Nincs mese, jönnie kell a második résznek. Főleg, hogy közben megtudtam néhány alapvető információt egyik fontos új szereplőnkről, Woodes Rogersről. A lényeg, hogy míg a korábbi kormányzók a gyarmatokon akarták megtömni a zsebeiket, ő a fordított utat járta: saját vagyonából költött a helyzet rendezésére. Na de lássuk, miként illesztik bele az ő karakterét ebbe a mostani történetbe.
Flint álmodik, Mirandát látja csurom vizesen a hajón átmenni, valamit tátog is, de magyarul sem vagyok jó szájról olvasó, nemhogy angolul. (Persze, nyilván, szándékolt, hogy ne lehessen kivenni.) Látjuk a minap magára hagyott megőrült kapitányt is, valamint egy fura fekete alakot (biztos a halált képviseli), majd valaki ráteszi a kezét Flint vállára: a valóságban Billy az, fel kellett kelteni a kapitányt, Hornigoldék közelebb értek. Rizikós megint amit terveznek a vadászhajó lerázására, de nem mutathatják a gyengeség legkisebb jelét sem, mert akkor tényleg elkapják őket. Szegény John Silver egy kötélbe kapaszkodva himbálózik enyhén, mást nagyon nem tud tenni, legfeljebb annyit, hogy arról beszél Billynek, hogy most el kellett volna fogadni a kegyelmet. Silvert valójában az zavarja, hogy rá is hatással volt Flint beszéde, belőle is kihozta az a lelkiállapotot, amit a többiekből.
Rendkívül fontos ám, hogy lássuk Eleanor mellbimbóit mosdás közben. Ja, nem.
Jön egy kissé rossz hangulatú nő, hoz magával ruhát, amit a szőkeségnek fel kell vennie, de még be is szól neki. Nem lesznek barinők, úgy hiszem. A kormányzó a fedélzeten bemutatja a barátait: a hajókat, amelyek őket kísérik. Különösképp az a cuki kis kicsike érdemel figyelmet, amelyik ott jobb szélen követi őket: ha Eleanor nem lesz jókislány, azon fogják visszaküldeni Londonba, egyenesen az akasztófa alá. Ő ezt nem hiszi, mert tudja jól, hogy a kormányzó semmire sem megy majd nélküle a szigeten. Azt Rogers is tudja, szóval még egyszer nyomatékosítsa, hogy tessék jó kislány lenni, nem félretájékoztatni, mert különben irány a cuki vitorlás. Apró megjegyzés: az egész sorozat során először látunk vöröskabátosokat, igaz, csak néhányat a hajó fedélzetén (valószínűleg annyit, amennyit a kormányzó személyes védelmére rendeltek ki), a szárazföldi erők felbukkanása azonban így is jelzésértékű.
Featherstone-tól az egyik kalóz kér 500 fontot (gyors összevetés: a 17. század végén az itteni kormányzók éves fizetése 300 font volt), mert amit tegnapelőtt vett fel összeget, azt elvesztette. Mármint szó szerint. Kicsit hibbant szegényke, és mikor Featherstone (Rackham jóváhagyásával) rábólint, sejthetjük, hogy nem azt írja a csekkre, amit a srác mondott, de cserébe megígéri neki, hogy új tarisznyát is kap hozzá, merthogy azzal együtt lopták el az előző összeget.
Max érkezik, hogy elmagyarázza, hogy át kellene váltani könnyen mozgatható értéktárgyakra az aranyat, a beszélgetés vége persze megint Jack féltékenységi rohama lesz Anne miatt. Max ügyesen forgatja a szót, mindketten szeretik Anne-t, fogjanak össze, gondoskodjanak az ő jövőjéről (is).
A Walrus már igencsak belesodródott a viharba, mindenkinek megvan a feladata, még Silver is igyekszik a lékeket betömni, ám nagyon küszködik a lába miatt. A másik próbálja leállítani, és megértetni vele, amit nehéz egy ilyen feltehetőleg egész életében csak magára számító szimpatikus kis gazfickónak (egyáltalán hogy került arra a hajóra, ahol legelőször találkoztunk vele, tudunk-e még majd meg erről bármit is?): a legénység törődik vele.
Billyék közben azért lógnak az árbocokon, mert addig akartak felvont vitorlákkal a viharba száguldani, hogy rettenthetetlennek tűnjenek Hornigoldék előtt, amíg csak fizikailag lehetséges, de most már le kell engedni őket, mert különben törik az árbocrúd. Csakhogy akad ezzel némi probléma.
Eleanor meséli élete történetét, s arra a kérdésre, mégis hogy fogadtatta el magát 17 éves lányként a kalózokkal, elmondja, hogy kidobatta a szigetről Edward Teachet (akit szintén az előző részben ismerttünk meg.) A kormányzó néz egy nagyot, megbizonyosodik róla, hogy az írnoka dolgozik, s izgatottan várja a mese folytatását. A nő pedig folytatja is: Hornigolddal szövetkezett, nekiadta az erődöt, Teachet minden kapitánytól elszigetelte. Már csak az ifjú protezsáltja maradt neki, de az is ellene fordult. És ki volt az az ifjú?
Hát persze, hogy Vane.
Ekkor küldi ki Rogers az írnokot. Udvarias angol, próbálja körbejárni, amit meg akar kérdezni, de Eleanor megelőzi, jaja, ők ketten dugtak. Erre persze felhúzza magát a kormányzó, hogy őt itten belerángatták valami piti személyes bosszúba. Eleanor magyarázza, hogy tudja, hogy Flint veszélyes, de érvekkel meggyőzhető. Rackham körmönfont, de csak az érdekli, hogyan emlékszik majd rá az utókor. Vane az igazi probléma. Guthrie apuka és Ash is alábecsülte a zabolázhatatlan kapitányt, oszt’ most hol vannak?
Az említett Közveszély épp követ tör. Scott beszéli le róla, ő érti, mi bántja a kapitányt, de a rabszolgák nem. A cél, hogy mihamarabb befejezzék a munkálatokat, ne kavarjuk itt fel feleslegesen a dolgokat. Ekkor érkezik Teach, hatásos a belépője, a ponyván át egy penge nyúlik át épp Vane álla alatt. Ismét azt a módszert alkalmazták, hogy előbb valaki kívülálló szemszögéből (Eleanor) hallottunk a történetről, amit az illető saját aktuális érdeke szerint akár még ide-oda is módosítgathatott, de most akkor Teach is elmondja, hogy ő hogy élte meg Vane árulását. (Eddig nincs ellentmondás vagy feltűnő disszonancia a két sztori között.) Azért a végén megöleli, de jó újra látni. Arról mesél, hogy oly sok éven át az orrában volt a sziget szaga, nyolc feleség nem tudta elfeledtetni, a kilencedik (akinek minap kiirtotta a családját) igen, de ő sem sokáig, mert jött a hír, hogy nincsenek Guthrie-k többé a szigeten.
Teach kinézte magának a spanyol hadihajót, Vane szerint eszébe se jusson, az a közös tulajdon. Ja, úgy tűnik, mégsem olyan a sziget szaga, mint amire emlékezett – szép metafora. De azért szeretne megismerkedni Vane partnereivel.
Az epizód látványosság részét kétségtelenül a viharba került hajó nyújtja. Odalent Silver társának lába beszorul, képtelen mozdulni, Bongyorka pedig kénytelen végignézni, hogy a fickó a folyamatosan emelkedő vízbe fullad. Luke Arnold kiválóan hozza, amit értenünk kell ebből a jelenetből (főként az előző párbeszéd fényében), Silvernek nagyjából életében először számított valakinek a halála, ráadásul úgy veszítette el a kalózt, hogy ő mindent tőle telhetőt megtett, még az utolsó pillanatban is, amikor számítani lehetett, hogy az életösztön utolsó fellobbanása még valami emberfeletti erőt vált ki a fickóból, de kudarcot vallottak.
Ezzel egy időben odakint Flintnek kell meghozni egy nehéz döntést, a legénység érdekében el kell vágnia a kötelet, aminek következtében a főárboc legfelső szintjein tartózkodók elrepültek, Billy viszont épségben megmaradt. Később mindenki a fedélközben várja, mit hoz még a vihar, egyedül Flint küzd odakint az elemekkel.
Idelle tesz le egy zsák pénzt Jack elé: az ütődött kalóz hagyta el. Ez a ma kapott pénze (akkor Featherstone mégis megadta az egész összeget neki), tutira biztos, mert a lány leteszi az asztalra a tegnap elhagyott összeget is.
Eközben megérkeznek Vane-ék. Teach azonnal inzultálja Jacket, emlékszik rá, ő volt az a vézna hülyegyerek, aki kétségbeesetten próbált bekerülni Charles legelső legénységébe.
Mikor két kalóz csatlakozni akar Teach legénységéhez, a nagy hírű férfi bezzegazénidőmbenezik egy kicsit, annak idején ököllel vívták ki a jogot az erős és egészséges fiatalemberek, hogy csatlakozhassanak, most meg léccilécciznek. A két kalóz balra el, Teachnek meg van egy jó gondolata: aki nap mint nap harcolni kényszerül, annak nem tudhatjuk, hol vannak a határai, mire képes, az ilyen embert pedig nehéz legyőzni. Ő ugyanúgy arról a problémáról beszél, amelyet Jack és Flint is érintett a múlt részben egy-egy jelenetben: az általános jólét hígítja a kalózszakmát, elpuhítja ez embereket. Teach szerint az arannyal beköszöntött jólét pont azt vette el Nassautól, ami a lényege volt egykor.
Közben a két kalóz lemeccselte a dolgot egymás közt, Teach elfogadja a győztest. Jack pedig rohan át a bordélyba, utasítja Maxot, hogy tessék nekilátni az átváltás-hadműveletnek, de úgy, hogy se Vane, se Flint ne tudjon róla.
Rogers fogadja a hajóján Hornigoldot (Dufresne is vele van). Előtte még a flottakapitány jelzéseket tesz, hogy ahogy Londonban mindenki, úgy ő is olvasta a kormányzó úr hőstettektől hemzsegő emlékiratait azokból az évekből, mikor még ő is privateer volt, de ezenfelül tud ő még egykét olyan történetről is, amely valahogy kimaradt abból a könyvből szerkesztés során. Azt hiszem, Rogers nem ijedt meg a fenyegetéstől.
Emlékszünk, amikor a múltkor Billy említette, hogy szerinte most valaki nagy hal szállt be Nassau megrendszabályozásába, mert egy hajónyi legénységnek (80 fő) kegyelmet kínálni igencsak nagylelkű dolog ahhoz képest, amit annak idején neki ajánlottak?Akkor nem feltétlenül kellett jelzésnek tekinteni, hogy pont a következő jelenetben ismertük meg Rogerst, ám most Hornigold szavai egyértelműsítik a helyzetet: Billy jól sejtette, mi pedig azt is biztosra vehetjük, hogy Rogers a nagy hal. Az őszhajú kapitány közben bedobja az aduászt: Flint halott. Bizonyítékként a kormányzó elé dobja a Walrus zászlóját.
Ám bennünket nem lehet átvágni. (Ez most úgy hangzott, mint egy mondat egy Závada-regényben.) Még azzal az újabb álomjelenettel sem, amelyet akár lehetne annak szimbólumaként is értelmezni, hogy végül a merész akció tényleg kudarccal végződött. Mert tudjuk, hogy a Walrus legénységének nagy része jól van, viszont egy újabb komoly problémával kell szembenézniük: szélcsend van, ők pedig odakint vannak a semmi közepén.