Irodalomelméleti nyomozás a főszereplő után (Milbacher Róbert:Léleknyavalyák)

Elsősorban a múlt fikciós reprezentációjának lehetőségeivel foglalkozó irodalmárként számtalan variációját tapasztaltam már meg annak, hogy egy adott alkotás olvasása (vagy megtekintése) közben miért járok, vagy épp szándékosan nem járok annak utána, hogy valós történelmi személyekről és/vagy szituációkról szól-e a történet, valamint hogy a fikció mennyiben tér el attól a múltbeli eseménysortól, amely inspirálta.

Akadnak olyan esetek, amikor azért kezdek el már a befogadási folyamat során guglizni a karakterek valóságbeli megfelelőjének életével kapcsolatban, mert vontatottnak tartom a történetet – következésképpen unatkozom. Máskor egyszerűen önparódiába forduló túlzásnak érzek egy-egy motívumot, az összesűrített drámaiságot vagy véletlenek sorozatát. A skála pozitív oldalán pedig azok az esetek állnak, amikor épp azért nem kívánok utánajárni egy történet valós eredetijének, mert a fikciós változat olyan jól megírt elbeszélés, olyan izgalmasak az interakciók az érdekesen megrajzolt karakterek között, hogy tartok attól, hogy hozzá képest a valóság sokkal szürkébb, hétköznapibb és kiábrándítóbb

A végeredmény természetesen így is, úgy is az, hogy - ha nem rendelkezem már eleve megfelelő szintű történeti tudással – hogy utánajárok a legfontosabb ismereteknek, hiszen a történelmi fikció kutatási lehetőségeinek széles spektrumából végeredményben mégiscsak az a folyamat érdekel legjobban, ahogy a valós történetelemek beépülnek a fikciós alkotások szövetébe.

Olyan helyzettel azonban szinte bizonyosan nem találkoztam még, amikor annak ellenére makacsul nem akarok semmit sem tudni az eredeti történetről, hogy a fikciós alkotás folyamatosan azt sugallja:

járj utána, járj utána, azt akarom, hogy ismerkedj meg a központi szereplőmmel.

Természetesen rögtön adja magát a kérdés, hogy végeredményben kicsoda vagy micsoda Milbacher Róbert Léleknyavalyák - avagy az öngyilkolás s egyéb elveszejtő szerek természetéről című regényének főszereplője. Cz. Zs. tragikus sorsú drámaköltő? Joseph Hummel nyugalmazott alkapitány? A régies, 19. századi nyelvezetet használó, s közben az eseményeket mégis jól érzékelhető időbeli távolságból elmondó narrátor? A másik narrátor, aki egyértelműen a jelenből szól és a „talált kéziratot” közrebocsátó posztmodern elbeszélő egyik mintapéldánya? Vagy ahogyan a könyvről szóló egyik recenzió szerzője jut saját végkövetkeztetésére: maga Milbacher Róbert, az irodalomtörténész, a 19. századi magyar irodalom szakértője? ¹

Túlságosan könnyű rutinszerűen azt mondani, hogy mindegyik és egyik sem. Éppen ezért talán érdemes a dilemmát onnan közelíteni, ahol Márton László Jacob Wunschwitz igaz története című regényéről szóló elemzésemet fejeztem be:

„A narráció még inkább felerősíti a múltba helyezett elbeszélés fiktív jellegét, s paradox módon, minden látszat ellenére, mégiscsak eltávolítja önmagát történész szerepétől és egyben a történetírói tevékenységtől. Az elbeszélő karakterének színeváltozásaival, különféle, az olvasót zavarba ejtő játékaival felszabadítja az elbeszélést az alól, hogy a (mindenkori) jelen olvasóinak szánt tanmese legyen, és meghagyja annak, aminek elsősorban lennie kell, akár jelenbeli, akár múltbeli történet kíván elmesélni: önnön fiktív mivoltában tobzódó és gyönyörködő szépirodalomnak.”²

A kontextusteremtés szempontjából szükségszerűen hosszabb idézetből jelen esetben a legutolsó mondatrész, az "önnön fiktív mivoltában tobzódó és gyönyörködő öncélú szépirodalom" szófordulat tűnik termékeny kiindulási pontnak.

Ugyanis a Léleknyavalyák igazi trükkje – és egyben erénye –, hogy egyszerre tromfol meg több olvasási stratégiát, és akárhogyan is nyúl a szöveghez az olvasó, előbb-utóbb úgy érzi magát, mint a látványosan felforrt agyú Tom akinek Jerry (azaz esetünkben az elbeszélés) folyamatosan borsot tör az orra alá.

Vegyük például a regény nyelvezetét, amely a 19. századi szépirodalmi szövegek világát utánozza úgy, hogy időnként azért szándékosan ki-kilóg a posztmodern lóláb, hasonlóan ahhoz, ahogyan például a barokk zene rajongói számára is könnyen dekódolhatóak azok a jellegzetesen árulkodó motívumok, amelyek által lelepleződik, hogy bár a korabeli zenei világba teljesen belesimuló, ám mégiscsak 21. századi alkotásról van szó, mivel kitörölhetetlenül beleivódik a későbbi korok zenei tapasztalata is. A Léleknyavalyákat olvasva könnyen akadhat olyan érzésünk, hogy a Hummel alkapitány gondolatai között megidézett bűnesetek tulajdonképpen 21. századi újsághírek régies nyelvezetű álruhában

Természetesen, hogy hiteles legyen az utószóban megidézett irodalmi játék, azaz, hogy az olvasó által addig élvezett (vagy nem élvezetett) iromány egy krimi(!)író pályázatra érkezett egyetlen kézirat, nem is történhet másként, hiszen a megidézett speciális nyelvezet az első és leginkább kulcsfontosságú lépés ebben a játszadozásban.

Csakhogy a 19. századi szövegvilággal történő találkozás még az olyan olvasóban is reflexszerűen működésbe hozza az eltávolítóeffektus-generátort, aki amúgy kezdő könyvmoly korától fogva hozzáedződött az elsősorban Jókai Mór neve által fémjelzett irodalmi szöveghagyományokhoz. Az elbeszélés speciális nyelvezet általi eltávolítása önnön tárgyától természetesen nem idegen Milbacher alkotói habitusától, hiszen első szépirodalmi kötete, a Szűz Mária jegyese is ilyen jellegű irodalmi játékon alapul. Csakhogy abban az esetben az elbeszélő korlátozott információszerzési képességeinek eredményeként (azaz, hogy az alapján rakja össze magának a világot kerek és koherens egésszé, amit a többi falubeli embertől hall) létrejövő távolság épp a trükkös nyelv mögött rejtőző, nehezen elbeszélhető történetek felvillantására szolgál, addig a Léleknyavalyákban nincs ilyen fajsúlyos (amúgy is, elsősorban a 20. századi történelem legsötétebb pillanatainak szépirodalmi ábrázolására jellemző) elbeszélhetetlen történet, amelyet ilyen trükkösen lehetne csak az olvasó elé tárni.

Hacsak nem afelől szemléljük a jelenséget, hogy természetesen minden egyes ember élete érték és halála tragédia. Máskülönben ugyan Milbacher regényében egy már-már irritálóan giccsen melodrámát kapunk, amelyre akár azt a cinikus megjegyzést is tehetnénk, hogy nem csoda, hogy az elbeszélőnek trükkökre van szükségem hogy legyen valami értelme annak, hogy miért is meséli el a történetet. Ezen a tényen azt sem változtat igazán, hogy egy valóban élt személy, hovatovább egy író élete tragédiája köszön vissza a könyv lapjairól, hiszen végeredményben

minden történelmi fikció kíméletlen kizsákmányolója, hovatovább élősködője a múltnak,

még akkor is, ha ezt a jellemzőjét képes átfordítani valami értékessé, sőt, időnként morális többlettartalommal is ellátnia.

No, de hogyan is állunk e történet műfajával? Merthogy a történelmi fikción túl mégiscsak a krimi zsánerének elemeivel is játszadozik az elbeszélés. (És igazolja ugyanazzal a lendülettel, hogy egy igazán jól megírt múltba helyezett történet mindig valamilyen más zsánerbe is besorolható, mintha maga a történelmi fikció, pontosabban írott szöveg esetében a történelmi regény szükségszerűen egy nagyobb kategória lenne, amely csak keretként szolgál.) De vajon lehet-e magát a műfajt a történet szereplőjének tekinteni? Már csak azért is, hiszen Hummelsnek a narrátor által közvetített gondolatai közt a világ jelenségeinek racionális magyarázatáról szóló részek megidézik többek között Sherlock Holmest is.

A krimi és a hozzá hasonló, hagyományosan popkulturálisnak tekintett műfajok egyik jellegzetessége, hogy az olvasó kapaszkodót, hovatovább komfortérzetet talál magának az adott műfajra jellemző speciális formai elemekben. Ha a Léleknyavalyák olvasója ezen építőkockák egymás utáni felfedezésének folyamatába veti bele magát, persze szolgálhat örömforrásként.

Ám nehéz elgondolni, hogy a szöveg más rétegei ne hatnának időnként zavaróan ebben a játékban.

Vagyis akkor tekinthető maga az olvasás aktusa, ez az intellektuális játék a történet főszereplőjének? Az a folyamat, ahogyan az olvasó megpróbálja a szöveget saját egyedi olvasási rutinjával összeegyeztetni? Hogy vajon hagyja e a narráció (és a mögötte meghúzódó, mindig nehezen megragadható szerzői szándék) által magát vezetni és megvezettetni? Hagyja-e magát csapdába csalni? Hovatovább, bele akar-e maga is abba a csapdába futni? Vagy makacsul ellenáll? (És persze e két véglet között a reakciók kismilliónyi lehetséges változata.)

A végén tehát mégsincs menekvés. Minden ennek a játéknak a része. Az is, hogy kritikaírói szokásaimmal ellentétben ez esetben makacsul ellenálltam tartalomismertető jellegű szövegelemek használatának.  (És még az is, ha egy irodalomelmélettel egyáltalán nem foglalkozó random idegen véletlenül ebbe a posztba botlik, és társadalmi frusztráltságából eredő nőgyűlöletét pont rám akarja önteni azzal, hogy reflexszerűen kioktat, hogy annyira ostoba picsa vagyok, hogy azt sem tudom, milyen egy rendes könyvkritika.)

Ugyan elsősorban a krimi műfajára szokták mondani, ám általánosságban is igaz mind az írás és az olvasás aktusára, hogy intellektuális játék. S gyakorta mindkettő önző és öncélú. Milbacher Róbert Léleknyavalyák című könyvével ismerkedni pedig kiváló alkalmat kínált azzal szembesülni, milyen az, mikor e két, egymással szimbiózisban álló tevékenység ennyire ellentétes irányba hat.