A rutintalanság harmóniátlansága (Pintér Tibor: A harmónia tébolya)

Jelenkori (késő 20. vagy 21. századi) nyomozó és múltbeli megoldatlan eset kettőse gyakorta használt formátuma a történelmi fikciónak, különösen azoknak, amelyek a krimi műfajával játszadoznak. Sőt, ha a jelenséghez úgy közelítünk, hogy a történelmi regényt, mint olyant nem műfajként kezeljük, így aztán szükségünk van egy zsánerhez, amelynek formai keretei közé azt a bizonyos múltban játszódó történetet helyezzük, akkor valójában épp a krimi tűnik az egyik legkézenfekvőbb jelenségnek. Ugyanakkor a kortárs történelmi fikció esetében azt is megszokhattuk, hogy a benne megjelenített két idősík többszörösen is összekapcsolódik, azaz a múltbeli titkok utáni kutatás valamiképpen a jelenkori karakterek életére és önértelmezésére is visszahat, hovatovább nem ritkán meghatározó jelentőségűvé válik.

Nos, a szövegnek ez a rétege, amely Pintér Tibor A harmónia tébolya című regényéből teljesen hiányzik. Marco, a jelenkori történész a szlovéniai Koper, vagy olaszul, ahogyan egyébként a könyvben szinte végig szerepel, Capodistria főterén egyszer csak egy 18. századi ezüst tárgyba botlik, amely funkciójának kiderítése teszi ki végül a regény jelentős részét. A történet másik fele maga a 18. századi eseménysor, amelyben mi olvasók Marcónál mindig egy-két lépéssel előbb és részletesebben értesülhetünk arról a történetről, amelyben ez a bizonyos ezüst tárgy fontos szerepet játszik. Ám közben szinte nem tudunk meg semmit a történész főszereplő életéről (vezetékneve is talán csupán egyszer, futólag kerül említésre), legfeljebb csak annyit, hogy szokása teljesen felesleges párbeszédek részese lenni olyan szereplőkkel közösen, akik a történet előre haladtával úgy morzsolódnak le félúton, hogy kénytelenek vagyunk feltenni a kérdést, akkor tulajdonképpen miért is kellett megismerkednünk velük.

Márpedig a tradícionálisan populárisként számon tartott műfajok közül a krimi az, amelyben aztán tényleg mindennek a helyén kell lennie, minden apró információmorzsának funkciója kell, hogy legyen, hiszen ez az a műfaj, amely leginkább megköveteli az olvasó aktivitását, ahogy társnyomozóvá szegülve magunk is igyekszünk miden apró jelre figyelve a történet magját képező titkot megfejteni. Már csak ezért is sajnálatos, sőt kifejezetten értelmetlen, hogy a magyar kultúra szélsőségesen elitista felfogású szegleteiben a krimi alsórendű műfajként van (volt? nem igazán tűnik múlt időnek a jelenség) kezelve. Hiszen aki krimit ír, igazán az elbeszélés mestere kell, hogy legyen, képesnek kell lennie plasztikus, háromdimenziós karaktereket teremtenie, s olyan módon kell tudnia adagolnia az információkat, s ezáltal haladni előre a történetben, hogy közben az olvasót is képes legyen bevonnia a játékba. Sőt, elérni, hogy ezt a játékot élvezze. Merthogy ez az intellektuális játék, annak befogadói oldalról érzett öröme (vagy bármi ehhez hasonló pozitív érzése), kellene, hogy ennek a műfajnak (és végeredményben minden műfajnak, hisz soha ne feledjük, akik nem szakmai okokból olvasnak, végső soron a tevékenységből nyerhető pozitív érzésekért teszik) a funkciója legyen.

És hogyan is lehetne egy intellektuális tevékenységet alacsonyabb rendűnek tekinteni?

A fentebb elmondottakat figyelembe véve, Pintér Tibor prózája esetében leginkább az elbeszélés mestere kitétellel akadnak problémák. A szöveg ugyanis lépten-nyomon a szerzői rutintalanságot dokumentálja. Különösképpen így van ez a jelenkori párbeszédek többségével, amelyek egyszerűen modorosak és erőltetettek, és egyáltalán nem visznek előre a rejtély megoldásában. Gyakorlatilag teljesen feleslegesek, amelyet, ha a szerző nem volt erre képes (kezdők betegsége), akkor a szerkesztő (a könyvet Péczely Dóra szerkesztette) feladata lett volna kigyomlálni. Igaz, ebben az esetben kénytelenek vagyunk feltenni azt a kínos kérdést, hogy akkor végül mi is maradna meg a szövegből. Már csak azért is, mert mint már említettem, mi olvasók egy-két lépéssel mindig előbbre járunk a rejtély megoldásában, amiben Marco és az aktuálisan mellé szegődő mellékszereplő legfeljebb csak megerősít bennünket, hogy jó úton járunk.

Van példaul egy jelenet, amelyben Marco egy kávéházban találkozik Lukával, a régiségkereskedővel (akit amúgy addig a boltjában látogatott meg többször is), és pillanatok alatt összeszólalkoznak azon, hogy a központi karakter kutatómunkája immáron elérte az értelmetlen mánia szintet. Csakhogy sem az idő múlását, sem ennek a mániának (vagy tébolynak, hogy használjuk inkább a regény címében is szereplő kifejezést) a fokozódását nem érezzük olvasás közben, leginkább a csak ebből az erőltetett párbeszédből értesülünk róla. Ahogyan arról is, hogy Luka itt és most kiszáll a történetből, hiszen Bécsbe kell mennie. (Oké, bye-bye! Kit érdekel?!)

Később belép az elbeszélésbe Giulia, az új „nyomozótárs", Marco egyik egyetemi diákja, aki ősei révén kapcsolódik a 18. századi történetsíkhoz, ám akinek szerepe kis túlzással csupán annyi lesz, hogy már-már szorongáskeltő mértékben modoroskodik-bizalmaskodik vele az ősi családi kastély gondnoka.

Ez szintén egy olyan elem a történetben, amelyet, ha a férfi szerző nem érez problémának, mert sajnálatos módon olyan közegben él és mozog, ahol ez normálisnak számít, egy női szerkesztőnek valahogy mégiscsak ki kellett volna szúrnia. Főleg úgy, hogy mint említettem, a történet, pontosabban a rejtély megoldásának szempontjából teljesen lényegtelen és elhagyható szövegrészről van szó.

Lehet persze azt mondani, hogy hát épp az lenne a lényeg, hogy a való életben is így beszélnek az emberek, fiatal nőkkel bizalmaskodó hangnemben beszélő idősebb férfiak az élet mindennapi része (nem kellene, hogy az legyen!), csakhogy épp ez a történetmesélés, pontosabban bármilyen fikciós párbeszédalkotás paradoxona: egy fikcióban szereplők jól (és gazdaságosan) megkomponált dialógusok részesei kell, hogy legyenek¹ egy párbeszéd (szinte) minden elemének a történetet előrevívő funkciója kell, hogy legyen. (Ne feledjük, mű-vészet!) ² Egy krimiben ennek hatványozottan így kell lennie.

Akad még a jelenkori szövegsíknak egy valószínűleg szintén a rutintalanságból fakadó jellemzője, ahogyan az egyes szám harmadik személyű kívülálló mindentudó narrátor túlbonyolítja egy-egy jelenetsor leírását, mintha a szerző szükségét érezné önmaga számára lépésről-lépésre elmagyarázni, mit is lát maga előtt képzeletben.

"A fényképet megmutatta Francescónak, aki megkérte Marcót, hogy küldje el őket e-mailben a lehető legjobb minőségben. Francesco indult is, mert el akarta érni a Bresciába tartó vonatot. Marco a telefonjából először saját címére továbbította a képeket, majd laptopján képszerkesztőn javított a fotók minőségén, és elküldte őket Francescónak. Már előre izgatott volt, mi lesz a válasza.” (Kiemelés tőlem – P.A.)

Persze, könnyen lehet, hogy itt megint csak a magyar nyelv és magyar irodalmi nyelvhasználat örök nagy hendikeppjével állunk szemben,

ahogyan nem érzi jól magát a mindenkori jelenben ³,

következésképpen, ha csak az alkotónak nincs kifejezetten erre átlagon felüli tehetsége, a mi saját 21. századi mindennapjaink irodalmi szövegbe foglalása szükségszerűen esetlennek, felszínesen körülírtnak hat.

Mindezek után persze fel lehet tenni a kérdést, vajon

nem lett volna elég csak a 18. századi idősíkbeli eseményeket egy teljes regénnyé felfejleszteni?

Nem csupán azért, mert egy több évszázaddal korábbi korszakba helyezett elbeszélés több mindent elbír, az olyan szerzői rutintalanságot is, amely fájdalmasan kiütközik jelenkori helyzeteket ábrázoló szövegek esetében, hanem mert amúgy is, a jelenkori idősík szinte teljesen feleslegesnek tűnik. Egyáltalán, lazítani a krimi zsáner szorításán, és egyszerűen csak egy bizarr 18. századi történetet elbeszélni? Ráadásul ama bizonyos ezüst tárgy funkciója körüli titokzatosság fenntartása így is létrehozható lett volna, Az ezzel kapcsolatos red herring így is működött volna, és az olvasó így is agyalhatott volna a „mire való az az eszköz?” kérdésen eleget.