Skip to content
Kezdőlap » Mert számomra minden történelmi regény “olyan” történelmi regény

Mert számomra minden történelmi regény „olyan” történelmi regény

A hangnem éles volt és ellentmondást nem tűrő. Olyan gyorsan jött, mintha valaki reflexből lekevert volna egy pofont. A fizikai fájdalom azonban gyorsabban felejthető, miközben egyes mondatok még évek múltán is égetnek és marnak. Mert az ostobaságuk fájdalmas igazán.

„Jajj, Anita, ez nem olyan történelmi regény!”

A szerkesztő közvetlen mellettem ült a nagy sarokasztalnál, ha akartam volna sem nagyon tudtam volna elkerülni, hogy halljam, miről beszélget a főszerkesztővel. Egy történelmi regényírók által létrehozott társaság volt a téma, vagyis egyértelműen szakmai dolog, méghozzá olyan, amelyről – lévén a történelmi regény kutatója – természetesnek vettem, hogy akár érinthet engem is.

Akkor csattan az ellentmondást nem tűrő mondat:

„Jajj, Anita, ez nem olyan történelmi regény.”

A lekezelő hangnem, ahogyan tudtomra adta, hogy majd ő jobban tudja mi érdekel(het) engem, még akkor is meglepő volt, ha mindeközben már rég nem hatott újdonságként, hogy az irodalmi közegben paradox módon azért kezeltek már-már páriaként, mert több más tevékenységem mellett doktori iskolába is jártam. Mert ők csak annyit tudtak, annyit akartak rólam tudni, hogy doktorálni kívánok. 1

Ám az összes ostobasága miatt szúró, vágó, maró mondat közül ez kínoz még most is leginkább:

"Jajj, Anita ez nem olyan történelmi regény."

Történelmi fikció a napom, hetem, életem

Amilyen régre csak képes vagyok visszaemlékezni, egész kicsi korom óta az úgynevezett kosztümös filmek és tévésorozatot izgatták leginkább a fantáziámat. Emlékszem, ahogy egyszer a szomszéd kislánnyal kardozósdit játszottunk, mert előző nap láttuk a tévében A fekete városban, ahogyan Fabricius és Görgey úrfik (Nagy Gábor és Benkő Péter) párbajoznak. A Hétéves háborúról hosszú ideig annyit tudtam, hogy „szászok fénye, poroszok dicsősége”, amely egy NDK történelmi filmsorozat címe volt. A vasárnapi Disney-délutánból (Kacsamesék és társai) leginkább az élőszereplős ausztrál postakocsijáratos sorozat marad meg az emlékezetemben.

Több mint három évtizede ismerem olyan brit színészek neveit és pályafutását akiket a nagyvilág csak néhány, az utóbbi években óriási sikert megért tévésorozatokból (Trónok harca, A korona, stb) jegyzett meg (sok esetben nem is a saját, csak az általuk játszott karakterek neveit), mert láttam őket egy-egy olyan történelmi sorozatban, amely nagyon tetszett. Kiskamaszként végignéztem a Megveszem ezt a nőt című mexikói szappanoperát, csak azért mert történelmi közegben játszódott. Mai napig kívülről tudom a hatvanas években készült magyar történelmi filmek egyes jeleneteit, mert gyerekfejjel annyiszor néztem őket.

Kilenc évesen elolvastam Az egri csillagokat, annyira nagyon érdekelt. A kőszívű ember fiaival (mármint a regény változattal, mert a filmet persze, hogy láttam addigra, többször is) ugyan nehezen jutottam dűlőre, de addigra már olvastam négy-öt másik Jókai regényt, s tizenhárom évesen rendelkeztem annyi olvasási tapasztalattal az ő életművét illetően, hogy ha én mondom, hogy nem a Kőszívűt kellene erőltetni a gyerekekre, akkor abban lehet valami.

És persze ott volt a Sissi-trilógia, és vele együtt talán az első olyan alkalom, amikor megértettem, vagy még inkább megéreztem valamit abból, még ha szakszerűen elmagyarázni nem is tudtam, hogy

egy történelmi fikció a saját belső szabályai szerint alakítja kénye-kedve szerint a történelmi valóságot.

Ha a korszellem az, hogy nosztalgiázzunk a Monarchia hetyke bajszú operetthuszárai és a hegyek közt mesztélábas ártatlanságban élő zsenge leánykák sosemvolt élete iránt, akkor értelemszerű, hogy előbb utóbb születik majd a császári-királyi párról is egy történet, amelyet ebbe a narratívába szuszakolnak.

S ha már Erzsébetek… mai napig a saját életemre, önképemre legnagyobb hatással bíró film az 1998-as Elizabeth Cate Blanchett főszereplésével. Az már csak a sors édes iróniája, hogy ez a film negyvenkét évesen még egyszer sorsfordító jelentőséggel bírt számomra.

A Tudor-korról amúgy is rengeteg különféle színvonalú fikciós alkotást olvastam. Egy részük ugyanarra a kaptafára készült, ahogyan vagy Boleyn Anna vagy Erzsébet visszahúzódó könyvmolyként (hogy a visszahúzódó könyvmoly kamaszlány olvasó könnyen azonosulhasson vele) elkülönül a világi hívságokat kedvelő többi fiatal lánytól. Mintha – hogy egy modern popkulturális utalást is behozzak a szövegbe – nerd csajként szándékosan nem vágyna egy amerikai középiskolában a menő csajok asztalához ülni.

Ismerem jól azokat a rettenetes koncepció alapján készült fikciókat,

amikor egy teljesen más korszak szokásrendszerét és mentalitását erőltetik egy adott történelmi szituációra.

Például amikor egy előkelő római patrícius közegben zajló vacsora során a nők egyszer csak átvonulnak a szalonba, míg a férfiak az asztalnál maradva, valami erősebb ital társaságában megvitatják a politikát. Vagy amikor Georgiana Cavendisht, a saját jogán, saját közéleti tevékenysége révén is a korszak egyik fontos politikai figurájának tekinthető Devonshire hercegnéjét egy tipikus ötvenes évekbeli amerikai felső-középosztálybeli rossz házasságban vergődő nőként ábrázolják, aki legfeljebb csak bájosan mosolygó biodíszlet lehet szeretője választási kampányrendezvényein.

Egész életben mindenféle jelleg és minőségű történelmi fikciót olvastam és néztem. Idővel aztán szakmai tudás is járult az érdeklődéshez, amelynek birtokában helyükön tudom kezelni ezeket a különféle színvonalú kulturális termékeket. Ám akárhogyis, mindig is az én szuverén döntésem volt, hogy milyen típusú történelmi fikcióra fordítom a figyelmemet.

Ahogyan azonban azon az estén arcul csapot a "nem olyan történelmi regény" szófordulat azt a régi gyanúmat tűnt megerősíteni, hogy azon kevesek, akik tudták, hogy a leendő (végül soha el nem készült) disszertációmnak köze van a történelmi regény műfajához (nem én titkoltam, mások nem vették a fáradtságot, hogy ha már időnként együtt dolgozunk, megjegyezzék rólam ezt az alapvető információt), valahogy magától értetődőnek vették, hogy ez nem a saját ötletem volt, hanem valaki, mondjuk egy egyetemi tanár mondta, hogy legyen ez a témám, és én, a saját érdeklődés és egyéniség nélküli jókislány, szófogadóan beleegyeztem abba.

Így aztán a többször idézett mondatnak valami ilyesmi lehetett az értelme:

Jajj, Anita, amikor a tanár bácsi mondta, hogy legyen a történelmi regény a témád, akkor minden bizonnyal a magas kulturális regiszterbe tartozó, korábban már komoly (férfi) tudósok által megfelelő színvonalúnak deklarált szépirodalomi alkotások olvasgatására értette. Nehogy csalódást okozz neki, hogy egy ilyen szófogadó jókislány számára illetlen szórakoztató irodalmi kategóriába tartozó kiadványokra pazarold az idődet, mint amilyeneket az említett társaság tagjai írnak. Te maradj csak szépen az elefántcsonttoronyban, ahova mi odavalónak gondolunk, mert nekünk úgy a kényelmesebb.

Márpedig számomra minden történelmi regény olyan történelmi regény: olyan, ami természetszerűen érdekel, mert valami számomra is megmagyarázhatatlan okból – pedig próbálok rájönni a miértre – vonzanak a múltba helyezett történetek. Ez a speciális szöveg- és audiovizuális univerzum, amelyben a legjobban érzem magam.

Ha úgy vesszük, belső intellektuális életem nem más mint egy végtelenített brit period drama csatajelenetekkel, egyenruhás katona- és tengerésztisztekkel, a középkori City szűk utcáival, a Szent Pál harangjátékával, az első globális nagyvállalatok születésének izgalmával, a vitorlás hajózás és tengeri kereskedelem aranykorával, a György-korabeli divatos városi házakkal, az arisztokrata vagy újgazdag polgári ficsúrok kisminkelt arcával és parókájával, a történelem nagy viharaitól mentes vidéki lét rusztikus nyugalmával, a királynők, mint vezető pozícióban lévő nők összes dilemmájával, a pénzügyminiszteremmel, aki, miközben udvarhölgyeim vetkőztetnek a koronázási ruhámból, tájékoztat hogy üres a kincstár, a szeptemberi hajnalokon érkező váratlan vendégekkel, a civilizációs gőggel és az ebből fakadó nagy pofára esésekkel, a parlamentarizmus kétes dicsőségű diadalával, és így tovább, és így tovább, miközben vagy Mozart Requiemje, vagy Händel Koronázási himnusza szól a háttérben.

S ebben az egész életen át tartó intellektuális kalandban, a folyamatos, saját magam által kitalált fiktív történetekkel való játszadozásban oly parányi részletnek látszik csupán – főleg pár évnyi távlatból – , hogy egyszer volt egy elvetélt ötletem, hogy doktorálnom kellene, méghozzá a magyar felsőoktatási rendszerben, magyar irodalmi alkotásokat elemezve, csak azért, mert ez tűnt legpraktikusabbnak, tekintve, hogy magyar az anyanyelvem.

De épp azért, mert annyira mindent átható az életemben a mindenféle kulturális regiszterbe tartozó történelmi fikcióval történő foglalkozás, válik a Nagy Kudarc legfájóbb pontjává, hogy még ennyit sem tudtam elérni abban a közegben, amelybe egyik üzleti ötletem folyamán eredetileg befektetni szerettem volna, hogy ennyit tudjanak rólam, s ne olyan szorongáskeltően ostoba sztereotípiákat akarjanak rám erőszakolni, amelyhez valójában semmi közöm.

Ám ez az újra és újra megnyíló seb, a dac, a düh, a sértett szakmai hiúság követeli tőlem, hogy minden racionális érv ellenére, s annak ellenére, hogy már rég letettem arról, hogy a magyar kulturális életben valósítsam meg üzleti jellegű ötleteimet, még mindig szükségét érzem magyar nyelvű online projektek működtetésének.

Hogy a magam részéről lám mindent megtettem, hogy mutassam a világnak, hogy

irodalomhoz, könyvekhez és más kulturális termékekhez elsősorban a történelmi fikció jelenségén keresztül kötődöm,

és az erről alkotott saját online szöveguniverzumomban hol is van a helye a kortárs magyar irodalomnak, különösképpen azon alkotásainak, amelyről már előttem sokan mások is megállapították, hogy azok szófogadó jókislányok kezébe is illő, egyértelműen magaskulturális regiszterbe sorolandó kiadványok.

Lábjegyzetek
  1. Akadt például egy másik szerkesztő egy másik helyen, aki többször is szükségét érezte elmagyarázni nekem, hogy mivel doktorálok, egészen biztosan nem érthetek a keresőoptimalizációhoz, sőt, egészen biztos volt benne, hogy még csak soha nem is hallottam ilyesmiről. Hogy két kattintással kideríthette volna, hogy saját jól működő online projektjeim vannak, már meghaladta szakmai információszerzési igényszintjét.

    Aztán ott volt az az abszurd szituáció, mikor mások azt akarták „megértetni” velem, hogy mivel doktorálok, kizárt, hogy saját cégem legyen, ez egészen biztosan valami szánalmas kamaszlányos fantázia, amellyel, saját lúzerségemet (nevezetesen azt, hogy doktorálok), próbálom rejtegetni, és saját érdekemben jobban tenném, ha felhagynék ezzel a nevetséges önámítással és iparkodnék valami rendes munkát találni. Az sem hatott volna sokkal abszurdabban, ha azt próbálták volna bemagyarázni nekem, hogy nincs meg egyik lábam vagy karom, annak ellenére, hogy szemmel láthatóan megvan minden végtagom

    Márpedig voltak cégeim (most éppen csak egy van), és az irodalommal, könyvekkel vagy más kulturális termékkel kapcsolatos ötleteimet mindig is az általuk adott piaci keretek között kívántam megvalósítani. Egy bölcsészdoktori cím is ebben az összefüggésben tűnt elsőre jó ötletnek,  lám ilyen formában és szinten is értek ahhoz, amivel nap mint nap foglalkozom.

    Hogy aztán épp emberek azon csoportja, az a közeg, amelybe be kívántam fektetni, értelmezte radikálisan másként a törekvéseimet, sőt akarta saját szűklátókörű (vagy rosszindulatú?) magyarázatát ráerőltetni nem csak saját önértelmezésemre, hanem a kézzelfogható, tényszerű valóságra, rántott bele olyan mentális-pszichés örvénybe, amelyből ha nem szabadítom ki magam az utolsó pillanatban, az életembe került volna.[]