Alapvetően a legtöbb esetben praktikus választásnak tűnik egy valós történelmi eseménysort egy olyan egyes szám első személyű narrátorral elmondatni, aki a központi szereplőket közelről, elsősorban privát oldalukról ismeri. A múlt későbbiekre nézve meghatározó jelentőségű eseményeit amúgy is tekinthetjük egyes emberek meglehetősen személyes jellegű döntései kusza halmazának is, s ennek érzékletes ábrázolására sokkal inkább alkalmas a fikció, mint a nemfikciós történetírás.

Rakovszky Zsuzsa: Az idők jelei című regényének borítója.Pintér József terve.
Rakovszky Zsuzsa: Az idők jelei
Magvető, 2022

Csakhogy Rakovszky Zsuzsa Az idők jelei című regénye a két lehetőség – szubjektív, ezért korlátozott nézőpontból elmondott, korlátozott tudást átadó elbeszélés, illetve egy objektívebb, szélesebb perspektívát átfogó kép megrajzolása – között gyakorlatilag a pad alá esik.  Mert mi értelme is van egy analfabéta egyes szám első személyű narrátor alkalmazásának, ha időnként közben egy tanult (mondjuk, egy gimnáziumi érettségiig eljutott) elme által használt nyelvezettel meséli el az eseményeket, hovatovább, időnként még szövegelemzést is végez.

Mintha két külön regényötlet lett volna egymásba illesztve,

a családon belüli erőszak következtében megnémult, de később a beszédéét visszanyerő szolgálólányé, valamint az 1534-35-ös münsteri kommüné.

Szó se róla, utóbbiról meglehetősen részletes ismereteket kapunk, főként ha azt vesszük, hogy egy túlnyomórészt katolikus, ráadásul vallástörténeti kérdésekben meglehetősen hiányos műveltségű társadalomban 1, a szélesebb olvasóközönség előtt valószínűleg kevésbé ismert történelmi eseménysorról beszélünk.

A kortárs magyar irodalom rendszeres olvasó számára persze nem feltétlenül kell, hogy idegen legyen a történelmi szituáció, hiszen két alkotás is megidézi a 16. század első felének meglehetősen zaklatott időszakát egyes német területeket. Nádas Péter Az élet sója című kis kötete, amely a Litera Két flekken rovatában megjelent írásainak gyűjteménye magyar közéleti megközelítésből, a magyar társadalom egészét tekintve valójában soha le nem zajlott polgárosodás hiánya felől közelít „a sójáról híres város” belülről fakadó, organikus demokratizálódási folyamatára, annak esetleges zsákutcáira és torz oldalhajtásaira. Márton László Jacob Wunschwitz igaz története című regénye pedig egy évszázaddal eltolja a lutheri reformációból kinövő és nem kevésbé félrecsúszó eseményeket, ráadásul olyannyira szétírja azt a történetet, hogy végül be kell látnunk, hogy „nem az eseménysor a fikció” 2.

Rakovszky Zsuzsa mindezekhez képest egy hagyományosabb, lineáris, az eseményeket érthetően közvetítő elbeszélői formát választ. Elizabeth, avagy „a veres Liza” egy házasságon kívül született lány, aki megnémul, amikor anyai nagyapja megerőszakolja. Liza minden valószínűség szerint egy jómódú kereskedő, Bernard Knipperdolling egyik fiatalkori botlásának élő megtestesülése, így amikor a lány édesanyja halála után (s miután nagynénje férje is erőszakoskodni kezd vele, a regény egyik legbicskanyitogatóbb – tehát az írás szemszögéből jól eltalált – mondatát, „mit számít neked az már,” kimondva) és annak ajánlólevelével a férfi házának ajtaján kopogtat, ahol befogadják szolgálónak.

KÖNYVEKRŐL VEGYESEN of

Kísérlet a múlt lezárására (S. G. MacLean The Bookseller of Inverness)

Mióta aktívabban részt veszek a 18. századi brit történelem […]

Dönteni márpedig muszáj (David Grann: The Wager)

Egy könyv, amelyről előzetesen semmit nem tudtam, csupán annyit, […]

Vagy mindenki lúzer, vagy senki sem az (Mick Herron: Slow Horses)

Hogy egy könyv tévés adaptációja milyen nagyon kiválóan megírt […]

A jelbeszéd szövegesítése (Sarah Smith: Hear No Evil)

Megtörtént esetet dolgoz fel Sarah Smith Hear No Evil […]

Leamortizált lehetőségek tárháza (Jessie Burton: The House of Fortune)

Az elmúlt bő egy évtized alatt volt szerencsém több […]

Egy aláírás ára (Robert Harris: Act of Oblivion)

Végigtekintve a rendelkezésünkre álló valós történelmi forrásokon, könnyen belátható, […]

Ezáltal Liza rögtön az események középpontjába cseppen, hiszen Knipperdolling, ez a bátyjai üzleti sikereit túlszárnyalni akaró, de végül mindig az ő segítségükre szoruló figura szimpatizál az új vallási tanokkal, s mivel tipikusan az a társadalomban soha helyét nem lelő, soha megnyugvást nem találó karakter, már-már szükségszerűen hajlamos a radikalizálódásra, s egy olyan mentális örvénybe kerülni, amelynek végállomása majd csak a münsteri St. Lamberti templom tornyán mai napig látható ketrecek egyike lesz.

Addig pedig ami Münster városában történik, az maga a tömény borzalom. Sajnos túlságosan is jól ismert borzalom. Az a jelenség pedig, ahogyan a történetet szubjektív szemszögből megkezdő narrátor elbeszélése átfolyik az objektivitás térfelére, e tekintetben érződik igazán problémásnak. Ugyanis ezzel együtt

elveszik, szétfolyik (vagy talán soha nem létezett) az az erő, amely feltörné a történelemben és fikciós történelemábrázolásban egyaránt járatos ká-európai olvasó (ezen belül is különösképpen az X-generáció tagjainak) jellegzetes cinizmusát.

Hiszen ahogyan haladunk előre a történetben, sorra pipálhatjuk ki azokat a közismert motívumokat, amelyek tradicionálisan az önmagukból kifordult közösségek működéséhez köthetünk. Hát persze, hogy megképződik a „mi” és az ’ők” valamely mondvacsinált okokból történő különválasztása. Hát persze, hogy bedobnak a köztudatba egy hangzásra valami pozitív, ám végeredményben nehezen körülhatárolható, és ezáltal mindenkiben más-más asszociációkat keltő kifejezést, amelyet aztán úgy magyaráznak, ahogyan érdekük szolgálja (avagy szintet lép az oszd meg és uralkodj elv, hiszen hogy is lehetne konszenzus egy olyan közösség tagjai között, ahol az elvont kulcsszavakról mindenki a világ más-más kézzel fogható, fizikailag is megtapasztalható dolgaira asszociál).

Időnként olyan fokozaton forog a spin (avagy a politikai szócsűrés-csavarás stratégiája), hogy már azok sem tudják merre az arra ebben a káoszban, akik alkották az egészet. És valójában nem is igen akarják tudni, mert inkább hagyják magukat az örvény egyre mélyebb és mélyebb szintjeire merülni, mintsem hogy szembenézzenek tetteik borzalmas következményeivel.

És a spin csak pörög tovább. Hát persze, hogy nevetséges apróságokért, vagy épp mondvacsinált vádak alapján kivégeznek embereket. Hát persze, hogy könyveket égetnek. Hát persze, hogy elrendelik a totális tulajdonbeszolgáltatást. Sőt arra kötelezik a város lakosait, hogy mindig hagyják nyitva ajtajukat, amelyen a katonák bármikor beléphetnek. Hát persze, hogy egyre radikálisabb döntések kell, hogy szülessenek, míg az egyenlők között az egyenlőbbeknek gyakorlatilag törvény előírta kötelességük lesz meggyalázni gyereklányokat. S persze, hogy ez az őrület egy ponton olyannyira elural mindent, hogy az autoritását próféciákkal, isteni kinyilatkoztatását a népnek magyarázó vezető végül kénytelen reálpolitikusként viselkedni, mert a katonáknak mindig jóllakottaknak és jól fizetetteknek kell lenniük. Mert hiába a hangzatos szavak és látványos performanszok, a hatalom katonák nélkül nem tartható fenn. Különösképpen akkor nem, ha egy olyan városban zajlik ez a borzalmas dance macabre, amelyre kívülről ágyúk néznek, s az ostrom bármikor elkezdődhet.

TÖRTÉNELMI FIKCIÓ AZ EGY OLVASÓ NAPLÓJA BLOGON

Kísérlet a múlt lezárására (S. G. MacLean The Bookseller of Inverness)

Mióta aktívabban részt veszek a 18. századi brit történelem […]

Szerető, zsarnok, legenda (Trailer mustra: Napóleon)

Hétfőn indult világhódító útjára a neten Ridley Scott várva […]

A rossz vezető találkozik végzetével (Újranéző-napló: The Terror S01E03)

A sorozat harmadik epizódja kiválóan demonstrálja azt, hogy mennyire […]

Az Outlander hetedik évadával végre elérkezik a Nagybetűs Történelem

Az Outlander sorozat hetedik évada az Egy olvasó naplója […]

A Szörny megjelenik (Újranéző-napló: Terror S01E02)

Hőseink átteleltek a sarkvidéki jégbe fagyva. Olvadásnak ugyan még […]

Ezért okoz tehát gondot az egyes szám első személyű narrátor elbeszélői stílusának objektivizálódása, gyakorlatilag funkciótlanná válása. Nem az a gond vele, hogy nem „parasztosan” vagy „prolisan” beszél ( ha esetleg valaki azt hitte volna eddig, hogy ezt hiányolom), hanem hogy

áttetszősége megadja azt a könnyítést az olvasónak, hogy cinizmusa konfortzónájában maradva ne kelljen igazán érintkeznie az olvasottakkal.

Egy erős, az egész szövegen átütő erejű egyes szám első személyű elbeszélő (ha már egyszer erre a megoldásra esett a szerző választása) képes lenne kibillenteni az egész történetet objektivitásából. 3.

A történelmi fikciónak – szemben a nemfikciós történelmi elbeszélésekkel – ugyanis elvileg ez lenne az egyik alapvető funkciója, hogy billentsen ki az objektivitásból, s ne a tudás, hanem az érzés felől akarja olvasóját berántani saját világába. Legyen szó akár egy könnyed kalandos románcról, vagy akár az emberiség legsötétebb, legembertelenebb pillanatait ábrázoló súlyos mondanivalókkal terhelt történetről.

Mindeközben pedig ott van a regény vészjósló címe is: Az idők jelei. Mint egy szúró, kellemetlen figyelmeztetés, hogy amit olvasunk, azt nem lehet(ne) lerendezni annyival, hogy egy régmúltba vesző történet, nem szabadna, hogy rutinszerűen fal képződjön befogadó és befogadandó szöveg között, mert hiszen egy olyan világba érkezett meg ez a könyv, amely tele van bizonytalansággal és az erre teljesen érthető alapvető emberi reakcióként adott szorongással.

Mindazonáltal, a témaválasztás morális súlyossága, és annak keresztjét magára felvenni túl erőtlennek bizonyuló narrátor dilemmáján túl Az idők jelei számtalan pillanatban bizonyítja, hogy Rakovszky Zsuzsa kiváló regényíró. Egyrészt a történet elején, amikor Liza szolgálóság előtti életének pillanatainál időzünk, található jó pár megragadó passzus a szerencsétlen lány belső érzelmi világáról, amely segít az olvasónak a történetbe érzelmileg bevonódnia. Talán ebből is érzékelhető, hogy nem általánosságban akad gondom:a kiművelt szépirodalmi nyelvű narrációval, hiszen egy karakter belső világának érzékletes költői képekkel dúsított ábrázolása nem is nagyon történhetne másként. Ám ezek olyan privát szituációkban működnek, amelyeknek nincsen semmiféle közéleti vetülete.

Csupán amikor a narrátor a rendkívüli események krónikásának funkcióját ölti magára, ütközik ki a szövegnek a karaktertől idegen rétege.

Hasonlóképpen, az alkalomadtán felbukkanó utalások arra, hogy a narrátorban él valamiféle vonzalom a Bernard Rothman nevű tiszteletes iránt, ám ez az események sodrásában soha nem ölthet fizikailag valós formát, szintén a kiváló regényírói érzékre utal. Regények gyakran nagyon gazdaságosan bánnak az úgynevezett szerelmi szállal, rendszerint nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, és nem igazán ölnek bele abba energiát, hogy a karakterek érzelmi életének ezt a nagyon is realista oldalát mutassák. Az idők jeleiben – nagyon hasonlóan ahhoz, mint egy másik Rakovszky regényben, A kígyó árnyékában – az elején megismerjük a központi szereplő férjezett nevét, amelyet egyrészt hajlamosak vagyunk nem megjegyezni ilyen korán a történetben, másrészt, ha vissza-visszalapozunk, láthatjuk, hogy ez a férfi a történet nagy részében fel sem bukkan.

Nem oda esnek tehát a hangsúlyok a főszereplő belső életében, ahova a külvilág (tekintve a házasság egy ember érzelmi életének inkább köz- és nem magánjellegű vetülete) gondolná. De még ezen túl is, teljesen hiteles ábrázolása az életnek, hogy valaki, míg rendszeresen találkozik egy illetővel (Liza azzal a fiatal katonával, Hansszal, akivel sikerül később a városból megszöknie), valami furcsa, jóleső érzés hatása alá kerül, ha egy másik férfi megfogja a kezét, vagy egyszerűen csak fizikailag a közelébe kerül.

Rotman karaktere amúgy is sokkal érdekesebb, mint a kommün főbb szereplőié, Leydeni Jánosé, Matthysoné, vagy Knipperdollingé. Van ugyanis egy pillanat a történetben, amikor a tiszteletes akár megálljt is parancsolhatna az őrületnek, amikor Leydeni János „próféciája” a városszéli kolostor összeomlásáról nem válik valóra.  Azonban ehelyett inkább ő az, aki megmagyarázza az embereknek, miért is épp azáltal vált valóra a jóslat, mert nem vált valóra. Vajon nem lett volna érdekesebb arra koncentrálni, hogy hogyan is csapódnak le épp az ő lelki világában e tettének következményei? Hogyan vet azzal számot az ő lelkiismerete, hogy nem akadályozta meg a maguk körül mindent romboló, az embereket teljesen magukból kifordító őrültek hatalomra jutását?

A másik külön említésre méltó karakter Knupperdolling felesége, Martha, aki gazdag özvegyként újraházasodva kezdetben gőgös, lenéző a férjével szemben, és minden egyéb tekintetben is egy finnyáskodó, kelletlenkedő nőszemély. Ám ahogyan halad előre a történet, nem nehéz észrevenni, hogy ő az a karakter, akinek a morális iránytűje leginkább a helyén van, s akinek fizikai változásai (kóros fogyás és őszülés), de közben a megtörhetetlen lelki ereje annak az évezredes tapasztalatnak is a megnyilvánulásai, hogy a férfiak baromságinak és azok következményeinek végeredményben a nők az elszenvedői, de hát nincs más lehetőség, csak a „jó, hát akkor itt fogunk élni”túlélési stratégiája.

Azt, hogy a férfiak gyarlóságának következményei rendszerint a nőkön csapódnak le, amúgy is rendszeres visszatérő motívuma a regénynek. Amikor kiderül, hogy a nős Leydeni János be-bejár a szolgáló Liza szobájába éjszakánként, nincs visszaút, törvényt kell alkotni, hogy ezentúl egy férfinek több felesége is lehet. Sőt, kötelessége több nőt feleségül venni, s mivel úgyis minden polgárnak nyitva kell tartania a háza ajtaját, nem sok kell hozzá, hogy egyes férfiak tényleg elhiggyék, hogy nekik alanyi jogon jár tárgyként (szexuális segédeszközként) kezelni azt a nőt, pontosabban az esetek többségében fiatal lányt, akire épp gerjedelme támadt.

Hovatovább, ugyanúgy, mint azt például a már korábban említett Orgiában láttuk, a szexuális erőszaknak több funkciója is akad. Amikor Knipperdolling családostul szökést tervez, és ez Leydeni János tudomására jut, azzal töri meg végképp a kereskedőt, hogy feleségül veszi a 13 éves kislányát, és a nászéjszaka után annak saját vérével átáztatott lepedőjébe bugyolálva visszaküldi őt.

Miközben Martha, ha rúg, harap, karmol, vagy épp esdekel, hogy vigyék inkább őt magukkal a katonák, hiába tűnik kívülről megalázkodásnak, önlealjasításnak vagy –feladásnak, mégis az a karakter minden levegővételét mélyen átható ősi tapasztalat, hogy úgyis mindig a nők isszák meg minden baromság levét, erkölcsileg kiemeli őt közegéből.

Ám mielőtt felmerülne az a gondolat, hogy akkor őt kellett volna elbeszélővé tenni, rögtön vessük is el ennek lehetőségét. Egy ilyen regénykarakter, mint Martha Knipperdolling csakis egy másik tekintet tapasztalatán keresztül létezhet, csupán akkor érzékelhetjük, mind a jellemváltozását (pontosabban jellemének egyre erősebb kitűnését az eljellemtelenedő, önmagukból kiforduló embermasszából), ha ezt valaki más meséli el. És ki lenne erre alkalmasabb, mint egy mindvégig mellette, a közvetlen közelében létező szolgáló.

Ennyiben tehát nem mondható, hogy teljes mértékben elhibázott lett volna a koncepció Lizát elbeszélőnek tenni meg, csupán szorosabban kellett volna fogni, és nem engedni, hogy elbeszélése ilyen mértében át-átcsússzon az objetív(ebb jellegű) ismeretterjesztés területeire.

Lábjegyzetek
  1. ahol a főiskolai és egyetemi vizsgatételek címeinek megfogalmazása miatt diplomás értelmiségiek generáció gondolják úgy, hogy a két r betűs idegen szó, reneszánsz és reformáció tulajdonképpen egymás szinonimái[]
  2. lsd még: Pethő Anita: “Nem az eseménysor a fikció” (Az elbeszélői szólam néhány jellegzetessége Márton László Jacob Wunschwitz igaz története című regényében) – Alföld 2011. május []
  3. Nota bene, míg azt mondom, hogy egy egyes szám első személyű narrátor csak akkor tölti be fukncióját, ha hangsúlyozottan szubjektív nézőpontból meséli el a történetet, addig maga az objektivitásból történő kibillentés folyamatához nem feltétlenül szükséges az egyes szám első személyű elbeszélő, ahogyan azt láthattuk Zoltán Gábor Orgia című regénye esetében is, amely képes meglepni, s olyan zsigeri hatást kiváltani az olvasóból, amely révén amaz védtelenné, kiszolgáltatottá válik az olvasottakkal szemben, így a szöveg képes betölteni saját maga által megképzett morális funkcióját is. Nem véletlen egyébként az sem, hogy Az idők jelei befogadása során gyakran ösztönösen is Holokauszt-reprezentációkra asszociálunk, mert nyilván ennek a nehezen artikulálható borzalomnak a tapasztalata mélyen beivódott a világlátásunkba, s korábbi történelmi korszakok eltorzult, dehumanizálódott történelmi pillanatait is ezen a szűrőn át látjuk. Különösen fontos ezt a speciális befogadói mechanizmust egy kis időre a reflektorfénybe állítani abban a pillanatban, amikor az eseménysor éppen átmenőfélben van a kommunikatív emlékezetből a kulturális emlékezetbe, lsd még a Saul fia inkább a poszthumán disztópia jelenségébe sorolható jellemzőit. Ezenfelül pedig remélhetőleg itt nyer értelmet, miért is emeltem ki kifejezetten az X-generéciót, hiszen ez a korosztály, amely leginkább érezheti (érezhetné) az átmenetet. []