Megtörtént esetet dolgoz fel Sarah Smith Hear No Evil című regénye: az 1810-es években gyermeke meggyilkolásával vádoltak egy siketnéma és analfabéta fiatal skót nőt. Hogy a vádlottal kommunikálni lehessen, egy siketek oktatásával foglalkozó tanárt kértek fel tolmácsnak. Az eljárást végül bizonyítékok hiányában megszüntették, ennek ellenére a per történelmi jelentőségűnek számít a jelnyel mint önálló nyelv elismerésének folyamatában.
Az eredeti történetről – ahogyan azt a szerző az utószóban meg is említi – nem sok dokumentum maradt fenn, így a regényben szükségszerűen is nagyobb teret nyer a fikció. A rendelkezésre álló információkhoz képest is akad némi változtatást, ám ahogyan már annyiszor és annyiféleképpen átrágtuk magunkat ezen a problémán mindannyian, akik valamilyen formában kötődünk a történelmi fikcióhoz, természetesen a történelmi pillanat esszenciájának a megragadása és a történetmesélés belső, önmaga szabályaiból fakadó autentikussága az igazán lényeges, így ennek érdekében
nem hogy megengedett, de sok esetben szükségszerű is az eltérés az eredeti tényektől és adatoktól.
Történenünk elején a regénybeli Jean Campbellt tehát azzal vádolják, hogy 1817. február 24-én Glasgowban az Old Bridge nevű hídról a folyóba dobta újszülött gyermekét. Napokon belül Edinburgh-ba szállítják, és az épp bezárás előtt álló híres Tolbooth börtönben tartják fogva egyedüli rabként. Ekkor rendelik ki mellé Robert Kinniburgh-t, egy helyi speciális iskola vezetőjét, a jelnyelv szakértőjét, hogy próbáljon kommunikálni a nővel, aki amellett, hogy nem hall és nem tanult meg beszélni sem, ráadásul még analfabéta is, ami szintén nehezíti a kommunikációt, főleg egy ilyen helyzetben, amikor minden apróság számíthat.
A valódi per ismerete nélkül is magától értetődő, hogy
a történetmesélés tétje Jean ártatlanságának bizonyítása lesz,
az olvasó pedig gyakorlatilag az első pillanattól fogva drukkol Robertnek, hogy a közreműködésével sikerüljön megmenteni a nőt az akasztófától. Különösképpen szoronghatunk azért, hogy mivel a kommunikáció korlátozott, ne történjen semmiféle fatális félreértés, ne csússzanak el egymás mellett a jószándékúan aktív karakterek cselekedetei.
Bár a Smith által a per köré épített történet itt-ott kellemetlenül sablonosnak hat, pontosabban szólva ügyetlenül fedi el azt a tényt, hogy alapvetően minden történet klisékre épül, végeredményben sikerült azt a koherens múltbeli világot megteremtenie, melyben a maitól eltérő korabeli világlátás egyes elemein történő ösztönös felháborodás legalább annyira bevonja a jelenkori olvasót a történetbe, mint a szereplők iránt érzett szimpátia és a természetes szorongás amiatt, hogy sorsuk nehogy valami banális apróság miatt rossz fordulatot vegyen.
Jean helyzetét nehezíti, hogy a legkiszolgáltatottabb társadalmi rétegből származik, és önnön marginalizálódását saját tetteivel és döntéseivel is csak még inkább előmozdította. A szerencsétlen sorsú csecsemő a második gyermeke volt már, ő és Jean elsőszülöttje is házasságon kívül fogant, ráadásul két külön apától.
A történetben
megjelenik az a jellegzetesen 19. századi fehér középosztálybeli (és afeletti) férfiak világlátását tükröző vélemény is,
miszerint a társadalmi hierarchiában alantabb helyezkedő személyek ab ovo erkölcsileg is alsóbbrendűek.
Hogy ezek a kevésbé szerencsés személyek bizonyos társadalmi elvárásoknak nem tudnak megfelelni (például hogy egy protestáns nő és egy katolikus férfi nem tud összeházasodni, mert senki nem hajlandó összeadni őket, vagy ha esetleg mégis akadna valaki, azt nem tudják megfizetni), azt a szerencsésebbek nem a kiszolgáltatottság sajnálatos következményének tekintik, hanem úgy gondolják, hogy az illetők mindezt eleve szándékosan elkövetett megátalkodott erkölcstelenségből teszik. A tárgyalást vezető bíró a történet elején magától értetődően (mármint az ő világából nézve) lekurvázza Jeant, mert hiszen szegény, és hajadon mivolta ellenére két gyermeket is szült.
E szempontból még Robert is saját társadalmi osztálya foglyaként jelentik meg a történetben, ahogyan rákérdez, Jean mégis miért halmozta hátrányos helyzetét azzal, hogy vadházasságban él együtt egy férfivel. A nő reakciója, miszerint neki ez a férfi kell, vele akar élni és kész, a regény egyik érzelmi csúcspontja, és elemi erővel csap oda a fentebb említett nézeteknek. Mert hiszen tényleg, miért is neki és a hozzá hasonló sorsúaknak kellene ezt az óriási áldozatot meghozniuk, még a szeretet reményéről is lemondaniuk az ostoba és szűklátókörű szokások miatt. Milyen sajnálatos, hogy később, a történet lezárásakor mintha a szerző elfeledkezett volna erről a történetelemről, s azt figyelmen kívül hagyva zárta le elbeszélését.
Mert talán már tényleg mihamarabb be akarta fejezni a történetét. Az esetleges sietség, mondjuk egy közelgő határidő miatt, az elbeszélés egyenetlenségét, a struktúra más hibás elemeit is megmagyarázná. A regény terjedelme ugyanis nem feltétlenül teszi indokolttá, hogy a történetben negatív szerepet játszó karakterek, illetve a környezetükben élő további személyek szemszögébe is bepillantást nyerhetünk. Maga a negatív karakter korai megjelenése is, méghozzá ekkor még látszólag függetlenül a történet fő cseleményszálától, ám azonnal egyértelműsítve (már-már szájbarágva?), hogy ő egy negatív figura, szintén billegőssé teszi az egész struktúrát, miközben nehezen elhessegethető az a gondolat, hogy ha csak másfélszer hosszabbra lett volna duzzasztva a történet, minden a helyére került volna. (Így persze az sem kizárt, hogy az eredeti szerzői változat tényleg hosszabb volt, csak egy szerkesztő húzott túl sokat rajta.)
Van azonban a regénynek egy nagy erénye, amely miatt könnyebb szemet hunyni a strukturális egyenetlenségeken: az a természetes, magától megteremtődő feszültség az elbeszélés tárgya és formája között, ahogyan
mi olvasók szükségszerűen írott formában találkozunk azzal, ahogyan a szereplők jelnyelvvel kommunikálnak egymással.
Különösképpen érdekes ez afelől nézve – és ezen Robert is gondolkodik, vagyis maga az elbeszélés is reflektál rá –, ha egy írástudatlan, a szövegszerűséggel, a betűk világával semmilyen ismeretséget nem ápoló egyén az egyik központi karakter. Nem mellesleg az kifejezetten ügyes elgondolás, hogy Robertnek az elbeszélés folyamán lehetősége akad beszélgetni írástudó siket karakterrel is, mintegy ellensúlyozva, ezzel pedig kiemelve, hogy azok számára, akik az embertársaikkal történő kommunikáció során tényleg csak a kézmozdulataikra, gesztusaikra hagyatkozhatnak, minden bizonnyal teljesen másként áll fejükben össze a világ, mint számunkra, akik vagyunk oly szerencsések, hogy mind a hallás, mind a beszéd, és a 21. században természetesen az írás-olvasás tudásának is birtokában vagyunk.
Korunkban, amikor egyre gyakrabban esik szó munkaerőpiaci megközelítésből is a neurodiverzitásról, arról, hogy
az átlagostól eltérő világérzékelés lehet érték is,
vagy mondjuk úgy társadalmilag és gazdaságilag is hasznos (ezt leggyakrabban a magasan funkcionáló, de a problémákra rendszerint az átlagtól eltérő módon megoldást kereső és találó autistákkal – e csoportba tartozik e bejegyzés írója is – szokták szemléltetni), természetesen pozitív végkicsengésű egy olyan történet, melyben a korlátozott kommunikációs lehetőségek ellenére is sikeresen feltárul egy egyén érzelmileg gazdag és szofisztikált belső világa.
De ahhoz, hogy egy siketnéma nőszemélyes tragédiája esetén ne az legyen az életéről döntés hozó személyek fő kérdése, hogy debil-e vagy ribanc (ismételten, csupán azért használtam pont ezeket a kifejezéseket, hogy az esetet ebből a szemszögből megközelítő karakterek gondolkodásmódját érzékeltessem), kellettek az olyan úttörő gondolkodású figurák is, mint Robert Kinniburgh.
A Hear No Evil pedig minden esetlensége ellenére is sikeresen állít neki emléket.