és amely területen a legénység nagy része életét vesztette, volt az a bizonyos utolsó kapocs, amin át kellett volna jutni. Mert csak egy (relatíve) picit kellett volna aztán tovább hajózni és elérték volna azt a területet, ameddig például Franklin is korábban nyugatról kelet felé jutott.

Ráadásul szinte hónapra pontosan egy időben a Franklin expedícióval csinálta végig John Rae, a HBC embere (valószínűleg, ha az általa feltérképezett területek méreteit nézzük, minden idők egyik legnagyobb felfedezője) az ő nagy körútját a Boothia Felixen, s ha Franklinék amellett döntenek, ami a fikció szerint Crozier ötlete volt, és a Fury-hoz (Edward Parry egykori elhagyott hajója, amely még mindig tele az átteleléshez hasznos dolgokkal) közel keresnek télre menedéket, még az sem lett volna kizárt, hogy összetalálkoznak valahol. 130 embert persze nem lehetett volna azon a területen átvezényelni, amelyet Rae is rendre nagyjából fél tucat útitárssal járt be, de legalább tudták volna, hogy hova küldje a haditengerészet a mentőexpedíciót.

Nem a teljesen feltérképezetlen Nagy Ismeretlenségbe hatolt tehát be a két hajó, volt itt azért némi mozgás rajtuk kívül, tőlük függetlenül is európaiak részéről, ám természetesen a fikció működése, saját célja beteljesítése érdekében ezt a mindentől távolszakítottságot kellett erősíteni.

Crozier tehát vázolja az új tervet, hogy nyolc embert el kellene indítani segítségkérés céljából. Nyolcszáz mérföldet kellene haladniuk három hónap alatt (nagyjából 15-20 km naponta, igaz, extrém körülmények között, egy nagy csónakot húzva), Franklin nem megy bele, hogy nyolc emberrel feleslegesen tetesse meg az utat, mikor közben lehet, hogy nem is lesz szükség megmentőkre. Crozier szerint inkább nyolc ember menjen feleslegesen, mint aztán több mint száznak kelljen kényszerből útnak indulnia.

Franklin egyszerűen nem tudja helyén kezelni a problémákat, átlátni az összképet és felállítani a prioritási sorrendet, annyira bénítja a kudarc lehetősége, és nem kevésbé az interiorizált viktoriánus társadalmi hierarchia Természetesen alapvető, fontos, humánus cselekedet, hogy időt szentel arra, hogy méltón megemlékezzen és a legénységet megemlékeztesse Gore hadnagyról, de

túlságosan felnagyítja annak jelentőségét, hogy az áldozat hadnagy volt, hogy egy tisztet veszített, és minden mást alárendel ennek az egy gondolatnak.

Ráadásul a két kapitány vitája elér egy pontot, amikor Franklin már csak személyeskedéssel képes válaszolni. Nem egy expedíció vezetője beszél a helyetteséhez, hanem a nagybácsi, aki azon élvezkedik, hogy milyen jó, hogy a másik férfi kosarat kapott az unokahúgától. Persze sok igazság van abban amit Franklin Crozierhez vág, s talán ez is sarkallhatja arra a másikat, természetesen a józan ész parancsán túl, hogy saját szakállára mégis elkezdje szervezni a segítségkérő csapatot, amelyet személyesen maga kíván vezetni. Blankyvel beszél róla, s a jégmester is érti, noha nincs szájbarágósan kimondva, hogy ezért bizony hadbíróság, s jó eséllyel golyó járhat, mert dezertálásként is lehet értelmezni. Hogy Crozier karrierje véget ér ezek után, az viszont több mint valószínű.

Nem csupán a legfelsőbb vezetés szintjén, de más összefüggésben is úgy tűnik jelentősen eltérő a Terror és az Erebus emberállománya. Az előbbi szakácsa ugyanis látogatóba jön az utóbbihoz, mert arról szeretne érdeklődni, ő hogyan kezeli a romló konzervek problémáját. A másik azonban egy hőbörgő vicceskedéssel, tessék több sót adni hozzá, elintézi a kérdést. Amilyen a kapitány, olyan a személyzete, vagy valami hasonló lehet a jelenet tanulsága.

Franklin közben végzett a beszéd írásával, és most kimegy megnézni a hajótól nem messze sátorozó őrszemeket, akik a Szörnyre várnak, még csapdát is állítottak, mert tessék csak jól megmutatni, hogyan bánik a Brit Gyarmatbirodalom azokkal, akik a tisztjeinek árt. Goodsir is itt van, fényképezőgépet is hozott magával. Majd elájul a szorongástól, míg a fotó készítése során a fekete lepel alatt kell kivárnia a fél percnyi exponálási időt, de semmi baj nem történik ezalatt. Franklin még maradna, és mivel a kis tudományos mindenes bevallottan nem mer kíséret nélkül visszamenni, ő is leül a többiek közé.

Csak pár másodpercnyi néma ücsörgés kell, hogy aztán hirtelen a Szörny kiragadja az egyik katonát, pont Franklin mögül. A kapitány arcán, ahogyan szembenéz a Szörnnyel, a tömény rémület tükröződik. És innentől kezdve felgyorsulnak az események.

A felmondólevelét épp befejező Crozier is hallja a kinti puskaropogást, mindenki rohan ki a zajra. Annyira intenzív a jelenetsor, amit a távcsövön keresztül lát, hogy megfeledkezik arról, hogy ebben a hidegben nem szabad a fémet a bőrhöz érinteni, így egy adag bőrt is lemar az arcáról. A tisztek közül Fitzjames, rászolgál a háborús hős jelzőre, van alapja annak, amiről a tiszti asztalnál szokott anekdotázni, indul meg elsőként kezében egy puskával. Franklin látja, ahogyan közeledik feléje a Fitzjames vezette kis csoport, de ők korlátozottabb rálátással bírnak arra, hogy a Szörny már leszabta a kapitány lábát, majd ugyanahhoz a lyukhoz vonszolja, ahova az inuitot temették, és belelöki. Az utolsó, ami még átfut Franklin agyán az

 a csendes de határozott, intimitásra utaló mozzanat Sophia és a háta mögött zubbony nélkül álló Corizer között, ahogy titkon megfogják egymás kezét.

Érdekes a zeneválasztás, nem drámai vagy horrotisztikus, inkább melankolikus valse triste, szomorú keringőszerűség.

Fitzjames még próbálkozik azzal, hogy kötelet dob a lyukba, de mi tudjuk, hogy már tök mindegy, minek. Később az Erebus immáron új kapitánya teljesen ki van borulva a történteken, legfőképp azon, hogy Crozier nem veszteget időt, most már az egész expedíció kapitányaként útnak indíttat Fairholme hadnagy vezetésével egy kis csoportot az eljövendő segítség felé.

Immáron Crozierre hárul a beszéd mondása, de nem Gore hadnagy, hanem Franklin kapitány emlékére, akinek a megtalált egyik alsó lábszárát tudja csak díszes zokniba csomagolva  Goodsir a koporsóba helyezni.