Baromi hideg van (Terror újraolvasó-napló #1)

¹Dan Simmons The Terror (magyarul csak szimplán Terror) című könyvét először 2018 nyarán kezdtem el olvasni, szinte azonnal a regényből készül mini-sorozat megtekintése után. ²  Aztán vagy két évig nem haladtam vele semmit sem, szegény Blanky jégmester két éven át ott ücsörgött fenn a fővitorlán, várva sorsára, hogy a Szörny majd leharapja lábát. (Tudtam jól a tévés változatból, hogy ez fog történni.)

2020 nyarán azonban hirtelen újra rákattantam a témára, sőt még csak ekkor gabalyodtam bele igazán. Soha nem érdekeltek különösképpen a sarkköri expedíciók, még annyira sem, hogy hajlandó legyek megjegyezni azt a néhány dátumot és nevet, amelyek elvileg az alapműveltség részei. (No meg talán túlságosan is traumatikus élmény volt gyermekkoromban a Delta főcímét nézni.)

2020 nyarán tehát, abban a rendkívüli helyzetben, melyben a világ találta magát, számomra hirtelen a Franklin-expedíció szerencsétlenül járt résztvevői váltak a lelki társakká, vagy ahogyan akkoriban mondogattuk, quaranteen budy-kká. (Igen, úgy van, míg mások feel good vígjátékok bámulásába – mint például Ted Lasso – kapaszkodtak az eleddig ismeretlen, és ezért mentálisan is nehezen feldolgozható szituációban, és a sarkvidéken ragadt hajók zárt, klasztrofobikus atmoszférájú és a civilizáltság illúziójától önmagát fokozatosan megfosztó világában éreztem jól magam.)

Ahogyan aztán az lenni szokott, a fikciós alkotás kapcsán kézbe vettem egy sor, a témával foglalkozó nemfikciós könyvet is. Többségük kikopott az emlékezetemből, s az olvasási tapasztalatot csak a velük kapcsolatos szövegeim őrzik.

Egy mozzanat azonban újra és újra eszembe jut, mert tökéletesen beleillik a klasszikus európai civilizáltságtudat revíziójának szükségességét tárgyaló témakörbe:

A skót felfedező John Ross (akit a Terror tévés változatában Clive Russell alakított) jó pár évvel a mi központi történetünk előtt szintén hosszú ideig a jégben ragadt legénységével, s nagyjából az mentette meg a pórul járt társaság életét, hogy hajlandóak voltak átvenni az inuitok táplálkozási szokásait. Más felfedező csoportok is ragadtak bele a jégbe, az őslakosok másoknak is ajánlottak saját ennivalójukból, de ezek az illetők a maguk 19. századi európai szűklátókörű felsőbbrendűségi tudatukkal elutasították az a „barbárságot”, hogy sarkvidéki kisállatok vérét, csak úgy egyszerűen, az állatból kicsorgatva megigyák. (Pedig micsoda vitaminbomba lehetett egy legyengült szervezetnek!) Rossék képesek voltak átlépni a kulturális-civilizációs határaikat, és elfogadni, hogy mégiscsak azok értenek ahhoz, hogy kell itt túlélni, akik itt élnek – életben is maradtak. Míg a többiek… (Arról nem is beszélve, hogy a nyers állatvér ivása semmiség ahhoz képest, hogy hány felfedező csoport tagjai fanyalodtak rá a testi-lelki leamortizálódás legutolsó – vagy talán már utolsó utáni – állomásán a kannibalizmusra.) ^{3 4}

Ez a fajta határátlépési képesség, vagy – végül is ismerve a Terror történetének végét, hiszen a mostani egy újraolvasás – , mondjuk úgy, határátlépési folyamat mindenképpen a kiemelt fontosságú történetelemek közé tartozik majd az újraolvasás aktusa során.

A másik olyan témakör, amelyre így előzetesen fel szeretném hívni a figyelmet, hogy minden bizonnyal kiemelt szerepet fog kapni az elkövetkezőkben, az a haditengerészeti mindennapok regénybeli ábrázolása. Nem titok, hogy ez is olyan terület, mellyel kapcsolatos ismereteim az utóbbi években bővültek radikális mértékben. A mai tudásom felől olvasva Dan Simmons regényét (és nézve újra nagyjából egy időben a televíziós változatot is) kíváncsi vagyok, mennyire látom másként a történetet, amelyet amúgy a kritikusok kifejezetten dicsérni szoktak azért, ahogyan egy brit hadihajó belső világát ábrázolja. (Más stílus, más megközelítés, mint Patrick O’Brien könyvsorozata, valamint a belőle készült film, de hasonlóképpen plasztikus és hiteles.)

A regény tehát 1847 októberében kezdődik,

vagyis majdnem két és fél évvel azután, hogy a Franklin-expedíció elindult Londonból, és fél évvel azelőtt hogy Crozier és Fitzjames az utolsó üzenetüket leadják a sarkvidéki üzenőposzton (amely így egyben az eltűnésük hivatalos dátuma előtti nap). A nyitó fejezetben Crozier szemszögéből pillanthatunk bele először a két hajó válságos állapotába. A legfontosabb tudnivaló természetesen, hogy hideg van, baromi hideg, annyira, hogy a fogak felrobbanhatnak az ember szájában. És sötét. Délben még dereng valami, de hamarosan teljesen beáll az egész napos téli sötétség.

Crozier kapitány mellett Cornelius Hickey-vel a duggatósegéddel, Irving hadnaggyal, valamint Némaság kisasszonnyal, egy kivágott nyelvű eszkimó lánnyal is megismerkedünk. A csinos, fiatal Irving hadnagy a kelleténél jobban vigyáz arra, hogy a lányt ne érje baj két hajónyi jégbe fagyott férfi társaságában. Erre Crozier is figyelmezteti, miszerint abban a hidegben, ahol szinte (na jó, ez túlzás, tudja a kapitány is) egy perc alatt elfagy bármilyen, a levegővel érintkező testrész, vajon Irving szerint mennyire tud(na) erőszakoskodni egy férfi egy nővel.

A nyitófejezetben egyébként elidőzünk annál a mozzanatnál, hogy Crozier számára nem vonzó az idegen lány, főként azért, mert az ő gondolatait egy otthon, Londonban hagyott nő tölti ki. Ugyanakkor azt is megtudjuk, hogy a kapitány meglehetősen rossz véleménnyel van saját maga romantikára való hajlamáról. Ez a keserűséggel burkolt önsajnálat egyébként annak is köszönhető, hogy Crozier most is, mint annyiszor mostanság, valószínűleg részeg.

A nyitó fejezet persze nem érhet véget anélkül, hogy a titokzatos lény ne legyen megemlítve. A legénység tagjai a lázadás határán állnak, mert nem igazán szeretnek lemenni a raktérbe, ahol amúgy a halott bajtársaikat is „tárolják”, a furcsa zajok miatt. Crozier a sarkvidéki expedíciók alatt szerzett tapasztalata alapján tudja jól, hogy vannak olyan patkányfajták, amelyek ilyen hidegben (is) nekiállnak a hullákból csemegézni, ugyanakkor azt is tudja, hogy azok az állatok nem szoktak zajt csapni. Mégiscsak az a titokzatos lény lehet, amelynek a hajón és körülötte is a furcsa zajokat tulajdonítják, és amelynek köze van ahhoz is, hogy Némaság kisasszonyt ⁵  hozzájuk sodorta a sors.