Történetek egy-egy közös karakter által egymásba fonódó láncolatát megalkotni régóta ismert elbeszélői mód, mely során az emberi élet kapcsolatainak véletlensége, ugyanakkor szükségszerű egymásba kuszálódása egyaránt fontos szerepet kap. Nagy Hajnal Csilla is ehhez a módszerhez fordult Hét című regényében (vagy r_g__ny-énben), ám fonákjáról ábrázolva a jelenséget.

Scolar Kiadó, 2021
A Hét, ahogyan talán nem feltétlenül gondolunk rá annak egyszerű, rövid címéből, hét ember hét napját meséli el, túlnyomórészt a karakterek egyes szám első személyű narrációjában. A szereplők életének többsége többszörösen is összefonódik, nagyjából olyan aszimmetrikus, végső soron logikátlan módon, ahogyan a könyv borítóján látható nagyvárosi metróhálózat absztrakt rajza (könyv- és borítóterv Papp Rita munkája) is érzékelteti.
A metró más szempontból is jó hívószó, hiszen a nagyváros lét, ezen belül is a nagyvárosi elmagányosodás jelenségének velejáró kelléke. Márpedig a Hétben megszólaló karakterek mind-mind ennek az elmagányosodottságnak a szószólói valamiképpen. Hogy nagyvárosban élnek, egyértelmű. Hogy minden valószínűség szerint Budapest ezt a nagyváros, automatikusan hozzágondoljuk, leginkább a szövegek magyar nyelvű mivolta adta befogadói mechanizmusok (no meg egy-két elejtett, a szereplők életét kontextualizálö magyar nyelvi környezetre utaló félmondat) miatt. Másrészről az egyes karakterek egy-egy napjából felvillanó pillanatképek elbírnának tágabb értelmezési megközelítéseket is.
A történetek nem tűnnek kizárólagosan magyarnak, de még csak kimondottan közép-európainak sem.
Mindez pedig rögtön meg is válaszolja a kortárs magyar irodalmi szövegekkel kapcsolatos egyik legfontosabb kérdést: valójában mennyire jelenbeli az a jelenbeli szöveg? Ez a jelenség állandó problémája a magyar irodalomnak, különösképp a kortárs prózának, ahogyan a szövegek egyes rétegei egyszerűen a múltban ragadnak, s a tyúk meg a tojás esetéhez hasonlóan nehéz eldönteni, hogy mindez azért van-e, mert magának a magyar táradalomnak is megvan ez a múltban ragadt sajátossága, vagy pedig fordítva, mivel a nyelv él a múltban, a társadalom is szükségszerűen ezt teszi.
Nagy Hajnal Csilla prózája azonban igazi jelen, kortárs szöveg, s egyben annak is bizonyítéka, hogy nem kell pop-, illetve fogyasztói kulturális referenciákkal teletűzdelni a szövegek, hogy a jelen lüktessen benne. 1
A másik gyakori problematikus jelenség, amelyet ez a kötet sikeresen elkerül, amikor úgy szövődnek szociográfiai célzattal írott szövegek, hogy a szerző (nem az elbeszélő!) képtelen saját értelmiségi középosztálybeli szemszögéből kilépni, és jobb esetben tankönyvízű, jótanulós házifeladatos szövegek, rosszabb esetben a társadalmilag már-már károsnak is tekinthető klisékből összetákolt bugyuta tévésorozatokhoz hasonló alkotások születnek az alsóbb rétegek kiszolgáltatottságát, kényszerpályáját ábrázolandó. Bár a Hét történeteinek egyik fontos gócpontja egy börtön, valójában többet tudunk az oda látogatókról, mint az odabent tartózkodókról, s ami fel-felvillan, szerencsére nem a társadalmi státusz általi determináltságra, hanem az emberi létezés gyarlóságára és esendőségére utal – az illető társadalmi ranglétrán elfoglal helyétől függetlenül.
A Hét szereplőinek amúgy minden bizonnyal nagyobb a(az anyagi) mozgástere, mint a valós magyar társadalom többségének, amelyet lehet elbeszéléstechnikai szükségességnek is tekinteni. Hiszen ha egy történet az élet más vetületeire, a közösségben létezés kuszaságának speciális rétegeire kíván fókuszálni, hasznos, ha van a karaktereknek mozgástere, szabad döntési, cselevési lehetősége. Vagy legalább is mimdennek az illúziója, hiszen a Hét portréinak egyik fontos üzenete, hogy
életünk mennyire kényszerpályán mozog, akkor is, ha amúgy nem vesszük észre.
Ezzel függ össze szorosan az általam már említett fonákjáról megközelítés, az az alapvető emberi tapasztalat, hogy a másik személy élete történetéből nekünk annak mindig csak egy töredékére van rálátásunk. Márpedig azon a ponton, ahol bekapcsolódunk, azokból a mozzanatokból, amelyekbe a szöveg bepillantást enged, egy teljesen más történetet rakhatunk össze, mint ami annak az illetőnek a saját szemszögéből összeáll. Úgy hiszem, az egyik legtragikusabb rádöbbenés egy ember életében, amikor ezt kénytelenek vagyunk tudatosítani magukban. Azt, hogy bár a saját életünkben értelemszerűen mi vagyunk a főszereplők, akik körül a többi karakter kering, addig ezeknek a bizonyos többi karaktereknek a saját élettörténetében, melyben értelemszerűen ők a főszereplők, mi gyakorta nem csupán (néha tényleg meglehetősen mellékes) mellékkarakterek vagyunk, de még az összképbe is máshova és másként illesztődünk, mint ahogyan azt mi a saját nézőpontunkból automatikusan gondolnánk.
És talán ez az, ami
leginkább bevonz a Hét világába, ez a saját életünkből ismert borzadállyal vegyes kíváncsiság,
hogy egyik karakter életének mely mellékszereplője lesz a következő egy hetét elbeszélő új szereplő.
Akad persze itt még más is, amit izgatottan lehet várni az egyébként önmagukban is kellemesen rövid egységekben. Mivel egyes szám első személyű az elbeszélés (kivéve egy, a közepén található szöveget de ott is, hogy meglegyen a játékosság, át-átüt az egyes szám első személy, azt érzékeltetve, hogy a szereplő tulajdonképpen önmaga beszél saját magáról, csak a harmadik személyű narráció eltávolító effektusát használva), így természetesen szubjektív világészlelésről beszélhetünk, amiből következően a nyelv, amit használnak, szabadjára engedheti saját szürrealitását, s a maguk természetességében rakoncátlankodhatnak a gondolatok egy racionális valóságábrázoláson túli regiszterekben. Szinte minden egyes karakter elbeszélésében találhatunk ilyen finomságokat, mint:
„Apám, amennyire emlékszem, sohasem tudta megtalálni az arany közepet. Ezzel telik az élete. Egy kopott falú szoba sarkából a másikba szalad eszeveszetten, és sosem olyankor halad át a közepén, amikor épp volna ott valami a számára”
Vagy:
„A konyha összement, ebben biztos vagyok. És ez nem az én hibám. Ezt csinálja hétfőként, aztán kimegyek a házból, és pontosan tudom, melyik tekintettel kell az ajtóból elfelé menet hátranéznem, és azt is tudom, hogyy ha lenne tekintete, ő melyikkel nézne vissza rám, hogy aztán távollétem alatt visszanyerje azt a tizenhárom egész kettő négyzetcentimétert, amit vasárnap éjjeltől hétfő hajnalig valahogy mindig kivet magából.”
Ezáltal persze más megközelítésből a könyv akár művinek is lehetne tekinthető, hiszen minden karakter olyan mestere a nyelvnek, mint maga a szerző, miközben akadhat olyan olvasói elvárás, amely épp a stilisztikai sokszínűséget hiányolná. Ám gondoljunk csak bele,
nem pont az lenne igazán csak művi, ha a szereplők egyedi nyelvhasználatuk révén lennének élesen megkülönböztethetők?
Arról nem is beszélve, hogy az stilisztikai különbségek automatikusan társadalmi különbségekkel kapcsolatos asszociációkat is előhívnának, amelyek révén visszakanyodnánk a botcsinálta vagy erőltetett szociográfiák világához, amelyről korábban már tisztáztuk, hogy Nagy Hajnal Csilla prózája ezt a dilemmát szerencsére messze elkerüli.
A Hét tehát épp úgy áll ösze sikeresen egy kompakt kis kötetté, ahogyan a maga módján intelligensen érzékelteti, milyen vékony szálakon is kapcsolódik életünk egymáshoz, ahogyan a karakterek monológjai végső soron épp különállóságuk álta olvanak egymásba. És fodítva, monológjaik egymásba folysa csak még inkább felerősíti különállóságukat.
- Azokról az esetekről nem is beszélve, mikor éppen ezért lóg ki, pontosabban ragad a múltban legalább az egyik lóláb.[↩]