Új szereplővel ismerkedhetünk meg, ahogyan André őrnagy a James Rivington (John Caroll Lynch) nyomdájához tartozó vendéglátóipari egységbe látogat. Rivington személye és a Royal Gazzette is történelmileg valós (mondjuk, ki és mi nem ebben a sorozatban? Mary! A valóságban élt Abraham Woodhull nőtlen volt ekkor), ahogyan két vendége, Tryon kormányzó (ó, nekem hiányzik Tim Downie pimasz kis smug face-e 1, ez a fickó, már bocsásson meg Randall Newsome, de kicsit karót nyelt és unalmas) és Matthews polgármester (Daniel Thomas May) is. Utóbbi igencsak finnyáskodó fazon, lehet, hogy nem elég posh neki a hely, vagy a társaság, de lehet, hogy csak szimplán szorulása van.
Mint ahogyan az első pillanatoktól fogva láthatjuk, Rivington a szenzációhajhász újságíró egyik prototípusa. Egyrészt hangzatos – de a valóságtól igencsak könnyedén elrugaszkodott – vezércikk tervezettel szórakoztatja közönségét, többségében brit tiszteket, másrészt tudja, kitől kell a konkurenciát megelőzendő információt gyűjteni. Például most is, ahogyan készül az új szám, címlapon a nagy hírrel: Washingtont saját emberei ölték meg.
Finnyáska széttépi a lapot, Rivington megjegyzi, hogy bírja a kritikát ugyan, na de ez így egy kicsit offenzív. Ekkor mondja el neki a két összeesküvő, hogy a sztori le van fújva, mert nem történt meg. Rivington – aki a kor bohém szokásainak megfelelően banyant, férfi pongyolát visel napközben és nyilvánosan is, hogy mutassa, szabad ura saját időbeosztásának és hogy szellemi téren tevékenykedik – rohan is át a nyomdai részbe, hogy fiúk, leállni, új címlapot kell csinálni. Majd az lesz a legegyszerűbb, hogy eladja az üres helyet valami hirdetőnek.
Ó, az a csodálatos 18. századi sajtóipar!
Nem megyünk még mindig el a kávéházból, mert André is átül a két kellemetlen – még egymásra is pikkelő, tervük kudarcáért a másikat hibáztató – figurához, hogy megtudja, ki az összekötőjük Washington táborában.
Hát, a lelkész.
Mire ennek a beszélgetésnek a végére érünk, azt is megtudjuk, miért idéztünk Rivingtonnál olyan sokat. Hát mert Robert is itt van, és hallotta Andréék beszélgetését. S az jutott eszébe, hogy
felad egy hirdetést.
A patrióta táborban mit ad Isten, épp a lelkészt hallgatja Ben amikor Caleb érkezik a Royal Gazzette-tel, hogy nini, megvan a jel, Robert aktivizálta magát: a nevezetes hirdetésben, amelyet feladott,
egy szállítmány málnás brandy eladási szándékát jelezte.
Akkor ezek szerint ezután fog apuka megérkezni New Yorkba, majd vissza Oysters Bay-be. Aztán Abe megy meglátogatni őt, hogy aztán az üzenőfán keresztül Caleb, végül Ben is megkaphassa az információt. Ki van ez találva! Megy mint a karikacsapás!
Kivéve, hogy nem, mert persze Abe megint összekutyul mindent, mint mindig.
De maradjunk csak itt még egy kicsit New Yorkban, úgyis mindjárt megérkezik Apuka. Így is van. Úgy tűnik, ez az első látogatása, és a túl nagy, túl heves, túl hangos, túl sok Rivington bizalmaskodik egyet azzal kapcsolatban, hogy micsoda kis magának való fia van Townsend apukának. Csak nincs valami sötét titka, amit rejteget? Érdekes ez a Rivington, túl sokat kérdez, túl sokat bizalmaskodik, még a könyvbe is belelapoz, amit Robert ad az apjának (igen, abban van az üzenet), és ne feledjük, hogy Tryonékkal is jóban van és titkos információkhoz is hozzájutott. Szóval minden adott, hogy ő a másik oldal titkos embere legyen. De több mint valószínű, hogy ez egy red herring, s Rivington kellemetlen, de ártalmatlan fickó.
Ugyancsak itt New Yorkban történik az epizód legjobb, legizgalmasabb jelenete:
Robert és André őrnagy beszélgetése.
Miután Kisculper megint megvillogtatta táblajátékbeli tudását és Rivington színpadiasan távozik az asztaltól, a kémfőnök ül át a fogadóshoz. Nem különösebb célból, hanem csak mert intelligens ember (amúgy is naphosszat csak Peggyt rajzolgatja, és unottan, már-már undorodva fordul el, ha fiatal nők mosolyog és kuncognak figyelemfelkeltés végett a szomszéd asztalnál), és vágyik némi intelligens társalgásra. Például arról, hogy micsoda nagyszerű különleges korban élünk, például itt van a Benjamin Franklin által megszelidített elekromosság… bár a végén nagyon hamar keseredettségbe fordul a monológja. Ó, ön tehát költő és (képző)művész is, vonja le a tanulságot Robert a nyitott jegyzettömb láttán. A két fiatalember csak a beszélgetésük végén mutatkozik be egymásnak, és amikor Robert meghallja, hogy személyesen Andréval beszélgetett, nagyon fegyelmezetten igyekszik csökkenteni a félrenyelésének láthatóságát.
Amúgy ezen az esten Philomena is betér a helyre. (Mondjuk épp gondolkoztam, milyen társadalmi státuszú nők lehettek azok, akik csak úgy magukban ücsörögnek egy 18. századi kávéházban, abban a városban, ahol két és félszer annyi fiatal katona van elszállásolva, mint amennyi a város teljes lakossága, amely, csúcsra járatott szexpirar ide vagy oda, magával vonzza azt, hogy fiatal nőknek veszélyes terep volt még csak az utcára is kimenni egyedül, vagy kettesével, nemhogy olyan nyilvános helyre, mint egy kávéház, de persze, ha csak ennyi lenne ennek az epizódnak az homlokráncolásra okod adó része, már óriási teljesítmény lenne.) Úgy hiszem, ennek a mozzanatnak abból a szempontból lehet fontossága, hogy bár mi tudjuk, hogy André könyvecskéje Peggyvel van tele, egy kívülálló, aki nem látta soha a portrék ihletőjét, akár azt is hiheti, hogy őrnagyunk a színésznő miatt ilyen bánatos, depressziós, világunt, avagy klasszikus szerelmi bánatban szenvelgő. Sanszos, hogy Robert ezt össze fogja téveszteni.
De nyilvánvalóan meg ez sem lenne messze akkora kavarodás, mint amit Abe képes okozni már csak amiatt, hogy egy toxikus apával is folyamatosan számolnia kell, aki mindig belekavar fiacskája életébe. Most ugyebár olyan aprósággal, hogy a náluk beszállásolt Hewlettnek elmondja, hogy Abe patrióta kém. Az őrnagy pedig szembesíti ezen tudásával a fiatalembert.
Wow, that escalated quickly, Hewlett egy ponton még Woodhull apuka fegyverét is felkapja, és azzal fenyegetőzik, amire az asszonyok is összefutnak. Anna edmundozással próbálja a tisztet nyugtatgatni, Mary pedig szimplán felajánlja magát túsznak, hadd mehessen el Abe és kicsi Thomas büntetlenül.
Ó, apa-fia élet a szétégett házban, micsoda nagy kaland lesz! Főleg, ha Rogers is megérkezik, és ő is szembesíti Abe-et azzal, mennyi mindenre rájött: a málnás brandys hirdetés a kód igaz? És Townsend apuka révén lesz átadva az üzenet? Jajj, én nagyon féltem a kedves bácsit most, hogy Rogers – aki azt is összerakta, hogy Abe azért nem lépett még le Setauketből, miután lelepleződött Culper mivolta, mert zsarolja Hewlettet – megy hozzá átvenni az üzenetet. Persze nem hülye a fickó, mármint Rogers, és egy kicsit hülye fickónak adja ki magát, egy enyhén agyalágyult kis káposztatenyésztőnek. Samuelt végül az győzi meg, hogy át lehet neki adni az üzenetet, hogy szívhez szólóan beszél arról, hogy korábban tisztelte a királyt, de most már igaz patrióta.
Mivel Rogerst tényleg csak André elleni bosszúja élteti, valószínűleg Townsendék biztonságban vannak, az ex-ranger hosszú távon szeretné magának is fenntartani ezt az információs csatornát, már csak ezért sem árulta el önmagát. Ugyanúgy, a könyv is biztonságban meg fog érkezik Abe-hez és a tintaelőhívó szerhez, mert anélkül semmit nem ér Rogers számára az üzenet.
Igaz, mint kiderült, utána sem, mert csak olyan unalmas infó van benne, hogy a pap a tégla Nagyfőnök táborában. Mindenesetre Abe-et nem engedi egyedül az üzenőfához, nehogy elkotyogjon bármit is őróla Calebnek.
Na most ez az éjszakai beszélgetés, amelyen Anna is megjelenik, mutatja a legjobban, hogy
a történet veszélyesen közel jár ahhoz, hogy önmaga paródiává váljon.
Annyira, de annyira összezavarodnak a szálak, hogy a susnyásban várakozó Rogers is csak kínjában vinnyog rajta.
Merthogy kezd eldurvulni a helyzet a zöldek és a vörösök között, Simcoe pedig fehér zászlós egyszemélys küldöttségbe megy White Hallba. Felveti azt az ötletet, hogy esetleg van egy harmadik fél is ebben a buliban, egy kém, egy bizonyos Culper, akire André hívta fel a figyelmet. Lehet, hogy ő ugrasztotta össze a két helyi egységet.
Anna, kihallgatva ezt a beszélgetést, később azt tanácsolja Hewlettnek, hogy ha már így alakult, vegye hasznát egy patrióta kémnek, nevezetesen Abe-nek, és ölesse meg vele Simcoe-t. Abe-et nehezebb rábeszélni, de az meggyőző érvnek tűnik, hogy Simcoe és főképpen André is ismeri már a Samuel Culper nevet.
Van egy éjszakai beszélgetés Abe és Hewlett között, ami kicsi nevetséges, mert mindkettejük megkeményedett hangon, mintha nagymenő keményfiúknak akarnak mutatni magukat, egyeznek meg arról, hogy Simcoe-nak annyi. Ugyanakkor arról is szó esik, hogy ha megteszi Abe, akkor családostul el kell hagynia Setauketet.
Na ez az a pont, ameddig Anna is rendelkezett releváns információval, azt viszont Abe kezdi kutyulni, hogy igazából nem ő, hanem Hewlett fog távozni, mert távoznia kell, ha már egyszer ennyit tud, méghozzá becsomagolva, vízszintesen. Abe ugyebár nagyon nagy gondnak tartja ezt, hogy André is tud már a Culper névről, és kicsit bedühödik azért is, mert Caleb lazára veszi a dolgot, jah, azt mi már tudjuk rég, mert a lista is rajta volt a táborból ellopott papírokon. Ez az információ Rogers számára is tartogat értékes elemeket, mert tisztán hallja a beszélgetésből Gamble nevét.
Közben Hewlett – Abe közreműködésével – átad egy hamis listát Simcoe-nak, amelyen Culper neve mellett a Rocky Point helyiségnév található, és később Abe és Caleb éjszakai beszélgetésből az is kiderül, hogy feltehetőleg a III. György mellszobrát azóta is hiába váró lojalista fickót keverték bele.
Végül is
érthető, hogy egy ilyen jellegű történetnek néha a végsőkig kell feszíteni a húrt,
hogy mennyiféle információ mennyiféle módon kerül (hibásan és/vagy részlegesen) átadásra még az egy oldalon állók között is, és mennyi rossz döntés következhet belőle. Csakhogy mégis, valahogyan ezzel a Zöldek vs. Vörösök helyi kis kakaskodással, hogy ezt miért kellett így beleírni és kibontani, nem vagyok teljesen megbékülve.
Mindenesetre Annán nagyon nagy teher, hogy tudja, hogy Abe mire készül Hewlett ellen. Este kérdezgeti a tisztet, hogy nem gondolt-e arra, hogy hazamegy Skóciába. Ahogyan a férfi beszél az itt szerzett tapasztalatairól, hogy milyen naiv és idealista volt, és hogy most mennyire cinikus, amit amúgy szégyell, Anna elsírja magát. Hewlett csókkal vigasztalja, amit Anna viszonoz.
- Tim Downie alakítja Tryon kormányzót az Outlander sorozatban[↩]