Woodhull apuka rosszul alszik az éjszaka közepén. Felkel, megcsapolja a sebét, majd kimegy a levegőre. Csodálkozik, hogy Eastin tizedes itthon van, vagyis Abe is hazajött, de nem szólt apjának, aki odakint az ablakon keresztül veszi észre, hogy fia és az őrnagy titkos beszélgetést folytat.
Nagyon nehezen viseli, hogy valamiből ki van hagyva, hogy Abe olyasmit tesz, amire neki nincs rálátása.
Gyanúja igazán akkor lobban benne lángra és ég a továbbiakban is az epizód során, mikor másnap a reggelinél úgy tesznek azok ketten, mintha most találkoztak volna Abe hazaérte óta.
Apuka aztán egy adandó alkalommal, mikor Hewlett vadászni indul, kutakodni kezd az őrnagy szobájában, aki viszont visszaszalad a kesztyűjéért. Kénytelen elmondani apukának, hogy miben ügyködnek Abe-bel. Az öreg azt kéri, hogy a fiának nem kell tudnia arról, hogy ő is tud erről az akcióról. Amúgy érdekesség, hogy Hewlett nagy jegyzettömbjének átlapozása közben beleláthattunk a rajzokba, köztük egy félmeztelen Annába, persze, nyilván ez csupán Hewlett fantáziájának terméke csak.
Apropó Anna, ő is mintha elárulva érezné magát, mikor megtudja, hogy Abe milyen játékba kezdett az őrnaggyal. Mert hogy miért nem mondta el korábban. Anna pillanatnyilag kicsit maga alatt van, ahogyan emlékezteti Abe-et, hogy ő mekkora áldozatot hozott, például hogy most csak felszolgáló abban a kocsmában, melynek egykor ő (vagyis hát férje) volt a tulajdonosa. De aztán pillanatok alatt összeszedi magát,
ő ezt vállalta és végig is csinálja.
Megérkezik Washingtonhoz is az Abe által összegyűjtött információ. Nagyfőnök majd kiugrik a bőréből az üzenet részletességét látva, rögtön rakosgatja is a bábukat a maga kis stratégiai asztalkáján. Ben azonban nem érti, főnöke miért nem foglalkozik az Abigailtől érkezett rövid, de egyértelmű üzenettel arról, hogy Lee áruló.
Sackett szerint a probléma, hogy Abigail nincs még hitelesítve a hálózatban, de mostantól majd lesz, és a 355-ös kódnéven szerepel majd. Nos, a 355-ös egykori kilétéről mai napig nincs egyértelmű konszenzus, így
ez kiváló lehetőség arra, hogy az alkotók az üres foltokat fikcióval töltsék ki.
(Egyébként van olyan elgondolás, hogy maga Anna Strong volt, akinek a valóságbeli életútja kicsit eltért az ittenitől.)
Sackett amúgy egy pajtában beszél Bennel és Calebbel, utóbbinak azt a feladatot adja, hogy szedjen ki egy papírt egy mellszoborból anélkül, hogy annak bármi baja essen. Ezek szerint ő lesz megbízva a papírdarab begyűjtésével. Yepp, így van, el kell mennie egy magánember lakására, és ott begyűjteni. De vigyázzon, mert a londoni összekötő életével játszik, ha kiderül, hogy így üzengetnek. Nos, kedves Nathaniel, az már rég kiderült, és igen, az összekötő az életével fizetett érte.
Ben figyelmét egy fura eszköz köti le, állítólag Jefferson ötlete, hogy gyorsabban menjen a papírmunka. Tulajdonképpen egy másoló szerkezet, egyszer kell csak megírni egy levelet, de két példányban készül el. Bennek, aki igencsak nehezen viseli, hogy Nagyfőnök nem akarja észrevenni a problémákat, támad is egy ötlete. Gates nevében levelet írnak Lee-nek, és Lee válaszát pedig Washinton asztalára teszik, hogy tessék, ennyire csúnyákat mond a főnökről.
Ben a másik Ben, Bendict Arnold postájával viteti el a levelet. Amíg belecsempészi a csomagba, érdekes beszélgetés zajlik kettejük között. Ez aután történik, hogy Washington is látogatást tesz a tiszt sátrában, beszél arról, hogy elő fogják léptetni, de még mindig Gates alá lesz rendelve.
Mind Washingtonnal, mind Bennel történő beszélgetése során szóba kerül természetesen Arnold ős-keserűsége, hogy apja elitta a vagyont, és ahelyett, hogy Tallmadge-hoz hasonlóan ő is a Yale-re járt volna, kénytelen volt gyógyszerészsegédnek állnia. 1 Amúgy emlészik Ben bátyjára is, rendes fiú volt.
Van egy pillanat, még Washintonnal, amikor Arnold arról kezd beszélni, hogy ő ugye nem egy gazdag özvegyet vett el, és saját fiai (félárvái) vannak, akikről gondoskodnia kell, úgyhogy kicsit másként látja azt a bullshitet, hogy mindannyiuknak áldozatot kell hoznia ebben a nemes célért formálódó történetben. Az a mód, ahogyan Ian Kahn tekintete megkeményedik egyik pillanatról a másikra, igazán kiváló színészi alakítás. (( Noha George Washingtonnak nem voltak vér szerinti leszármazottjai Martha első házasságából született gyermekeivél komoly, felelősségteljes apaként törődött. Egy 1773 áprilisi levele – itt foglalkozom vele (angol nyelven) kicsit részletesebben – arról a pillanatról tanúskodik, miután nevelt fia, John Parke Custis bejelentette házasodási szandékát, Washington felveszi a kapcsolatos a leendő ara apjával. Én nagyon szeretem ezt a levelet, mert egy szoborrá merevedett történelmi figurát látunk teljesen hétköznapi (és egy csöppet kínos) szituációban.
Hogy Washinton apai odaadással viseltetett Martha gyermekei irán, orvostörténeti szempontból is fontos mozzanat: a család lánygyermeke, Martha ugyanis epilepsziás volt, és Washington részletesen dokumentálta, hogy a lány milyen orvosi kezeléseket kapott, illetve hogy a család maga milyen módon igyekezett a gyermek életét megkönnyíteni. Ezek a történelmi források pedig később segíthették az orvosokat a betegség jobb megértésében.)
És ha már színészet, igen, Philadelphiában André épp színházi előadást szervez. No most ez azért is érdekes, mert ezekben az alapvetően puritán nagyvárosokban, mint Philadelphia vagy New York (igen, New York is) nem volt igazán színházi élet ekkoriban, a brit tisztek viszont imádták a szórakozásnak ezt a formáját és persze maguknak szerveztek maguk által játszott előadásokat. (Még mindig várom, hogy André és Simcoe a sorozatban is összehaverkodnak és együtt csinálnak színházasdit.)
Esetünkben azonban sokkal érdekesebb, hogy A makrancos hölgyet készülnek a katonák előadni, amiről az épp megérkező Peggynek megvan a véleménye: inkább tragédia mint komédia, hogy egy nőt megfosztanak saját szuverén véleményformálási jogától. (Igen! Erről van szó! Ugyanúgy, ahogy Jane Austen regényei sem „romantikusak”, mert a végén mindig esküvő van, hanem tragikusak, mert egy olyan társadalmat ábrázolnak – megjegyzem az angol hagyományokhoz méltó igencsak vitriolos módon -, amelyben a nők csak a házas-nem házas koordinátarendszerben léteznek.) Peggy felemlegeti, hogy gyanús volt ahogy a tiszt minap Arnold iránt érdeklődött, André nyíltan beszél arról, hogy hát levelet kellene írni. Peggy nem azért sértődik meg, mert minek nézi őt André, hogy hajadonként egy nőtlen rebellisnek kellene levelet írnia, hanem mert minek nézi őt André, hogy ilyen körbekerülgetős módszerrel akarta rávenni, és nem egyszerűen, köntörfalazás nélkül beszélt róla. Amikor aztán egy későbbi jelenetben már a színházi előadás zajlik, és Peggy Shippen apukával van jelen az eseményen, ahol persze, hogy előkerül a hadseregbeli szokásos pajzán humor, s az öreg meg csak a szemét forgatja,
a lány odaveti Andrénak, hogy megtette, amit a férfi kért tőle, s írt Arnoldnak.
Közben Caleb érkezik a megbeszélt helyre, ő titokban, míg Rogers nem sokkal később az ajtón csenget be. Mint kiderül, a szállítmány nem érkezett meg, mert kalózok (na jó, privatérek) zsákmánya lett. Ohó, na végre, értelmet nyer, miért beszéltek korábban is annyit róluk. Fuck, még a végén Mary és a jótékonykodó hímzőköre is belekeveredik a dologba. Mondjuk Maryt nem féltem, ahogy Annát sem, de a többi nő igencsak ostobácskának tűnik.
Simcoe-ékhoz is kikapcsolunk az erdőségbe, ahol az egység immár egyenruhában gyakorlatozik. A kapitány félrehívja Akimbodét, akinek átadja a szabadságlevelét. Mivelhogy helyetteseként kíván rá számítani, az pedig úgy praktikus, ha szabadon cselekedhet. Hogy amúgy miért ő lenne a helyettes? Hát mert Simcoe úgy látja, hogy Akimbode az egyedüli, aki nem akarja őt megölni.
Gyorsan pörögnek itt az események, márminthogy már érkezik is egy válaszlevél Lee-től, amelyet Benék trükkösen szereznek meg. Szőke Főhős azt hiszi, most aztán megvan a bizonyíték, és végre Nagyfőnök is belátja, hogy nem ignorálhatja a kellemetlen tényt.
Ennél nagyobbat nem is tévedhetne. (Jó, hát mi nézők sejthettük, hogy ellenkező hatást fog elérni, mint amire vágyott.) A jelenet lényege, hogy Washingtonnnak nem tetszik, hogy trükkel lett rávéve Lee a levél írására, de még kevésbé tetszik neki, hogy Ben ennyire rákattant erre a dologra, és bármi áron bizonyítani akar. Aztán olyan indulatosan és rosszul artikulálva rákiáltva Benre, hogy kétszer kellett visszahallgatnom, mi a fenét is mondott, kinyögi végre, hogy
a franciáknak nem szabad tudniuk arról, hogy széthúzás van a táborban.
Mert a patriótáknak szükségük van a francia pénzre és fegyverekre, és minden rezdülésüket figyelik, hogy megfelelő befektetés-e számukra ez a kis lázadó gyülekezet. (Ne feledjük, minden számítás szerint ezt kis rebelliót a nagy brit hadseregnek simán el kellett volna fojtania.)
Az egész jelenetben az a legkínosabb, hogy Ben szabadkozik, hogy bocsánat, ezt nem tudta, nem tudta, miközben Washington utalást tesz arra, hogy hát Ben a hírszerzés feje. (Nincs ugyan konkrétan, szájbarágósan kimondva, hogy hát milyen hírszerző vagy, ha semmit nem tudtál erről, de a két ember mondanivalója közti feszültség érzékelteti a lényeget.)
Mikor Ben távozik, Washington előbb el akarná égetni a levelet, majd tenyerével csap rá, dühösen, a papír lángoló sarkára.
Az epzód végén még látunk egy kis jelenetet Woodhulléknál, esti életkép, asszonykával, gyerekkel, s szellemi tevékenységnek élő férfiakkal. Abe rámosolyog apjára, amaz erőltetetten vicsorít vissza. Abe már sejti, hogy valami nincs rendjén.
- Apropó, Ben Tallmadge és a Yale: mint ahogyan azt saját emlékirataiból is tudhatjuk, valamint Alexander Rose is kitér rá a kémhálózatról szóló könyvében, Ben igencsak rosszcsont fiú volt első egyetemi éveiben, mert odahaza jól felkészítették latinból, így aztán nem volt sok tanulnivalója, így unatkozott. Ivászat és rendbontás is napirenden volt. Amúgy az egyetem elvégzése után egy ideig tanított,ugyanúgy, ahogyan John Adams is iskolamester volt az egyetem utáni első években. Lsd még: David McCullough: John Adams. Simon and Shuster, 2008. [↩]