Felirat mondja el a történet befogadásához – a készítők elgondolása szerint – szükséges alapvető információkat. 1845-ben indult az expedíció az Északnyugati Átjárón való átjutást célul tűzve maga elé, s a két hajó a legmodernebb technológiával volt felszerelve. Utoljára a Baffin öbölben látták őket. Aztán mindkét hajó eltűnt. Teljesen. Örökre. 1
Az első jelenettel előre ugrunk néhány évet az időben: Sir James Clarke Ross (pár jelenettel később fog kiderülni, hogy ő az, Richard Sutton alakítja) egy tolmács segítségével interjúvol egy inuitot egy sátorban, míg odakint tombol a tél. Még az expedíció három legmagasabb rangú tisztjéről készült daguerrotípiákat is előszedi. Természetesen, nem az eredeti képek másolatai, hanem a karaktereket játszó színészek pózolnak rajta (szinte teljesen úgy, ahogy a valóságbeli megfelelőik.) Az őslakos azt állítja, hogy találkozott a már teljesen legyengült, éhező Crozier kapitánnyal (Jared Harris), ők Aglookának hívták, és az őt megtalálókon keresztül üzent, hogy bárki aki jönne utánuk, menjen haza, és hogy nincs átjáró, nincs mit keresni. Ahogyan a jelenet végén a helyi ember előszedi és rádobja Crozier fényképére az egyenruhája gombjait, annak a drasztikus jelzése, hogy tényleg a kapitánnyal találkoztak, és hogy a férfi halott.
Négy évet ugrunk vissza az időben, 1846 szeptemberébe. Az Erebus első, Sir James Franklin (Ciarán Hinds), és második embere, James Fitzjames (Tobias Menzies) vacsorázni mennek a Terror tisztjeihez. Crozier, az utóbbi kapitánya kelletlenkedve gondol arra, hogy Fitzjames majd megint anekdotázni fog az asztalnál a saját kalandjairól. És valóban így is történik. A kínai kalandját említi, amikor meglőtték, hasonlóképpen, mint annak idején Trafalgárnál Horatio Nelsont, de neki nagyobb szerencséje volt. A vacsora során (amelyen a tányérok igencsak autentikusnak tűnnek látva a pár évvel ezelőtt készült víz alatti felvételeket az Erebus roncsainál – lsd például itt ) a kamera sorra veszi a tisztek arcait. Neveket még nem csatolunk hozzájuk, ami gond mert a sorozat harmadszori megtekintésével sem tudom egy sor fickó nevét, és sajnos ebben az esetben nem tudok az őket alakító színészek neveire sem hagyatkozni. (Ironikus módon, akikét tudom, ott a karaktert is tudom, és vica versa.)
Amíg a tisztek kényelmesen fogyasztják a háromfogásos vacsorájukat, odalent a rangnélküliek is étkeznek. Egy asztaltársaságot pécéz ki a történetmesélés, ahol többek között arról is beszélgetnek, hogy vajon milyen rangban van a hajó kutyája. Ez nem hülyeség, vagy legalább is nem annyira hülyeség, mint elsőre tűnik, egy hadihajón bizony minden a kíméletlen hierarchia alá van rendelve. 2
A társaságot persze nem ezért, vagy nem elsősorban ezért, hanem amiatt helyezte az elbeszélés a középpontba, mert hirtelen az egyik fiatal férfi vért kezd öklendezni magából.
A három főtiszt együtt ücsörög a paracsnoki kabinban, várja az orvos jelentését. A lényeg, hogy nem skorbut, hanem a tbc olyan formája, amely nem a tüdőt támadta meg. A matróz annyira nagyon nincs rosszul, de átvinni az Erebusra megterhelő lenne számára. Sir Johnt nem érdekli, parancsba adja, hogy legyen áthurcolva, s hogy az ottani orvosok is vizsgálják meg. A kapitány amúgy igencsak optimista az expedíciójával kapcsolatban, ha még ha skorbutos is lenne a kis fickó, mindjárt ott lesznek a Csendes-óceánon, akkor meg már kit érdekel majd ez a kis piti ügy.
Ahhoz, hogy két hét múlva a fordulópontjához érkezik az expedíció, Franklin a későbbiekben is tartja magát. Miközben a történetmesélés egyre többet és egyre erősebben irányítja figyelmünket Crozier aggodalmára. Például ahogyan éjszaka itallal a kezében a térképet nézegeti, közben pedig felidéződik benne egy emlék. Amikor az Operában az ő tiszteletükre, az övé és James Rosséra (ha az elején nem kapcsolt volna valaki, ki az az angol „Sir James”, aki a sátorban tolmácson kereszt kérdezősködik, most megtudhatja) adtak előadást, és ünnepelték őket, és Crozier épp készült ki tudja hányadszor megkérni Sophia Cracroft kezét. (Ó, mi a fene, Sian Brooke alakítja?! Cool.) Amúgy jellemző az előadásra, hogy a nézők Rosst ünneplik csak, ő kéri, hogy Crozier is nyugodtan álljon fel, mert szerinte neki is szól a taps és ujjongás, mire Lady Franklin (Greta Scacchi) odasúgja férjének, hogy ő is álljon fel. Franklinnak ugyebár mi köze is lett volna a Terror és Erebus déli-sarki sikeres expedíciójához? Jó ez a jelenet, mert egyszerűen érzékelteti, hogy Franklin – legalább is ebben a konkrét, fikcionalizált történetben – afféle befurakodó, a sorstól kierőszakolt módon vezető pozícióba tett valaki. Rossnak kellett volna az expedíciót vezetnie, erre amúgy a tisztek közötti egyik beszélgetés során ki is térnek, Fitzjames gúnyosan emeli poharát az ifjú házas Rossra. 3
Franklin vak optimizmusa akkor is tartja magát, mikor a hajó propellere jégbe akad, s valakinek le kell mennie megigazítani. Itt nyer értelmet egy korábbi jelenet, mikor látni lehetett, hogy egy a vízbe véletlenül beleesett fickó milyen gyorsan megfagy. Tulajdonképpen annyira, hogy még a kötelet sincs idő kidobni neki. A szerelő viszont speciális búvárruhába megy le, és bár a jelenetben külön hangsúlyt kap az előzetes rettegése, végül sikerül neki megoldani a problémát, vagy legalább is egy részét elhárítani. Viszont mielőtt feljönne, (majdnem) halálra rémül a még mindig ott lebegő fagyott bajtárs látványától.
A víz alá merüléssel egy időben zajlik a szerencsétlen matróz srác boncolása is. Nehéz ez Goodsir doki (Paul Ready) számára, aki végig vele volt, mikor haldokolt. Így abban az élményben is része volt, mintha a fiatalember hallucinált volna, de az nem lehet, mert nem volt láza és nem volt zavarosa tekintete. Goodsir szerint – és ezt mi nézők is bizonyathatjuk, mert mi is láttuk az illetőt – David Young matróz látott valakit az orvosi szobában, és riadtan beszélt arról, hogy ez a valaki, egy félemztelen őslakos, azt mondja, fussanak (el innen).
Mr Young egyébként nagyon nem szerette volna, ha felboncolják, bár ha Sir John parancsba adja, akkor persze mit lehet tenni. És nagyon szerette volna látni az Átjárót is. Goodsir próbálja azzal vigasztalni, hogy odafentről majd ő láthatja meg közülük leghamarabb. Érdekes ez, ahogyan egy hisztis kisgyerekként beszél a csalódottságáról. Szerintem ezzel kifejezetten ügyesen tudták, ha csak egy pillanatra is, érzékeltetni, hogy mennyire tényleg (átvitt értelemben, természetesen) lázban tartotta ez az expedíció az embereket.
Franklin szobájában tanácskoznak az erre hivatottak arról, hogy mi legyen most, hogy az Erebus teljesítőképessége csökkent. Crozier előzőleg a Terror főárbócának tetején Blanky jégmesterrel (Ian Hart) tanácskozik arról, hogy bizony veszélyes jégfajta („packed ice”) sodródik feléjük, és ennek ismeretében kellene cselekedni. Egy olyan javaslattal áll elő, hogy fel kellene teljesen adni az Erebust, és csak a Terrorral folytatni az expedíciót. A két kapitány közötti nézeteltérés alapja ez esetben tudományos, ezen belül is földrajzi jellegű, nevezetesen, hogy korábbi expedíciók tapasztalatai alapján a Vilmos király sziget nem volt még szigetnek tekintve, bár gyanították, hogy az lehet. (És nekik volt igazuk.) Crozier ezen feltételezés alapján mondja azt, hogy vissza kellene fordulni kicsit, a szigetet keletről megkerülni és úgy hajózni tovább nyugat felé. Ha nem is jutnak el az Átjáróig, mielőtt újra tél lesz, legalább valami enyhébb öbölig sikerülhet. Franklin spekulációnak tartva a sziget sziget mivoltát, lesöpri ezt az ötletet az asztalról. 4
Fitzjames is kelletlenkedik Crozier-vel szemben, aki viszont arra utal, hogy ő, Franklin és a két jégmester csupán azok, akik tapasztalt sarkvidéki felfedezők az asztalnál. 5
Van itt egy érdekes párbeszéd, amelyet szerintem inkább azok számára írtak, akik semmit nem tudnak erről a világról: amikor Franklin kikéri magának, hogy ő tapasztalt sarkköri utazó, tudja mit csinál, Crozier rákontráz, hogy ja, a tapasztalatok közé tartozik ugyebár az is, hogy majdnem éhehalt és odaveszett. Az ugyebár logikus, hogy Franklint inkompetens vezetőként igyekszik ez a történet ábrázolni, ami egyáltalán nem áll távol attól, ami amúgy is az utókor konszenzusos ítélete erről a történelmi figuráról, csakhogy a módja az, ami kissé eltérően hat. Merthogy ez a beszélgetés azt érzékelteti, hogy ami Franklinnal történt a korábbi expedíción, hogy majdnem éhhalált halt, egyedi, vagy mondjuk úgy, ritka eset a sarkvidéki expedíciók történetében. És hogy természetesen a vezetői inkompetenciája miatt történt. Amit viszont én olvastam, azt sejteti, hogy tulajdonképpen a legtöbb korabeli expedícióban elmentek a résztvevők a falig. És erre egyébként utal Crozier egy másik beszélgetésben is, márminthogy a jég világában a túlélés meglehetősen lutri, amikor Fitzjames túlzottan elbizakodottan beszél arról, technológiailag milyen, a kor viszonyaihoz képest csúcsmodern hajókon utaznak.
Mindenesetre Franklin döntött, szó sem lehet a hajó feladásáról, haladnak tovább, csak most majd a Terror lesz elöl, az Erebus meg mögötte. Van itt egy rövidke vacsorajelenet az Erebus két legmagasabb rangú tisztjével, amely azok számára, akik először látják a sorozatot, és előzőleg sem hallottak semmit a tragédia lehetséges okairól, valószínűleg nem mond semmit:
Franklin egy aprócska ólomgolyócskát talál a konzervalapanyagból készített vacsorájában, és diszkréten félreteszi.
Arról ugyan nincs konszenzus, hogy milyen mértékben, de az expedíció történetének szakértői nagyjából egyetértenek arról, hogy a rosszul legyártott konzervek miatti ólommérgezés hozzájárult a legénység tagjainak gyors leépüléséhez. (Többek között az olyan betegségek, mint a tbc kialakulásának felgyorsulásához, azaz könnyen előfordulhatott, hogy a matrózok, akik végül ebben a betegségben haltak meg induláskor még teljesen egészségesnek érezhettek magukat.)
A két hajó, most éppen a Terrorral az első pozícióban, halad is valamennyit, de aztán megakadnak. A legénység csákányokkal esik neki az akadálynak, jeget is robbantanak, majd várják, hogy mit hoz a holnap. Mikor reggel (a fények reggelinek tűnnek) Franklin felmegy a fedélzetre, láthatja, hogy körben mindenhol masszív jégtakaró van. Kiadja a parancsot, hogy kezdjenek készülni a jégben telelésre (a hajó gőzmozdonyát eltenni télire stb), de a tisztek az embereik előtt forgassák úgy a szót, hogy a majdani dicsőseges sikerre fókuszáljanak.
Amikor az epizód végén a kamera elidőzik a már csak egyedül a fedélzeten tartózkodó Franklin arcán, érzékeljük mi is, hogy tudja ő is, hogy kurva nagy baj van.
- A drámai hatást kicsit tompítva: az Erebust 2014-ben, a Terrort 2016-ban találták meg.[↩]
- Érdekes történet ezzel kapcsolatban, hogy amikor a 18. század első felében elkezdődött a formális tiszti képzés rendszere a brit haditengerészetnél, próbálkoztak azzal, hogy a midshipmanekhez – mégiscsak még csak kamaszgyerek, mégiscsak jövendőbeli gentlemanek, szóval, jó lenne, ha nem maradnának le a velük egyidős és azonos társadalmi rangú gyerekehez képest – tanítót rendeltek, és próbáltak hagyományos iskolai rendszerű oktatást vinni a mindennapjaikba. Csakhogy egy tanító alacsonyabb rangú volt a hajós hierarchiában, mint egy midshipman, így nem adhatott nekik parancsot, a fiúk pedig nem voltak kötelesek a feladatokat teljesíteni, ami nélkül pedig a hagyományos formális oktatás nem igazán működik. Haditengerészeti tiszti képzésről lásd még: Eighteenth-Century Naval Officers. A Transnational Perspective. Editors: Wilson, Evan, Hammar, Anna Sara, Seerup, Jakob (Eds.) Palgrave, 2019 [↩]
- Az egyik oka állítólag, hogy Ross visszamondta ezt az expedíciót, hogy épp megnősült, és megígérte a feleségének, hogy nem megy több expedícióra. Van egy másik ok is, amire itt-ott lehet utalást találni: annyira súlyos alkoholista volt ekkor már, hogy egyszerűen nem lehetett rábízni ezt a vállalkozást.[↩]
- Arról, hogy nyugat felé kerülve a szigetet mindenképpen tömör jégbe fognak ragadni, mert északról mindenképpen errefelé áramlanak és torlódnak össze a jégtáblák, még keveset tudhattak, főleg azt nem, hogy ez a része az itteni szigetvilágnak gyakorlatilag még 150 évvel később is járhatatlan volt, ahogyan többek között Ken McGoogan Fatal Passage című könyvében is olvashatunk róla. (Hogy a globális felmelegedés következtében ez mennyire változhatott az utóbbi években, arról nincs információm.)
A másik fontos adalék, amelyet szintén többek között McGoogan könyvéből érthetünk meg, és amely ismeretében ez az egész jelenetsor egy kicsit magán viseli a történelmi fikciók szükségszerű anakronizmusát, hogy az olyan tapasztalt felfedezők, mint John Rae nehezen elképzelhetőnek tartották, hogy még ha nem is értett egyet azzal, hogy a Vilmos király terület egy különálló sziget, Franklin ne kelet felé irányitotta volna az expedíciót, tudván, hogy egy korábbi felresikeredett felfedezőútról otthagyott hajó és rakomány, amely még az 1850-évek végen is hasznosnak bizonyult, nagy segítség lenne az egész legénységnek az átteleléshez. Hogy Crozier tulajdonképpen azt mondja el ebben a jelenetben, amit az utókor értelmezéséből csipegethetünk ki, hogy miért volt végzetes Franklin döntése, hogy irány nyugat, okozza ezt a bizonyos szüksegszerű anakronizmust. Lsd még: Ken McGoohan: Fatal Passage. The Untold Story of John Rae, the Arctic Adventurer Who Discovered the Fate of Franklin. Harper Collins, 2001.[↩]
- Az utókor részéről sokszor éri a vád Fitzjamest, hogy az Erebusra törtenő toborzás felelőseként kevés sarkvidéki tapasztalattal rendelkező embert fogadott fel, helyette személyes ismerőseivel töltötte fel a létszámot. William Battersby Fitzjamesről szóló életrajzi könyvében pontos adatokkal igyekszik cáfolni ezt, valamint arra is rávilágít, hogy az extrém körülmények között hasznosabb egy vezetőnek olyan közvetlen alárendeltekkel körülvennie magát, akikkel kapcsolatban már van tapasztalata, hogy vészhelyzetben együtt tudnak működni. Fitzjames és néhány másik tiszt több kudarcba fúlt vállalkozásban vettek már együtt részt ezelőtt az expedíció előtt, és joggal bíztak abban, hogy nincs olyan helyzet, amelyből eszük és bátorságuk révén ne vágnák ki magukat.[↩]