Ismerős idegenek (Orhan Pamuk: Cevdet Bey és fiai)
Otthonosan érezheti magát Orhan Pamuk Cevdet Bey és fiai című regényébe belemerülve az az olvasó, aki kedveli a klasszikus európai családregényeket. Időnként azonban egy másfajta ismerősségérzéssel is szembesülni vagyunk kénytelenek, és ennek már valószínűleg nem örül mindenki.
Orhan Pamuk első regénye, a Cevdet Bey és fiai szereplői vigyázó szemüket Párizsra, de legalábbis a Nyugatra vetik. Ebben a klasszikus szerkezetű családregényben – három generáció történetébe pillanthatunk bele, s nem csak mi érezzük hasonlónak Thomas Mann A Buddenbrook házához a regényt, hanem az utószóban maga a szerző is ír erről a hatásról – rengeteg szó esik reformokról, fejlődésről, a változás igényéről és lehetetlenségéről. Modernizációról és polgárosodásról.
Cevdet Bey egy ügyes és ambiciózus harminchét éves kereskedő, aki épp házasodni készül. (Nemes Krisztián fordító megtartotta a szövegben a bey és hanim, azaz úr és hölgy megszólításokat.) Szimpatizál a nyugati életformával, gondolkodásmóddal, barátkozni is hasonló világlátású emberekkel vágyik, ám feleséget tradicionális módon választ. Jövendőbelijét, egy pasa lányát csupán kétszer látta esküvőjük előtt. Mondhatnánk rá azt is, hogy ő egy fontolva haladó alkat, ellentétben Párizsból hazaérkező bátyjával, aki viszont tüdőbajos lázálmaiban mindent elsöprő és teljesen új alapokra helyező forradalomról szónokol. A regény összterjedelmét tekintve azonban nem sokat időzünk 1905-ben, az első generáció története felfogható problémafelvetésként, az alaphelyzet mint viszonyítási pont rögzítéseként is, melynek kibontására a második generáció életének bemutatása során kerül sor.
Fentebb klasszikus felépítésű családregényként jellemeztem a könyvet, Pamuk azonban itt-ott kicsit kibillenti a struktúrát. Leginkább például azzal, hogy kevésbé a két testvér, Osman és Refik, mint inkább Refik és két barátja, Ömer és Muhittin áll a történet középpontjában. (Ezzel pedig inkább Władysław Reymont Az ígéret földje című regényét idézi meg, amelyet valószínűleg az Andrzej Wajda által készített azonos címűl filmből ismerhetnek többen.) Mindhárman mérnökök, de jellemük, céljaik és lehetőségeik eltérőek. Muhittin a meg nem értett zseni pózában tetszeleg, s arról beszél a többieknek, ha harminc éves koráig nem lesz híres költő, megöli magát. Anyjával él, a másik kettőhöz képest jóval szerényebb körülmények között, és előre sejthető, hogy könnyen rá lehet majd venni, hogy egy szélsőségesen nacionalista csoportosuláshoz csapódjon. Ömer hódító akar lenni, s Balzac hősének, Rastignacnak képzeli magát. Meg akarja mutatni a világnak, hogy ő nem átlagember. Alaktalan, nehezen körülhatárolható vágya azonban csak egyetlenegy formában tud kézzelfoghatóvá válni, ám abban is csak ideig-óráig: a pénzcsinálásban. Még alaktalanabb, még nehezebben szavakká formálható érzés nyomasztja Refiket, szó szerint, hiszen szemünk láttára csúszik bele a depresszióba. Hiába van meg mindene, semmi sem jó, sehogy sem jó.
Pamuk könyve nemcsak a családregényekkel kezd párbeszédbe, de át-átszövik más európai (elsősorban francia) irodalmi utalások,
néha explicit módon is, lásd a már említett Eugéne de Rastignac figuráját, vagy hogy Muhittin valójában Baudelaire-ért rajong, a turanistákkal való kapcsolatában, a hazafias versek írásában csak az érvényesülés útját látja – szintén csak ideig-óráig. Refik pedig Rousseau-t és Hölderlint olvas legszívesebben, tőlük várja a választ a saját élete kérdéseire.
A három fiatalember története azonban igencsak emlékeztethet bennünket az orosz irodalomból ismert felesleges ember típusára is. Legfőképp Ömer élete, aki rájön, hogy számára tulajdonképpen a parancsolgatás a legjobb foglalatosság, abban tudja leginkább kifejezésre juttatni saját felsőbbrendűségének vízióját. Így aztán
a reménybeli török Rastignacból végül egy elhízott, elkényelmesedett keleti despota lesz.
Refik karaktere sokkal bonyolultabbnak tűnik. Mivel ő nem pózol, nem akarja folyton bizonyítani saját különlegességét, csak csendben szenved, hogy nem találja a helyét az életben, s még szégyelli is magát érte, így hajlamosak vagyunk elhinni róla, hogy a három fiatalember közül valójában őbenne van valami plusz. A fia és annak szerelme közti beszélgetésből azonban egy sokkal kisszerűbb, kispolgáribb és butább ember képe rajzolódik ki előttünk. De miért pont a harmadik generáció nézőpontjának higgyünk? Pamuk ugyanis bár egyes szám harmadik személyű elbeszélővel mondatja el a regényt, a narrátor mégis meglehetősen diszkréten a háttérben marad, és időről időre megengedi, hogy belehallgassunk abba, mi zajlik a szereplők fejében, miként reflektálnak egy-egy eseményre. Azaz egy kicsit minden szereplőt úgy látunk, ahogy ők szeretnék láttatni magukat. És mint tudjuk jól,
a belső énkép és a mások által észlelt kép közti disszonancia az emberi élet egyik örök feloldhatatlan dilemmája.
Valóban, amikor a Refik a falvak modernizációjával kezd foglalkozni, könyvet is ír erről, és azt reméli, ennek révén ő lehet a változás (egyik) elindítója, ostobának ugyan nem feltétlenül, de naivnak, idealistának és nagyon is európainak (még hogy egy könyv megváltoztathatja a világot!) hisszük. Mert szép, szép, hogy segíteni szeretne a nála kevésbé szerencséseken, szeretné velük a polgári élet pozitívumait megismertetni, de mi van, ha maga az egyszerű nép az, amelyik nem kíváncsi erre.
A Cevdet Bey és fiai olvasása során könnyen érezhetjük azt, hogy a szereplők ugyanúgy zárványszerű életet élnek, mint amilyet élt nálunk is a klasszikus polgárság a századfordulón és a 20. század első felében. Életformájuk és gondolataik a világról – bár számunkra szimpatikusak és kedvesek – teljesen idegen a körülöttük élő többségi társadalom mentalitásától. Így aztán érthető, hogy a depresszió vagy a nagyszabású tervek feladása, sőt fonákjára fordulása lesz a vége. Ömerre is rátámad az egyik fiatal mérnök, akit bevett a vasútépítő vállalkozásába, mivel nem bérért hanem részesedésért, a saját érdekében volt kénytelen minél gyorsabban és pontosabban dolgozni. Rabszolgahajcsár az ilyen, nem úr – hőbörög a kis mérnök – mert az igazi urak nem dolgoznak együtt az alkalmazottakkal, azoknak csak a pénze száll be egy vállalkozásba, ők maguk naphosszat csak a földbirtokaikat járják, és fogadják a szolgák hajbókolását. Ömer persze maradhatott volna Londonban is (gyakran gondol erre), de akkor nem lehetett volna semmi magyarázata arra, miért nem küzd meg a hozzá hasonlóan ambiciózus fiatalemberekkel, és bizonyítja be, hogy különleges ember, ahelyett hogy bezárkózik saját felsőbbrendűségi tudatának meddő pózába.
Nem a könyv tehet róla, de időnként egyáltalán nem kellemes olvasni, milyen falakba ütköznek a regény szereplői, mert egy-egy kritikus vagy elkeseredett megnyilvánulásuk igencsak ismerősnek tűnik. Nem csak a 20., de a 21. századi eleji magyar mindennapokból is. Ezeknek az isztambuli polgároknak (kereskedőknek, értelmiségieknek) a saját tágabb közegükben érzett idegenség- és nem odavalóság tudata – éljenek bár 1905-ben vagy 1938-ban vagy 1970-ben – nem is olyan távoli, ismeretlen tapasztalat számunkra itt Közép-Európában, mint ahogyan azt előzetesen gondolnánk.
A kritika egy korábbi változata a kulter.hu oldalán érhető el.