Spiró György generációs regényt írt. Diavolina című könyve ugyanis nagy valószínűséggel más jelentéseket hordoz magában egy olyan olvasó számára, aki több évtizedet is leélt azon a Magyarországon, ahol az iskolában oroszt kellett tanulni, a köztereket többek között szovjet tábornokokról nevezték el, és a 20. század történelméből a nagy októberi szocialista forradalom eseményeinek ismerete kiemelt fontosságú volt. A fiatalabb, gyakorta „történelem utáni nemzedéknek” nevezett korosztályok tagjaiban azonban a személyes háttértapasztalat nélkül könnyen szülhet értetlenséget a regény, nehezen szemezgethető ki belőle, mi is igazán a tétje.

A múltban lezajlott fontos eseményeket vagy egykor élt híres emberek életét alapanyagként alkalmazó regényekkel kapcsolatban az egyik legfontosabb kérdés, hogy miért éppen most használja fel őket a szerző egy történethez? Mi az apropója? Mi az aktualitása? Hiszen hogy melyik korszakhoz nyúl vissza egy történelmi regény, legtöbb esetben sokkal inkább szól arról az időszakról, amikor a fikciós alkotás született, mint magáról a múltbeli eseményről. Némiképp más a helyzet természetesen azokkal a közelmúltat felidéző történetekkel, melyek Jan Assmann terminológiáját használva az úgynevezett kommunikatív emlékezet részét képezik, vagyis van egy eleven kapocs – leginkább az adott esemény túlélői és szemtanúi – közte és jelenünk között.

Úgy gondolom, ez a fogalom lesz az egyik kulcs Spiró György Diavolina című regényének értelmezése esetében is, amelyben Makszim Gorkij házvezető- és egyben ápolónője – a címszereplő – meséli el az író életét, ezen belül is a betegséggel töltött utolsó éveit. Gorkij még fiatalon, a börtönben lesz tüdőbeteg, kezelésének körülményei azonban rámutatnak a szovjet rendszer abszurditására is. Például, hogy Sztálin maga küldet drága, modern amerikai lélegeztető gépet az írónak; Capri szigetén, Sorrentóban vagy Nápolyban pedig folyton ott lebzsel egy sor szovjet orvos Gorkij amúgy állandóan vendégektől nyüzsgő lakásaiban. Maga az elbeszélő, az egykori cseléd is – akivel a könyv során inkább Lipaként (az Olimpiada becéző alakja) találkozhatunk – így kerül vissza az íróhoz, immáron képzett orvosként, ám egyáltalán nem önszántából.

„Semmit sem vihettem magammal, az ablakból nézték a nővérek, az orvosok és a betegek, ahogy a kocsiba tuszkoltak.” (44.)

A könyv nagy részét azok a történetek teszik ki, amelyek Makszim Gorkij különleges helyzetéről mesélnek. A már említett speciális orvosi ellátásról, vagy éppenséggel olyan esetekről, mikor az író szovjetunióbeli tartózkodása során ellátogat egy büntetőtelepre, ahol a titkosszolgálat mindent megtesz azért, hogy a világhírű vendég pozitív benyomásokkal térjen onnan haza

„Megmutatták neki a helyi újság szerkesztőségét, aztán a színháztermet, az egykori ebédlőt, ahol a rabok klasszikusokat és mai szerzőket adnak elő, meg a saját verseiket olvashatják fel.” (125.)

Pethő Anita kritikája Spiró György Diavolina című regényéről
Spiró György: Diavolina (Magvető, 2015)

Az utcákat is kicsinosítják, ahol csak úgy véletlenül megfordulhat (az abszurd fokozása: az álruhában a nép közé kiosonó író is csak beépített emberekkel találkozhat, még erre is előre felkészültek), s a napilapokat is külön nyomják az ő számára, hogy ne olvashassa, milyen élénken foglalkozik a sajtó az ő egészségi állapotával.

Mint ebből is kikövetkeztethető, a Diavolinában ugyan egy író életéről van szó, mégsem bír a könyv irodalomtörténeti jelleggel, sokkal inkább Spiró egyik kedvenc témája, az értelmiség és politikai hatalom viszonya kerül terítékre. Színjáték az egész, tulajdonképpen hasonló helyzet köszön vissza, amiről a Megáll az idő című filmben is beszélnek a szülők (mi tudjuk, hogy ti tudjátok, hogy mi tudjuk,stb), néha annyi csavarral és álruhával, hogy végül „csekistáknak öltözött csekisták” veszik körül a nagy és befolyásos írót és kíséretét. Az írásom elején feltett kérdésre, hogy miért éppen Gorkij és miért éppen az 1920-as évek, releváns magyarázat lehet tehát, hogy író és hatalom viszonyát leginkább ebben a korszakban és ennek az alkotónak a helyzetével lehet legérzékletesebben bemutatni.

Azonban még Spirótól is meglepő az a mód, ahogyan erről a világról ír. A szerző szövegeire mindig is jellemző volt a beszélt nyelvhez, a fesztelen társasági társalgáshoz közelítő stílus. A Diavolinában viszont mintha egy panoptikumon rohannánk végig, miközben az elbeszélő elhadarja, mit kell az érdeklődőnek a kiállított figuráról okvetlen tudnia. Ám oly sok szereplőt mutat be, hogy többségéről végül nemhogy a neve, de a vele kapcsolatos sztori sem marad meg emlékezetünkben. Spiró nem egy történetet mesél el, hanem névsorolvasást tart. A könyv egy vázlatnál ugyan több, de a szereplők plasztikusságát – pontosabban annak hiányát –, a jelenetek kidolgozatlanságát tekintve mégiscsak kevesebb egy regénynél. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint ha valaki előzetesen hallotta Spirót saját könyvéről beszélni, esetleg éppen azokat a történeteket, amiket aztán a kötetben is megtalálhatunk, annak olvasása közben az elbeszélő könnyen a szerző hangján „szólal meg”, olyannyira arctalan és jellegtelen a figura, noha bizonyos fokig ő is az események aktív részese. Ez pedig, tekintve, hogy női narrátorról van szó, nem igazán szerencsés.

Hasonlóképpen szerencsétlennek bizonyul a gyakorlatban az az ötlet, hogy Makszim Gorkij ne ezen a néven szerepeljen a regényben, hanem Alekszejként. (Gorkij eredeti neve ugyanis Alekszej Makszimovics Peskov volt.) A problémát az okozza, hogy az olvasók többségében nyilván jól rögzült a név, s amikor mégiscsak látja leírva a Makszim Gorkij nevet – vagyis az író fiáét –, akkor reflexszerűen magára az íróra asszociál. Ennek következtében gyakran kell visszalapozni, hogy felszámoljuk magunkban az automatizmusokból eredő kuszaságot. Vagyis az olvasás megkönnyítésére szánt ötlet végül épp ellenkezőleg, inkább túlbonyolítja azt.

Másrészről azonban már ezen a megoldáson keresztül is jól érzékelhető, mikén is érdemes ezt az alig több mint 200 oldalas könyvecskét olvasni. A Diavolina helyenként úgy tűnik, mint egy keresőoptimalizációs szempontból elsőrangúan megírt cikksorozat, minden kulcsmotívum benne van a szövegben, azonban az információgazdaság mégsem párosul olyasfajta ismeretterjesztő szándékkal, aminek célcsoportja lehetne például a rendszerváltás után született nemzedék, akik értelemszerűen kevesebbet és összefüggéseiben is mást tanultak a Szovjetunióról, mint amit szüleiknek, nagyszüleiknek kellett, míg az ország a szovjet érdekszféra része volt. Sokkal inkább tűnik úgy, hogy a könyv azzal az információhalmazzal megy szembe, amit az 1960-as/-70-es években a téma iránt nem különösen érdeklődő átlagember a közoktatás során megszerezhetett. Egy olyan korszak tudásával, mikor még abban az esetben is ismerte gyakorlatilag mindenki Makszim Gorkij nevét – mert közterületeket, esetleg intézményeket neveztek el róla –, ha egyáltalán nem olvasott szépirodalmat vagy nem járt színházba. Ha úgy olvassuk a regényt, hogy ezt az egyszerre létező és nem is létező tudást tromfolja meg Spiró, sokkal többrétűbbnek és szofisztikáltabbnak hat. Ugyanakkor el is zárja a nagyjából 35 év alatti generációt ettől a rétegzettebb olvasói tapasztalattól, hiszen ehhez olyan személyes emlékekkel kell bírni, amivel e korosztály tagjai nem rendelkeznek.

Spiró György egész életművét áthatja az a keserű szkepszis és szarkazmus, amivel a világ sorsát megváltoztató nagy ideák felé fordul. Hiszen ha kicsit megkapargatjuk ezeknek az eszméknek a felszínét, máris az emberi létezés kicsinyes, önző, alattomos jellemzőivel találkozhatunk. A kereszténység esetében (Fogság) ez sokkal inkább képes mellbe vágni az olvasót, hiszen kultúránk mai napig fontos alapkövéről, még egy szekularizált társadalomban is alapvetően pozitív megítélésben részesülő jelenségről van szó. A szovjet rendszert és sztálini diktatúrát azonban napjainkban egyértelműen negatív előjelű eseménysorként értelmezzük, így aki ezt kívánja leleplezni, igazi oldalát bemutatni, tulajdonképpen nyitott kapukat dönget, főként a fiatalabb generációk világtörténelmi eseményekkel szemben igencsak cinikus rétegének szemében. Inkább csak keserűen ironikusak azok az esetek, mint amikor a Cseka vezetője együtt vacsorázik a Romanov-ház életben hagyott tagjaival, de egyáltalán nem döbbenetesek, miközben időnként mintha a fogalmazásmód mégiscsak ezt a hatást szeretné az olvasónál elérni.

Ha azonban arra tesszük a hangsúlyt, hogy a Diavolina egy magyar író magyar közönségnek szánt regénye, akkor egy Spiró által is szívesen és gyakran használt nézőpontra bukkanunk, amikor is a centrumot a periféria aspektusából mutatja be. Vagyis a könyv némi áttétellel ugyan, de a szovjetizáció örökségeként is értelmezhető, a korábban már említett jellemzője alapján, azaz hogy egy olyan alkotó életéről szól, akinek neve (munkássága már kevésbé) szinte észrevétlenül beépült az emberek mindennapjaiba. A regény, pontosabban az általa feldobott téma könnyen indikátorként működhet, hiszen valószínű, hogy igencsak eltérő értelmezések fognak születni róla, ami révén kirajzolódhat, miként is viszonyul napjainkban a társadalom, illetve annak egyes generációi ehhez az örökséghez.

Kultúraelméleti szempontból tehát izgalmas elemzések tárgyául is szolgálhat még Spiró György Diavolina című regénye, ám az alkalmi olvasó számára, aki tartalmas kikapcsolódás kedvéért vette kézbe a könyvet, nagy eséllyel csalódás lehet.

(Eredeti megjelenés: Bárka 2015/6)

További írasok a  “ká-európai értelmiségi” témában

Egy ká-európai költő versei 2014-ből (Fehér Renátó: Garázsmenet)