Ha azt mondom, hogy a történelmi regény kutatója vagyok, az gyakran még irodalmár közegben sem szolgál útmutatásként, annyiféle módon értelmezhető a történetmesélő alkotások ezen jellegzetes formája. A definiálhatóság problémája egyébként az első olyan kérdéskör, amibe mindenki belebotlik, aki komolyabb szinten kezd ezzel a témával foglalkozni.
A túlságosan kiművelt beszédű szolgálólány meséje (Rakovszky Zsuzsa: Az idők jelei)
Alapvetően a legtöbb esetben praktikus választásnak tűnik egy valós történelmi eseménysort egy olyan egyes szám első személyű narrátorral elmondatni, aki a központi […]
Életképek Simonország történelméből (Nagy Gergely: Simon és Simon)
Ment-e a világ előbbre az elmúlt bő egy évszázadban? Igaza volt-e azoknak a nemzedékeknek, melyek úgy fogták fel: nekünk most ugyan rossz, […]
A jelbeszéd szövegesítése (Sarah Smith: Hear No Evil)
Megtörtént esetet dolgoz fel Sarah Smith Hear No Evil című regénye: az 1810-es években gyermeke meggyilkolásával vádoltak egy siketnéma és analfabéta fiatal […]
Véleményem szerint ez az a jellegzetes dilemma, amelyet érdemes messzire elkerülni, mert ha belegabalyodunk, rengeteg energiát pazarolhatunk rá -talán mondanom sem kell, hogy – feleslegesen. Ráadásul megvan a veszélye annak, hogy a definiálási kényszer alatt nyomorogva túlságosan szűk szellemi térbe zárjuk be magunkat. Jobb tehát, ha olyan módon próbáljuk meghatározni, mire is irányul érdeklődésünk, mely lehetőséget ad újabb és újabb ajtócskák nyitogatására.
Az Egy olvasó naplója blogon gyakran előforduló szófordulatok között már csak ezért is gyakran felbukkan a múltreprezentáció fikciós formái kifejezés, vagy éppenséggel ennek különféle variációi. Nem nehéz kibontani a lényegét: az az jelenség érdekel, ahogyan valós törtènelmi szituációk fikciós alkotások rèszeivé válnak. Számomra mindig a fikció felé billen a mérleg. Gyakorlatilag ha történeti munkákat olvasok bizonyos történelmi helyzetekről, akkor is azok a mozzanatok keltik fel igazán az érdeklődésemet, melyekben olyan szintű drámai sűrítést tapasztalok, hogy azon nyomban úgy érzem, de jó lenne mindezt színdarabban vagy forgatókönyvben kibontani. (Nem titkolom, dolgozom is paár ilyen ötleten, és aki jól figyel a blog böngészése közben, rájöhet, kik azok a történelmi személyek, illetve melyek azok a történelmi pillanatok, amelyekhez ezeknek az ötleteknek köze lehet.) És hát ez a másik dolog: a múlt megjelenítésenek különböző fikciós formáiba beletartozik a film, a színház, a tévésorozatok, de bizony még extrém módon a történelmi témákat feldolgozó számítógépes játékok is.
Aztán vannak még itt olyan a múltfeldolgozáshoz és -reprezentációhoz szorosan kapcsolódó kulcskifejezések, mint a kulturális emlékezet vagy az emlékezethelyek fogalma. Ezzel a két kategóriával persze már túlléptünk a fikciós történetmesélés (irodalom film, színház, tv, stb) elsődleges területén, hiszen itt már belekóstolunk a közösségi identitásképzèsről ès önreprezentációról szóló elméletekbe, amelyek azonban – és itt kanyarodunk vissza a fikciós kreatív alkotásokhoz – megjelennek regényekben es filmekben (st.) is.
Névsorolvasás a panoptikumban (Spiró György: Diavolina)
Spiró György Diavolina című regénye nagy valószínűséggel más jelentéseket hordoz magában egy olyan olvasó számára, aki több évtizedet is leélt azon Magyarországon, […]
Az emlékezés becsülete (Jean Rouaud: A becsület mezején)
“Soha nem hallgattuk meg eléggé figyelmesen azokat, akik húszévesen öregemberek lettek, pedig tanúvallomásuk lehetővé tenné, hogy feltárjuk a borzalom útjait” – kevés […]
Hogy a múltfeldolgozás fikciós módjának van egy morális vetülete, azt úgy hiszem, itt Ká-Európában nem nagyon kell magyaráznom. Maga a múltfeldolgozás kifejezés is már komoly erkölcsi többletjelentéssel töltődött az előző évtizedekben, ahogyan az emlékezés kötelesége is erkölcsi imperatívusszá nőtte ki magát. Az egyén felelőssége az olyan extrém helyzetekben, amelyet később,az utókor “történelmi eseményként” szokott emlegetni, fikciós szempontból is mindig fontos és izgalmas vetülete az adott törtènet mondanivalójának. Melyek azok az apró privát döntések, amelyek közvetve vagy közvetlenül hozzájárulnak ahhoz, amit A Nagybetűs Történelemnek szoktunk nevezni.
A segítségnyújtás felelőssége (Luca Cognolato-Silvia del Francia: A láthatatlan hős)
A művészeket és a műalkotásokkal elméleti szinten foglalkozó szakembereket egyaránt évtizedek óta foglalkoztatja a Holokauszt ábrázolásának lehetősége, hogyan is ragadható meg a […]
Példázat a felnőtté vált városkáról (Nádas Péter: Az élet sója)
Nádas Péter Az élet sója című kötete egy éven át írt, havi rendszerességgel közölt tárcák gyűjteménye. Témájuk révén már első megjelenési formájukban […]
#kádárahibás (Bartis Attila: A vége)
Másfél évtizedet volt kénytelen várni mind a szűk szakmai, mind a szélesebb olvasóközönség, hogy a nagysikerű A nyugalom után egy újabb Bartis-regényt […]
Életképek Simonország történelméből (Nagy Gergely: Simon és Simon)
Ment-e a világ előbbre az elmúlt bő egy évszázadban? Igaza volt-e azoknak a nemzedékeknek, melyek úgy fogták fel: nekünk most ugyan rossz, […]
Az emlékezés becsülete (Jean Rouaud: A becsület mezején)
“Soha nem hallgattuk meg eléggé figyelmesen azokat, akik húszévesen öregemberek lettek, pedig tanúvallomásuk lehetővé tenné, hogy feltárjuk a borzalom útjait” – kevés […]
Apropó, A Nagybetűs Történelem, az Egy olvasó naplója blogon kiemelt szerepet kap egy történelmi korszak, “a hosszú 18. század”, melynek ahány történész, annyi értelmezési lehetősége van. Én ugyan végzettségem alapján nem vagyok történész, de nekem is megvan a saját meghatarozasom, amely némiképp a brit dominancia felé hajlik, mintsem a kontinentális európai folyamatokat venné alapul. Amikor én a hosszú 18. századról beszélek, akkor a Dicsőséges Forradalomtól (1688) Napóleon bukásáig (1815) tartó időszakot értem alatta. Ám mivel 1815 beleesik az 1811 és 1820 közötti, híres-hírhedt Regency korszakba, amely a történelmi fikciók egyik közkedvelt időszaka, így nem szoktam szoktam szigorúan venni az 1815-ös végdátumot.
A 18. század a “a fény évszázada”, a felvilágosodás kora, amellyel kapcsolatban azonban az utóbbi időben egyre kritikusabb hangvételű, a felvilágosodás szép eszméinek kudarcára a figyelmet felhívó történelmi fikciós trend érzékelhető, így aztán mind a felvilágosodáskritika, mind a civilizációkritika kifejezések is felbukkanhatnak ez a blogon és a különböző “mellekleteiben” is.
Ezenkívül természetesen -2021-ben ezt talán nem is kellene magyarázni, mert az internet működésével kapcsolatban ennyi áltámosmalapműveltséggel illene minden internethasználónak rendelkeznie – praktikus okokból gyankran hasznalok olyan, a nevemet is tartalmazó szófordulatokat, mint például Pethő Anita ,a hagyományos irodalmár vagy éppen Pethő Anita a történelmi regényről.