Mary Beacock Fryer 1996-ban megjelent könyvének címében (Allan Maclean, Jacobite General: The Life of an Eighteenth Century Career Soldier) annak idején valószínűleg inkább a jakobita jelző kelthetett feltűnést, s nem maga a tény, hogy életrajzi könyve egy brit tisztről szól, vagyis a többek között történelmi filmekből ismert toposszá merevedett vöröskabátosok egyikéről. Két és fél évtizeddel később, különösképpen ká-európai szemszögből tekintve azonban mégiscsak a figura társadalmi státusza, s nem pedig identitása válik igazán érdekessé.
A torloiski Allan Maclean (aki nem tévesztendő össze kortársával, Sir Allan Macleannel) élettörténetéből egy olyan férfi portréja rajzolódik ki, aki egész életében futott a karrierje után. Egy olyan “kényszervállalkozóé”, akinek üzleti ügyei eleve bukásra voltak ítélve.
Elszegényedett skót felföldi nemesi család harmadszülött fiaként, mondhatnánk, nem is igen számíthatott másra, minthogy a fegyverforgatás lesz a fő tevékenysége. 21 éves volt a cullodeni csata idején (1746), ahova a klánja többi férfitagjával tartott, de ő, alig érzékelvén valamit magából a harci eseményekből, el tudott menekülni. Egyenesen Németalföldig jutott, ahol zsoldosnak állt. Érdekes módon, hivatása tekintetében e mozzanat tűnik fontosabbnak, hiszen míg a félkatonai jellegű klánhierarchiában kevésbé, a professzionális közegben sokkal jobban megmutatkoztak azok a tulajdonságai, amelyek valóban alkalmassá tették a pályára.
Allan csupán pár évet töltött emigrációban, s mire visszatért hazájába, minden megváltozott: a növekvő gyarmatbirodalomnak szüksége volt tapasztalt katonákra (is), kapóra jöttek a felföldi skótok. (Ezzel egyébként a modern államok egyik nagy dilemmájára, a munkanélküliség csökkentésére is találtak egyfajta megoldást.) Mindeközben a tiszti rangok megvásárlásának hagyománya folyamatosan biztosította a magántőke beáramlását is a rendszerbe.
Annak a tőkének, amelyből Allannek, születésétől, társadalmi helyzetétől fogva nem sok jutott, így ha előbbre akart lépni, hovatovább, ha saját ezredet akart kiállítani, kölcsönökre volt szüksége. Erre a helyzetre illik tehát a már korábban általam említett kényszervállalkozó kifejezés. Allan ugyanis volt olyan merész, hogy korlátozott lehetőségei ellenére is, belevágott – méghozzá többször is – az ezredszervezésbe. Így talán már jobban érthető az is, miért tűnik úgy, hogy egész életében loholt a karrierje után. Egyéni szakmai képességei és vállalkozókedve révén egyre magasabb társadalmi közegbe emelkedhetett, de vagyon, rang és a főtiszti rétegbe való társadalmi beágyazottság hiányában sorra olyan problémákba ütközött, mellyekkel a felsorolt jellemzők valamelyikével (de leginkább mindegyikével) rendelkező kortársai játszva megküzdöttek.
Mindeközben, míg Allan a nagy összképet tekintve apró-cseprőnek tűnő problémáin rágódott, ahogyan azt mondani szokás, zajlott a világtörténelem. Sőt, ha belegondolunk, különös életű tisztünk jócskán kivette részét abból, hogy ma úgy néz ki Észak-Amerika, ahogy mindannyian ismerjük. Például nagyrészt az ő katonai (közép)vezetői képességeinek, szervezőkészségének és nem utolsó sorban agilitásának köszönhető, hogy a(z ekkor még amerikai oldalon aktív) Benedict Arnold vezette, Québec elfoglalását célzó expedíció nem járt sikerrel. (Nota bene, Allan két évtizeddel korábban részese volt azoknak az expedícióknak, amelyek a britek franciákkal szembeni területfoglalását eredményezték a régióban.) Később mind montreali, majd a Niagara környéki területek legmagasabb rangú katonai hivatalnokaként olyan higgadt, józan és civilizált döntések sorát hozta, amelyek érzékelhetően tompították az USA és a brit birodalom közti határmegállapítás miatt fellépő etnikai és más jellegű társadalmi feszültségeket.
Nem tudni persze, hogy Allan ezekből a nagyobb összefüggésekből (melyekre persze az utókor szemszögéből rátekinteni mindig könnyebb) mennyi mindent érzékelhetett, mit gondolhatott. Valószínűleg figyelmét jobban lekötötték azok a törekvések, hogy összeszedje, anyagilag rendezze saját és növekvő családja életét.
Még a franciák ellen vívott háború (1756-63) végén kapott először lehetőséget az ezredalapításra, de rögtön bele is bukott, mivel az ellenérdekelt felek hamarabb kötöttek békét, mintsem Allan olyan szintre jutott volna a szervezésben, hogy az államtól költségtérítést, illetve aktuális rangjának megfelelő teljes fizetést kaphatott volna. Mivel addigra már egy sor (szükségszerű) adósságba verte magát, az adósok börtöne elől – a kiadatási egyezmény modern formája ekkor még nem lévén bevett gyakorlat – Párizsba szökött. Nem csak egy sor hozzá hasonló pórul járt karrierkatonával találkozott a városban, de az ekkor még nőtlen férfinek egy viszonyból itt született meg egyetlen fia is, akit később saját nevére vett. Allan amúgy, mint a katonatisztek általában, negyven felett nősült, egy nagyjából fele annyi idős, egyébként ugyanabból a klánból származó lányt vett el, akivel nem volt közös gyermekük. A család azonban így is folyamatosan gyarapodott, örökbe fogadták Allan kalandor hajlamú barátjának, aki békeidőben munkát adott neki, háborúban pedig befolyásával segítette, szintén házasságon kívül született egyik árváját; valamit saját és felesége hajadonon maradt családtagjai is az ő londoni lakásukban leltek otthonra.
Allan az amerikai függetlenségi harcok idején rendszerint csak annyi időt töltött Londonban, amennyi egy korábbi sérüléséből adódó állandósult problémái kezelése miatt okvetlenül szükséges volt, máskülönben igyekezett (volna) minél többet az események középponjában tartózkodni, hogy háborúban könnyebbnek tűnő katonai előmenetele révén lehetősége nyíljon az egyre súlyosabb anyagi helyzete rendezésére is. Ez egyet jelentett azzal, hogy az a bizonyos lábsérülése valójában soha nem volt rendesen kikúrálva.
És ezzel érkezünk el Allan Maclean élettörténetének és a róla szóló könyv egyik legérdekesebb mozzanatához. Mary Beacock Fryer ugyanis csak a végjegyzet egyik bekezdésében említi, hogy Allan közvetlen feletteséhez írott leveleiből, annak időnkénti zavarosságából igencsak úgy tűnik, hogy hősünk gyakran nem volt tudatánál, a fájdalomcsillapítók szedése következtében nem mindig érzékelte a világot tisztán.
Allan a függeltenségi háború végével visszavonult, még másfél évtizedig élt családjával londoni lakásában. Erről az időszakról értelemszerűen nincs sok információ, de feltehetőleg nagy hatással volt rá 1788-ban Bonnie Prince Charlie halálának híre. Allan ugyanis egész életében hű maradt a politikai nézeteihez, ahhoz a jakobita hagyományhoz, amelybe beleszületett. Saját ezredében (“Royal Emigrants”, azaz a “királyi emigránsok” végleges, hivatalos besorolásban a 84. gyalogezred) is felföldi vagy felföldi származású tisztekre és altisztekre támaszkodott és az egyenruhájuk is felföldi viselet volt. (Míg a cullodeni csata utáni években a civil életben tiltott viselet volt a kilt, a hadseregben engedélyezett volt, amely szintén annak a folyamatnak az egyik jellegzetes manifesztációja, hogy a világbirodalmi érdekek felülírták az évszázados belső feszültségeket) Allan a róla készült egyetlen képen is ebben a viseletben látható. Érdemes különösen kiemelni a fehér kokárdát a sapkáján, amelyet Québec ostromakor is viselt, mondván, ha elesik a harcok során, akkor is látszódjon, miféle ember volt életében. Értelemszerűen ekkor ez már nem számított árulásnak, egyszerűen egyike volt az egymás mellett létező politikai elveknek, nézeteknek.
S hogy máskülönben miféle ember lehetett a torloiski Allan Maclean? Kissé arrogáns és lobbanékony, némiképp megkeseredett, akinek mindig megvolt a véleménye az egyértelműen csak vagyonuk és társadalmi helyzetük révén a hierarchiában fölé helyezett, de teljesen inkompetens, rossz döntéseket hozó főtisztekről. Ugyanakkor azokkal a feletteseivel, akik jó vezetőnek bizonyultak jó munkakapcsolatban volt, felelősségteljesen igyekezett pontos és korrekt munkát végezni. Minden bizonnyal kiváló középvezető volt, akinek bár szüksége volt egy felette álló személyre, aki keretet és irányt ad a tevékenységének, de a rá osztott feladatokat megfelelően végre tudta hajtani és hajtatni az alá beosztott emberekkel.
A mi vidékünkről szemlélve tehát – ahol soha nem létezett valódi klasszikus kapitalizmus – Allan Maclean életútja egyszerre hat idegennek és mégis sok szempontból ismerősnek. A róla szóló könyvet olvasva újfent megbizonyosodhatunk arról, hogy A Nagybetűs Történelem leginkább csak az utókor szemszögéből létezik. Az abban benne élők és akár azt akartva-akaratlanul is alakítók csak nagyon ritkán cselekednek tudatos történelemcsináló szándékkal. Legtöbb esetben sokkal inkább az emberek sokaságainak hétköznapi csipcsup (számukra persze fontos) ügyekben hozott jó-rossz döntései eredményezik azt a valamit, amit aztán utólag mi könnyedén nevezhetünk történelemnek.
Kísérőkép: Québec ostroma (Abraham-fennsíki csata, 1759)