Egy ká-európai költő versei 2014-ből

Minden bizonnyal kevés olyan fiatal költő akad, akinek első kötete bemutatóját verseiből készült paródiákkal ünneplik a kortársak. Ráadásul úgy, hogy túl a szűkebb értelemben vett irodalmiságon kívüli tényezőkön – személyes népszerűség, a programfajta aktuális divatja – is érzékelhetően jól működnek ezek az alkalmi költemények, nagyszerűen visszaadják a költőre már most annyira jellemző egyedi, kiforrott, senki máséval össze nem téveszthető hangot.

Ahhoz, hogy megfejtsük ennek az egyedi hangzásnak a titkát Fehér Renátó Garázsmenet című kötetében, elsősorban a versek tematikájában rejlő jellegzetességeket érdemes megvizsgálni. Származás, a valahova tartozás tudata, a felmenők életének tematizálása, családregényszerű elemeinek versekbe szétaprózása – vagy épp ellenkezőleg, egybefüggő hosszabb költeményben megfogalmazása – persze nem számít manapság sem különösen unikumnak, elég csak – maradva az utóbbi évek elsőköteteseinél – Tinkó Máté Amíg a dolgok rendeződnek vagy Pion István Atlasz bírja című könyvére gondolni. Fehér Renátó szövegeinek esetében azonban már itt, a téma választásakor elmozdul valami a szokványos pályájáról, ahogyan azt a kötet nyitódarabjában is olvashatjuk (Határsáv): „és vagyok az első, aki belekérdez / a megszakíthatatlannak hitt történetekbe.” (7.)

Folytonosság és megszakítottság közül a Garázsmenetben található versekben az utóbbi válik alapélménnyé. Az apa hiánya az átörökítendő és átöröklött tapasztalatok, a hagyomány a hétköznapi apróságoknak tűnő dolgok átadásában jelenik meg, mint ahogy a Melba kocka című vers kiváló sorai is mutatják: „Mikor pelyhesedtem / anyu órákig böngészte a kezelési útmutatót / de a villanyborotva helyett / azóta is hagyományosat használok.” (41.) A folytonosság érzésétől megfosztottság lesz tehát az egyik sarokkő a versekben, az akaratlan kívülállóság szemszögével találkozhatunk például, amikor azt olvassuk, „Úgy vágni virágot, mint a régiek, / akiknek nevére talán, / rokoni szálakra már régóta nem. / Ezt ismételgetni hétvégente, amíg / népmesehőssé száradnak mindannyian. / És kitagadni, aki nem tanulta meg: / meghalni nálunk csak vasárnap szokás.” (Vasárnapi recept, 9.)

Ugyanakkor a kívülállóság tudata adja meg egyáltalán a reflexió lehetőségét, ahogyan figyelni, tanulmányozni, vagy ahogy az előző példa címében is látható volt, recepteket gyűjteni lehet a szereplehetőségekre. A megszakadt folytonosság ráadásul azt is eredményezi, hogy bármilyen szerepet választ is a megszólaló huszonéves fiatal férfi, az mindenképpen tudatos választás eredménye lesz. Ennek pedig akkor van jelentősége, ha tágítjuk a kört, és már nem csak a mikroközösségekre, hanem egy jóval nagyobb csoportra, a nemzetre fókuszálunk. Bár nem szigorúan ilyen sorrendbe rendeződnek a versek a kötetben, mégis jól érzékelhető az a gondolati ív, ahogy a kiszakítottság alapélménye lépésről lépésre egyre nagyobb közegben értelmeződik. A családon túl az észak-nyugatmagyarországi, Ausztriával határos és ezzel tradicionálisan az ország többi részétől sok mindenben eltérő sorsú vidék ugyanúgy megjelenik, mint a haza egésze, sőt, időnként még egy ennél is tágabb kontextust, a kelet- vagy közép-európaiságot is használja. Fehérnél ez egyfajta eldöntetlenségben Ká-Európává alakul, s nem is igazán földrajzi, sokkal inkább történeti-kulturális egységet jelképez.

Kapcsolódó témakör az Egy olvasó naplója blogon : ká-európaiság
Pethő Anita kritikája Nádas Péter Az élet sója című kötetéről.

Példázat a felnőtté vált városkáról (Nádas Péter: Az élet sója)

Nádas Péter Az élet sója című kötete egy éven át írt, havi rendszerességgel közölt tárcák gyűjteménye. Témájuk révén már első megjelenési formájukban is szoros egységet képeztek, könyvbe rendezetten, egy lendületből olvasva azonban még inkább kirajzolódik…

Fehér Renátó Garazsmenet (Magvető, 2014)

Egy ká-európai költő versei 2014-ből

Minden bizonnyal kevés olyan fiatal költő akad, akinek első kötete bemutatóját verseiből készült paródiákkal ünneplik a kortársak. Ráadásul úgy, hogy túl a szűkebb értelemben vett irodalmiságon kívüli tényezőkön – személyes népszerűség, a programfajta aktuális divatja…

Pethő Anita hagyományos irodalmár egy olvasó naplója blog

“a múlt mesterséges hallucinációja” (tanulmányrészlet 3. rész)

” a múlt mesterséges hallucinációja” “A lieux de mémoire-ok kora az a pontos pillanat, amikor az emlékezet személyességében megélt hatalmas tőke eltűnik, hogy majd csak a rekonstruálható történelem tekintetében éljen tovább” – jegyzi meg Pierre…

Pethő Anita sport témájú bejegyzései. Könyvkritikák az Egy olvasó naplóján.

Gyorsabban, magasabbra, erősebben (Totth Benedek: Holtverseny)

Nincs abban semmi meglepő, ha Totth Benedek első, Holtverseny című regényének olvasása közben felmerül bennünk a kérdés, vajon tényleg szükségszerű-e ezt a történetet kétszázötven oldalon keresztül nyújtani. A szöveg nagy részét ugyanis annak leírása teszi…

Pethő Anita sportkönyvekről Pethő Anita kritikája Marks Andras Semmi negyven című könyvéről

Ez nem is olyan vicces (Maros András: Semmi negyven)

Régóta megszokott dolog, hogy egykori sportolók önéletrajzi könyveket jelentetnek meg, ahogyan a magyar irodalom történetét akár csak felszínesen ismerő érdeklődő is tudhatja jól, mennyire gyakori téma íróinknál a sport, ezen belül is a labdarúgás. Mit…

A vizsgálódás tárgya azonban mindvégig ugyanaz: a megszólaló viszonya a generációk által átöröklött szerepmintákhoz. A Random-ország térben is jól elkülönülő nézőpontja („Álmomban felmásztam a Szabadság híd / egyik turulmadarára”, 48.) képes talán a leginkább kifejezni, hogy a saját közösségeit figyelő fiatalember mit talál kutakodásai során. A vers egy keserű és dühös monológ az ország jelenlegi állapotáról, csupa egyáltalán nem finomkodó, nem udvariaskodó kifejezéssel. „A karhatalmisták, forradalmárok, pincébe menekülők / munkástanácsok és a csőcselék országa.”, „Az arcátlan és pocsék koppintások országa.” (48.), vagy „A blöffölő, alibiző, papírpoharas hobbi-egyetemisták országa.” (49.) A Random-ország grandiózus tablószerű összefoglalója egy olyan fiatalember tapasztalatainak, aki a rendszerváltás idején született. Ugyanakkor leegyszerűsítésnek érzem, ha arról esik szó, Fehér belekezdett valami fontos és eddig el nem végzett feladatba, az elmúlt évtizedek kibeszélésébe. Hogy ezt egyedül ő tenné korosztálya tagjai közül. Kétségtelen, egy húszas évei közepén járó fiatal költő induló kötete esetében ritka a közélet ennyire tudatos tematizálása, ám ha tágabbra tárjuk a kapukat, és bevonjuk a vizsgálódásba például a slam poetry közegét is, rögtön nem tűnik Fehér Renátó magányos hősnek, sőt a Garázsmenet kifejezetten jól képes beilleszkedni abba a motívumhálóba, amit akár egy-egy slam poetry esten a közéleti témában megszólaló fellépők szövegei létrehoznak. (A random-ország kifejezés például összecseng Simon Márton hátország szójátékával arról az országról, ahol a tisztázatlanság, átláthatatlanság, megold[hat]atlanság miatt minden mondatunkat a bizonytalanságot kifejező hát szócskával kezdjük.)

Ugyanakkor a Random-ország lehet bár dramaturgiai szempontból a kötet csúcspontja, valamint struktúrája és az olvasás során is áttörő indulatossága révén még akár színpadon előadva is megállná a helyét, a Garázsmenet messze nem csupán a közállapotok leltározásáról és bátor kimondásáról szól, hanem arról, ami utána következik, hogy mindezeknek mi a tanulsága az egyénre nézve. Ha ez a helyzet, akkor most mit teszel? Amire Fehér jut ezzel a kérdéssel, ahhoz persze már sokkal inkább illik a hagyományos, olvasás általi befogadás. Mert míg például Csider István Zoltán a közönség előtt élőben előadott szövegeiben azzal a retorikai megoldással játszik, hogy saját etikai döntéseinek kimondása révén rögtön nekiszegezi a hallgatóságának a kérdést, és te hogy vagy ezzel, addig Fehér Renátó közlésmódja több áttételen keresztül válik szolidabb, szerényebb, ugyanakkor mégis makacsabb és hosszabban kitartható hanggá.

Mindez nem egyszerűen belenyugvás a sorsba, az elkerülhetetlenbe, hanem tudatos döntés. Mert hiszen ne feledjük, egy kívülálló gondolatai ezek, aki megtehetné, hogy másként válasszon, de az ő tapasztalatának erkölcsi hozadéka egyfajta inverz mégis-morál, „Elmehetnék, mégis maradok, mert / én tudni akarom végre, milyen a hangja / egy megpattanó gerincnek.” (Ká-európai ismerős, 56.) Ha az itt élők sorsa az, hogy „mifelénk folyton mindenki ígéret marad. / Mert ez az otthonukban uralkodó, / de odakint csak kudarcokat halmozó családfők, / a koporsóban hazatérő, nagyreményű / csibészes bátyák országa.” (Mennyei rutin, 37.), akkor ő ehhez a tradícióhoz kíván tartozni, az ő generációkon át öröklődő sorsukat akarja magáénak tudni. Érdekes, ahogyan ehhez aztán jelképes bátyákat vagy épp anyákat is választ, például a Szöulban olimpiai győzelmet szerző „kicsi lányt”, Egerszegi Krisztinát („Állítólag én is egy kicsit / abban a medencében születtem.” Anyák napja, 39.) vagy a pályán mérkőzés közben életét vesztő labdarúgót, Fehér Miklóst (Mennyei rutin). Az egy-egy allúzió által megidézett József Attila („Nem baj neked, ha én nagyon szeretlek?” Csak szilveszter, 23.) is inkább a választott család körébe vonható, nem költői elő- vagy példaképként jelenik meg.

Ez a tudatos valahova tartozni szándékozás a kötet versein végigtekintve jól kivehetően az élet hétköznapiságába való betagozódásban realizálódik, néha mindannyiunk által gyakran mondogatott közhelyekre építve („Az egészség meg a család. Hogy ez a két legfontosabb.” Lumbus in fabula, 16.), visszatérő motívumokkal, betegségről, halálról, személyes veszteségről. Részben e mindennapi tapasztalatok megformálása által is rokonítható Fehér Renátó világa Kemény István költészetével, csakhogy míg Keménynél a család, kocsi, nyaralás, a hétköznapi kis túlélések és kis megalkuvások motívumai már a tapasztalás hozadékai, Fehérnél egyszerre van jelen az, hogy ő még mindezek előtt álló fiatalember és egyben annak a tudata, hogy ha az apák sorsát választja, az vár majd rá is, amit az ő sorsukról elmondani képes. Véleményem szerint ez a kettősség okozza azt a hol öreguras, hol csupán koravén hangnemet, amit aztán ügyesen lehet parodizálni is. És ugyanakkor ebben rejlik e líra egy másik jellegzetessége is, a Garázsmenet esetében ugyanis a múltba tekintés látszólag hangsúlyos motívumai ellenére is egy a jövőbe néző, útját, sorsát már az út legelején feltérképező fiatalember megszólalásairól beszélhetünk.

Így aztán az sem véletlen, hogy amikor a költői szereptípusok közti választásról ír, inkább Verlaine-t választja, mint Rimbaud-t (Abszint helyett), és a már említett, időt térré tágító kettősség rátelepszik a hagyományos értelemben a szerelmi líra alkotásai közé sorolható darabokra is. Ráadásul ezek a szövegek sem szabadulhatnak attól a közérzettől, amit a közélet okoz, ezzel pedig Petri György és sokat emlegetett sora („Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen.” Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből) idéződik meg.

Hatalmas utat jár be Fehér Renátó első, Garázsmenet című vékonyka, alig több mint ötven oldalas kötetében, miközben nem bicsaklik meg egyszer sem. Éppen ezért nem csak a kiforrott, esetleges paródiákon átütő hang miatt gondolom úgy, hogy kiemelkedik ez a könyv a megszokott első kötetek közül, hanem mert nem a szárnypróbálkozások korának lezárását, hanem az érett költői munka első komoly állomását jelképezi.


(A kritika egy korábbi változata a  Bárka 2015/2-ös számában olvasható)