Amennyire sziporkázóan indul, olyannyira üresedik ki a végére a Quacks (magyarul a Kuruzslók kifejezès illik rá leginkább) címen futott, csupán egy évadot megélt brit vígjátéksorozat. Olyannyira, hogy mire a történet közepén felemlegetett francia rivális felbukkan, már nem képes hozzáadni semmit a történethez. Legfőképp egy olyan sziporkázó összecsapást nem, melynek lehetőségét az írók előzőleg előkészítettek, s melyre a karaktereket megformáló színészek (Rory Kinnear és Ben Willbond) komikus képességei alapján joggal lehet számítani.
Ugyanakkor, minden hibája ellenére mégiscsak érdemes azt a hatszor fél órát rászánni a sorozat megtekintésére.
Minél kevésbé kedveli valaki a vikroriánus kort (itt vagyok példának én), annál inkább.
A Quacks (maradjunk az eredeti angol címnél) négy viktoriánus korabeli londoni figura története, akik mindannyian az orvostudomány területén tevékenykednek, és az e területen (is) történő újabb és újabb felfedezések, a tudás és az ebből következő gyógyítási lehetőségek folyamatos bővülésének bűvöletében élik az életüket. De mielőtt még megijednénk a nagy szavaktól, természetesen vígjátékról van szó, amelynek egyik funkciója, hogy bármilyen helyzetet megszabadítson az azt gúzsba kötő pátosztól.
Nézzük például Robert Lessing (Rory Kinnear) karakterét. A sztársebészt, akit konferanszié jelent be a belépőjegy ellenében az operációt végignéző nagyérdeműnek, mielőtt megdöntené az amputálás időrekordját. Hogy a beteg néhány órával később mégis meghal, az persze már másodlagos, vagy mondjuk úgy, járulékos veszteség a tudomány szent háborújában. Robert az a figura, aki attól vicces, hogy halálosan komolyan veszi saját magát. Ránézel, és nem tudod megállni a röhögést ezen a nevetségességig hiú, öntelt, sőt, akár saját hiúsága védelmében az alattomosságra is hajlandó fickón. Mindezt úgy, hogy Kinnear játéka mégsem lép át egy határt, nem válik ripacs, eltúlzott karakterré, alapvetően megmarad a plasztikus karakterábrázolás keretei között.
Természetesen a figura élete tele van önellentmondással, hiszen nem lehet azt mondani rá, hogy ne lenne jó orvos, sőt, képességei biztos tudatában megvan benne az a bátorság is, amely valóban a tudomány előrehaladását szolgálhatja. Másrészről mégiscsak ott van például az a mocskos operáló köténye, amelyre már ki tudja hány páciens vére száradt, s amelyet csak azért sem akar kimosni, hisz ezen is látszik, hogy mennyire nagy munkabírású és sikeres orvos. Mi pedig innen, a 21. századból szemlélve tudjuk jól, hogy hát bizony az alapvető higiénia nagyon sokat képes hozzáadni az eredményes gyógyításhoz.
Amíg a hivatása területén úttörő szerepe van, addig magánéletében, a privát emberi viszonyaiban igencsak konzervatív. Mondhatnánk úgy, ő az, aki leginkább meg akar és relatíve meg is tud felelni a kor férfiakkal szembeni szerepelvárásainak. (Bár e tekintetben is esik némi porszem a gépezetbe, hiszen saját bevallása szerint is ügyetlen a csajozás – hadd használjam itt e modern kifejezést – terén. Noha úgy látszik, hogy sztárokhoz illő tipikus házasságtörő életmódot folytat az erre kapható ifjú hölgyekkel, valójában némi kis csöcsörészésen nem jut túl.)
A négy főszereplő közül kétségkívül Carolyne (Lydia Leonard), Robert felesége a leradikálisabb karakter. Ez persze evidens, hiszen ha nőként hallatni kívánja a hangját, radikálisnak kell lennie. Mindenféle (tudmányos) társaságok tagja, és álma, hogy orvos legyen. Még arra is képes, hogy férfi ruhába öltözve bejusson egy gyógyszerész gyűlésre. Ügyesen megírt karakter, például nagyon jó az arra adott válasza, ha valaki azzal szembesíti, hogy de hát nők ezt vagy azt nem szokták tenni: valakinek elsőnek is kell lennie, s készségesen vállalja ezt a szerepet.
Sajnos a házassága már nem tűnik ilyen jól megírt cselekményszálnak. Mert míg az első részekben kíváncsian várjuk, hogy megtudjuk, hogy két ennyire össze nem illő karakter hogyan is talált egymásra, addig a sorozat második felében egyszerűen az írói szándékot nem értjük, hogy
mégis hogy a fenébe lehetett összerakni ezt a két karaktert.
Cselekményszervezési szempontból ugyanis nincs semmi értelme, nem vezet sehová. Ez leginkább az utolsó részben mutatkozik meg, amikor Robert meg akarja menteni a házasságukat (természetesen a maga önmagán túllátni nem képes öntelt és férfiúi felsőbbrendűségtudatos módján), és a veszekedés szexbe torkollik. Nagyon sok történetben nagyon sok karakter esetében jól működik ez a (nem is olyan) váratlan végkifejlet, ám ebben a szituációban egyszerűen kínosan alibi-megoldásnak tűnik, és az egyik fő oka lesz annak, hogy könnyen érezhetjük a sorozat végét összecsapottnak.
Az alibi jelleg abból is adódik, hogy az ilyen fonákjáról ábrázolt szexuális izzás akkor működik igazán, ha ez kellőképp megalapozott, ha a bármikor kipattanni képes szikrát folyamatosan érezzük a két karakter egymás közti interakcióban Ugyanakkor ha az alkotók efelé mentek volna el, teljesen értelmét vesztette volna egy másik cselekményszál, ami viszont pont így működött jól, ahogy megírták, és igazán kár lett volna kihagyni:
a szexuálisan kielégületlen Carolyne és az őérte tipikus félénk viktoriánus kori fiatalember módjára rajongó William (Mathew Baynton) kettőse.
William a sorozat jellegzetes „szomorú bohóca”, pszichiáter, vagy ahogyan ebben a korban angol nyelven nevezték „alienist”, aki szintúgy szeretné a legmodernebb módszereket alkalmazni, csak valahogy mindig félrecsúsznak a dolgok.
William karaktere más okból is a kor jellegzetes figurája. Míg plátói szerelemmel epedezik Carolyne-ért, és egy kis boka vagy csuklócsókolgatás is a mennyország számára, addig kénytelen menekülni egy passzív-agresszív módon nyomuló gazdag hajadon leányzó üldözése elől. Sajnos William anyagi helyzete folyamatosan romlik, mivel magánszanatóriumban ápolt apja kötött néhány ostoba üzletet, és maga a szanatóriumi elhelyezés is sok pénzbe kerül. Ráadásul hivatása is inkább viszi, mint hozza a pénzt, így a boldogtalan fiatalember kénytelen beállni a sorba, és eljátszani a színjátékot, hogy megkéri az ezen meglepődő (ja, persze) gazdag liba kezét.
Hogy William miért szomorú bohóc és miért nem tragikus (anti)hős, arra John Sutton (Tom Basden) karaktere adja meg a választ. Ugyanis az eddig említett szereplők mind tagadhatatlanul vígjátéki figurák, míg a John nem az. Ő az a tipikus normális valaki, aki ennek ellenére egy komédiába csöppen. Nem rajta, hanem vele nevetünk, mert mindannyiuk közül ő a leginkább önreflexív, önironikus karakter, aki egy komoly tragédia feldolgozatlanságát hordozza magában (noha egy vígjátékban minden morbid fénytörésben látszik): fogorvosként az érzéstelenítőkkel történő kísérletezés során sajnos túladagolta a feleségét.
Máskülönben kedves, szolid fickó, akit persze hajt a tudományos megismerés tüze, ugyanakkor ennek árnyoldalait is megtapasztalja saját drogfüggőségével és az ezzel is szorosan összefüggő folyamatos pénzhiánnyal. Bár Robert árulásnak tekinti, hogy John szorult helyzetében a konkurenciát segíti, ha belegondolunk, mégiscsak ő az egyetlen, aki valódi előrelépést produkál az orvostudomány szent földjén azzal, hogy a történet végére sikerül jól adagolnia az étert. (Vagyis hát, feltehetőleg, mert minden ezt érzékelteti, noha előbb lesz vége a sztorinak, minthogy megtudjuk, tényleg így történt-e.).
A központi karakterek persze nem csak egymással lépnek interakcióba, egy történethez kellenek mellékszereplők is. A királyi főorvost játszó Rupert Everett karaktere inkább a történelmi helyzet abszurditásának ábrázolásához kell, hiszen az ő tevékenységén keresztül érzékelhető hőseink radikális hivatástudata. Például, hogy egy főorvos természetesen nem ér hozzá pácienseihez, az úrihölgyek pedig illedelmesen próbálják elmagyarázni neki az “illetlen” testrészeken érzékelhető fájdalmat vagy egyéb fura érzést. Florence Nightingale (Milly Thomas) karaktere viszont épp Robert jellemének és hivatástudatának sötét oldalait segíti árnyalni. Andrew Scott pedig hibátlanul csinálja végig a rábízott, bizonyos értelemben mítoszromboló funkciójú Charles Dickens paródiát. (Ez a cselekményszál elsősorban Carolyne, illetve William és John karakteréhez kíván többet hozzáadni.)
És persze kihagyhatatlan Patrice Dupont karaktere, akit az akcentusvirtuóz Ben Willbond alakít. Már csak ezért is kár, hogy csupán néhány jelenetig lehetünk részesei az istenien jól kevert angol-francia beszédének. Másrészről valamikor a sorozat közepén (mikor még csak említés szintjén foglalkoztak vele) úgy tűnt, hogy rivalizálása Roberttel lehetne igazán a központi interakciója a sorozatnak. (Arról már nem is beszélve, hogy a jelmeztervező Richard Cook, aki egyben a Harlots sorozat jelmeztervezője is, micsoda gyönyörű élénk kék mellényt tervezetett a francia riválisnak. Az egész sorozat legszebb darabja.)
Ha azt mondom, hogy Kinnear feladata az volt, hogy még éppen hogy ne lépjen át egy határt, Willbondnak pont fordítva, éppen hogy egy kicsit túl kellett (volna) szaladnia, ha több idő lett volna erre.
Dupont karaktere ugyanis pont ugyanolyan öntelt mint Robertté, csak egy kicsit több. Pont annyival, amennyivel a nemzeti önkarakterizálás alapján az angolok „soknak” tartják a franciákat. (Legalább is a fikciós elbeszélői hagyományokban ez egy olyan poén, amit ritkán szoktak kihagyni.) 1 Bár ez esetben azzal a rizikóval kellett volna szembenézni, hogy a történet nehogy belecsússzon a klisés nemzetkarakterizálás csapdájába.
Mindenesetre az utolsó epizódon érződik, hogy valószínűleg az alkotók (a sorozat kreátora James Wood volt) komolyan számoltak egy második évad lehetőségével. Így aztán igazán kár, hogy ehelyett azonban egy elkapkodott, elrontott dinamikájú lezárás lett a vége.
További posztok brit vígjátékokról az Egy olvasó naplója blog Brit szatíra, humor, vígjátek blogmellekletében.
Poszt(ok) Rory Kinnear címke alatt
Poszt(ok) Ben Willbond címke alatt
- Még az Outlanderben is felbukkan, amikor a 18. századi Mrs Fitz rácsodálkozik a 20. századi Claire melltartójára, aki letudja a helyzetet, hogy francia divat, amit a háziasszony egy grimasz kíséretében elfogad.[↩]