Hőseink átteleltek a sarkvidéki jégbe fagyva. Olvadásnak ugyan még nyoma sincs, de az Erebus két rangidős tisztje a gőzmozdony állapotáról érdeklődik annak üzemeltetőjétől. Jó lesz az majd, ha valamelyik fürkész csoport érkezik a hírrel, hogy merre lehet továbbindulni. A csapatok azonban még csak most indulnak útjukra.
Az Erebus főnökei lelkesítik az embereket. Kedves Gore hadnagy (Tom Westom-Jones), majd valami sztorival tessék ám visszatérni. Crozier csak annyit mond a távozóknak, hogy jó utat. Amúgy bírom, hogy Morfin (Anthomy Flanagan) mindig olyan hunyorgatva mosolyog. Ő lesz majd az egyik fejfájós, valahogy úgy rémlik nekem. És igen, úgy van, végre harmadik nézésre kezdek az arcokhoz neveket csatolni. 1 Ez lesz tehát az a csapat, amely a Vilmos király föld (ma már sziget) felé veszi az irányt, és visz magával üzenőkapszulákat is 2, amelyet a Victory Point nevű üzenőkőnél fognak elhelyezni, benne egy üzenettel, hogy jól vannak. A tévés változat nem bonyolítja túl ezt a mozzanatot, mikor a kőhalom előtt állnak, egyértelmű, hogy ezt keresik, és ebbe rejtik el a kapszulát.
A kellékesek pedig nagyon szépen rekonstruálták az eredeti dokumentumon látható kézírást.
A történet a vége felé majd még egyszer visszatér erre a helyre, akkor majd lehet, hogy beillesztek az arról az epizódról szóló bejegyzésbe egy képet az eredeti üzenetről, persze addig is mindenki nyugodtan kiguglizhatja a „Victory Point Notes” kulcsszavakra rákeresve.
Apropó fontos fennmaradt dokumentumai az expedíciónak: amikor még csak készülődnek a fürkészek az útra, az elbeszélés ráirányítja a figyelmünket két karakterre: egy idősebb fickó könyvet ajánl egy fiatalabbnak, ők John Bridgens (John Lynch) és Henry Peglar (Kevin Guthrie) Az első karakter esetében nem vagyok biztos, de a fiatalabbik valóban élt személy, és az egyik holttestnél – aki több, mint valószínű, hogy nem Henry Peglar – később megtalálták a feljegyzéseit. A Terror nagyon szép történetet ír eköré a rejtély köré. John Lynch amúgy is azon színészek közé tartozik, akiket még az 1990-es években jegyeztem meg magamnak, őt éppenséggel egy Moll Flanders adaptációból. 3
Míg Gore hadnagyék tehát eljutnak a jégtorlaszokon túli köves kietlenségbe, addig némi melodramatikus hangulat lengi körül a két kapitány jelenlegi viszonyát. Crozier egész télen alig találkozott Franklinnel, aki jó érzékelhetően az a típus, aki nem tud mit kezdeni azzal, ha egy alárendelt nem kedveli (vagy nem hiteti el vele, hogy kedveli). Annyira kényelmetlen neki a helyzet, hogy rákérdez, hogy vajon akkor olvadna-e a jég kettejük között, ha bevallaná, hogy tévedett?
Croziernek valószínűleg nem az a gondja, ami történt, hanem ami történhet,
mert Sir John továbbra is úgy gondolja, mindjárt odaérnek az Átjáróhoz. 4
Persze kettejük élettörténe nem most találkozott össze először, még ha most is dolgoznak először együtt. Az ismeretségüknek van egy erős magánjellegű vetülete, ami azt is jelenti, hogy olyan oldaláról ismerik a másikat, amelyet mások előtt nem mutattak. Ennek érzékelésére látunk egy flashbacket. Pont azt, amikor Crozier másodszor is megkéri Sophia kezét. Franklinék épp étkezni készülnek, és közben megbeszélik, hogy természetesen Crozier nagyon sok mindenkinek nagyon jó parti lenne, de hát nem az ő köreikben.
Milyen kár, hogy Crozier még nem távozott a házból, és épp akkor halad el a tárva hagyott ajtajú étkező előtt, amikor a házigazda ezt ecseteli. 5
Hogy valójában mennyire nem ez az emlék aggasztja Croziert Franklinnel kapcsolatban, az a jelenet érzékelteti leginkább, mikor a kapitányt Blankyvel látjuk beszélgetni.
Hogy volt már olyan expedíció, ahol sokkal rosszabb volt a helyzet, mint a mostani.
Csakhogy mégis más volt, mert Edward Parryre és James Clarke Rossra rá lehetett magukat bízni.
Közben érkeznek sorra az előre küldött egységek. Hodgson hadnagy (Chris Lawton) vezetésével megérkeznek kelet felől, semmi hír járható útnak, viszont a konzervkaja egy része romlott volt. Chris Lawtonnak van a leggyönyörűbb hangja és legelegánsabb posh RP-je a sorozatban játszó összes színész között. 6
S ha már akcentusokról beszélünk. Crozier felfigyel arra, hogy Hickey-nek, noha elvileg ír fickó, nem odavalósi az akcentusa. Ezt akkor beszélik meg, amikor a matróznak a kapitány árnyékszékét kell kitisztítania, de Crozier épp inni akar – mikor nem? – , így megkínálja a fickót is, és egy kicsit elcseveg vele. Jókor áll Hickey a kapitányi kabinban kezében egy díszes pohárral, mert éppen jön Irving hadnagy, aki nem sokkal korábban rajtakapta a fura kis fickót meg Gibsont, az egyik tisztiszolgaszerűséget az egyik raktárhelyiségben. Pontosabban tényszerűen nem kapta rajta őket, csak valahogy mégis egyértelmű, hogy olyasmit tettek, ami olyan 120 évig még arrafelé is büntetőjogi kategória volt. Gibson kicsit megijed. Hickey nyugtatja, ugyan, Irving nem fogja őket beárulni. Ugyanis ahhoz, hogy elmondhassa, mit (nem) látott, a képzeletét kellene használnia. És az ilyenfajta lelki káosztól a kis kisfiús képű hadnagyocska igencsak idegenkedik. Legalább is Hickey szerint, akiről meg süt, hogy az a fajta, akinek lételeme a szarkeverés, ha másért nem, hát csak hogy ne unatkozzon.
Az információt, hogy a nyugati fürkészek is befutottak, csak úgy mellékesen tudjuk meg, azt viszont nagy ünneplés fogadja, hogy érkeznek Gore hadnagyék. Vagyis izé… érkeznek valakik, de Franklin rögtön kiszúrja, hogy valami nincs rendben, mert nem látja a tisztet. Mi ugyebár korábbi jelenetekben láttuk, hogy a viharban, amely alatt kisebb labda nagyságú jégdarabok is estek, előbukkant a Szörny – ez az első alkalom, amikor pillanatokra ugyan, de mi nézők is láthatjuk – és megragadta Gore hadnagyot. Közben pedig az előőrs tagjai egy inuit kettősre, mint később kiderül, apára és lányára, is rátalálnak. Az, hogy Gore hadnagy nem csak nem jön a két lábán, hanem egyáltalán nincs is meg, csak később tudhatjuk meg. De hogy mi is történt, annak megismerésére Franklinnek, bármilyen kelletlenkedő arcot is vág az események láttán, még várnia kell.
Ugyanis Goodsir megpróbálja megmenteni az idegen eszkimót, miközben az épp érkező Crozier beszélni próbál a lánnyal (Nive Nielsen), megmagyarázni, hogy a doki csak segíteni akar. Aztán meg azt, hogy a doki nem tud segíteni. Crozier, a vele érkező MacDonald doki és Goodsir együttesen próbálják megállítani a lányt, amikor amaz az apját a szabad ég alá akarja cipelni, hogy ott haljon meg. Nem sokkal később meg már amúgy is mindegy lesz, mert a férfi közben meghal. Franklin pedig kidobatja – ó, bocsánat, ő egy viktoriánus úriember, szóval lekísérteti – a hajóról a lányt. Crozier meg inkább magával szeretné vinni a Terorra.
Franklin még nem engedi útjára a tiszttársát, mert meg kell hallgatni Goodsir beszámolóját, hogy mi történt Gore hadnaggyal. Mindenfelé keresték, de sajnos nem találták meg. Amúgy ők se találtak nyílt járható utat. Sőt, állítólag vastagabb a jég, mint amire a hadnagy számított. Ja, és még valami, Goodsir megvizsgálta az inuit férfit, és kiderült, hogy ki van vágva a nyelve. Franklin közbeszól, hogy ez nem az ő gondjuk.
Hát ez az ember három elcseszett expedícióból sem tanul?
A Terror fedélzetén aztán MacDonald doki, aki szintén jól beszéli az idegen nyelvet ( és Blanky is ért valamicskét belőle), megvizsgálja a lányt, akiről kiderül, hogy jól táplált. No, ilyen hasznos dolgokat kell kideríteni, hogy ezek szerint lehet a könyéken táplálékot találni, és már csak ezért is jó lenne kommunikálni a helyiekkel. (És igen, sosem lehet tudni, hogy az ő életükre nézve milyen hasznos információkkal szolgálna, ha megtudnák, miért volt a férfi nyelve kivágva.)
Annyit sikerül a lánnyal beszélni, hogy azt mondja, ha segíteni akarnak, akkor azzal tehetik, hogy elmennek innen. Ha most nem mennek el, akkor el fognak tűnni. Valahogy úgy, mint ahogyan az ember lehelete eltűnik. Mutatja is a lány. (Milyen jó kép, hiszen a hidegben ugyebár látszik a lehelet, de hamar elpárolog.)
- Sőt, még azt is tudom, hogy Anthony Flanagan jatssza az egyik King’s Guardot a House of the Dragonban, akiket az évadzáróban Daemon (Matt Smith) a sárkánya elé állít, hogy ugye tudják, kit kell ezentúl szolgálniuk.[↩]
- cylinder az angol nevük, s állítólag több száz állt Franklinék rendelkezésére, hogy folyamatosan nyomot hagyjanak maguk után, merre is mennek, hol kell keresni őket, ha baj lenne, de csak párat használtak fel[↩]
- S jó volt látni a Harlotsban is.[↩]
- Pontosabban ahhoz a pillanathoz, amikor megbizonyosodik, hogy az eddig kelet felől és nyugat felől is már egész jól feltérképezett – hiszen a Bering-szoros felől is elég messzi jutottak befelé az itteni szigetvilágban – területek egymásba érnek-e valahol. Ez az a bizonyos „utolsó láncszem.”[↩]
- Apropó, Franklin unokahúgai: többüknek is ismert férjeik voltak, sőt, egyikük annak a John Richardsonnak volt a második felesége, aki ott volt Franklinnal a híres csízmaevős, kudarcba fúlt expedícióban. Ennek van egy kellemetlen mellékszála: volt ott is egy kis kannibalizmus, Richardson is belekeveredett a történetbe, csak az nem derült ki soha, hogy tudta-e, hogy emberhúst eszik, vagy nem, amikor megtörtént az eset. V. ö: Kevin McGoogan John Rae-ról szóló könyve.[↩]
- hasonló egyénként, mint Tom Glynn-Carney-nak, akit a legtöbben valószínűleg a House of the Dragon Aegon Targaryenjeként ismerhetnek. Tudom, tudom, nehéz abból a karakteréből kiindulva kellemesen bársonyos hangra asszociálni, de tessék csak újra meghallgatni![↩]