FIGYELEM! AZ EGY OLVASO NAPLÓJA BLOG „OUTLANDER-KUCKÓ” MELLÉKLETE NEVE ES WEBHELYE MEGVALTOZOTT.
AZ ÚJ NÉV ÉS CÍM:
AZ IRODALMÁR OUTLANDERT NÉZ
Miért szeretjük a múltról szóló történeteket? Miért szeretjük a történelmet? Ezek a kérdések, amelyekre én magam is majdhogynem hiába keresem a választ, csak körbe-körbejárom a jelenséget újra és újra, nagyjából mióta az első tanulmányomat megírtam a történelmi fikció témakörben.
Valószínű azonban, hogy a történelmet jobban kedvelem a múltnál, azaz jobban érdekelnek a mindenkori jelen múltról szóló történetei, mint maga a valóban egykor élt emberek valódi egykori világa.
A 18. század mindig is az érdeklődésem középpontjában állt, de soha nem éreztem úgy, hogy vágyom a 18. század sarára, csak olvasni arról, hogy milyen lehet vágyni a 18. század sarára ( dőlt betűs szófordulatot v.ö. Pierre Nora: Emlékezet és történelem között) -ugye érzékelhető az a nüaszni különbségtétel a kettő között? Amikor pár évvel ezelőtt először hallottam az Outlanderről, az irodalomtörténész énem számára villogott a képzeletbeli jelző: pont 18. századba kerül vissza? pont a skót felföldre? Hm, érdemes lenne belenézni, talán nekem is akad ott némi elméleti, tudományos szempontból megrágnivaló csemege. (És így is lett. Sőt.)
Ám mit érne egy történet, ha ugyan lehetne róla (ráadásul előre felvázolt elméleti szempontok alapján) okos elemzéseket írni, de hiányozna bármiféle érzelmi viszonyulása lehetősége? Egy időutazós történet esetében pedig kézenfekvő, hogy ilyen viszonyulási lehetőség, ha ellentmondva racionális énünknek (olyan, hogy időutazás ugyebár nem létezik), mégiscsak megpróbáljuk időről-időre beleképzelni magunkat az időutazó karakterek helyébe. És hát legyen szó akár egy történet olvasásáról, akár megtekintéséről, mégiscsak az az igazi, amikor nem tudatosan tesszük ezt, hanem egyszerűen arcon csap, szíven üt, zsigerig, csontig hatol ( vagy próbáljuk akárhogy is megragadni szavakkal) valamiféle illékony, megragadhatatlan érzés formájában.
Az alábbiakban négy példát hozok erre az érzésre/hangulatra az Outlander tévés változatának első négy évadából.
4. Belépni a versailles-i bálterembe
Az első évadbeli skót felföldi világhoz képest a második szezon eleje jóval ismerősebb, mondhatni otthonosabb közegbe kalauzolt: a 18. század közepi Párizsba. (Mindkét diplomám megszerzése során volt egy-egy olyan rövidebb korszakom, hogy ha magam választhattam művészet- vagy irodalomtörténeti korszakot pl. beadandó vagy referátum témájául, akkor ehhez a korszakhoz, pl. Fragonard festményeihez vagy Diderot regényeihez fordultam. ) Úgyhogy talán nem véletlen, hogy számomra az a mozzanat volt az első igazi „Úristen, tényleg, milyen érzés lehet?” pillanat a sorozat során, amikor Claire belép a zsúfolt terembe és körbenéz, s arcára van írva, hogy ő is épp fel próbálja fogni annak jelentőségét, hogy a 18. századi Versailles-ba érkezett egy fogadásra.
Négy évad távlatából (és az első alkalom óta legalább kétszer újranézve) ez a mozzanat persze összemosódik azzal, amikor ugyanennek az epizódnak az elején Claire kikocsizik, egy szintén tökéletes zeneválasztással aláfestve.
3. Saját aláírásod egy 200 éves okiraton
A 2. szezon utolsó része az egyik legjobban sikerült epizód a sorozat eddigi történetében. A 20. századbeli cselekményszál 20 éves ugrását ugyan véleményem szerint sok szempontból izgalmasabban oldja meg a könyv, de úgy gondolom, a filmes változatban maximálisan sikerült kihozni mindazt, amit az effajta mediális váltásból ki lehet. Nyitókép a felnőtt Rogerrel, ahogyan az őszes hajú, szemmel láthatóan is idősebb Claire először csak megbújik a háttérben a búcsúztatóra érkezett vendégek között, stb; és persze sikerül a vágással a 18. és 20. század közti ide-oda ugrálás dinamikáját is eltalálni.
A történetvezetés során hirtelen keletkezett húsz éves hiátust a nézőben a nosztalgia képes megtölteni a szükséges érzelmi többlettel, erre kell a készítőknek is rájátszania, ahogyan tették is azt az Outlanderben ügyesen: Claire – aki ígéretéhez híven igyekezett maga mögött hagyni a vele történteket- húsz év után újra Skóciába látogatva végigjárja a számára fontos (18. századi) helyeket: elmegy Lallybrochba, kimegy a cullodeni emlékközpontba (inkluzíve a Fraser klán itt elesett harcosai nyughelyét jelző kőhöz – valós történelmi emlékhely!), és az invernessi levéltárban is utánakérdez néhány dolognak.
Többek között kézhez kapja azt az okiratot is, amely szerint James Alexander Malcolm McKenzie Fraser 1745-ben unokaöccsére hagyományozza a birtokot. A levéltáros külön kiemeli a két tanú nevét: Murtagh Fitzgibbons Fraser és … és valami Claire, sajnos elmosódott a szöveg, de biztos ő is Fraser lehetett. A történészi (és levéltárosi) szakma egyik szépsége minden bizonnyal az ilyen elmosódott pacák mögötti történetek feltárásának élvezete lehet; s az is izgalmas élmény már önmagában is, amikor kezedben tarthatod a családod egy 200 éves okiratát – na de ha azon az okiraton a saját kézírásod van, s még emlékszel is rá, hogy miért mosódott el a tinta… na, az lehet aztán az igazán rendkívüli érzés.
Az ügyes történetszövés eredményeképpen aztán nekünk, a nézők számára is összeállhat a kép: Jamie közvetlenül a cullodeni csata előtt íratja alá ezt a hozzá legközelebb álló két személlyel, ráadásul visszadátumozva (na, ennyit a történelmi dokumentumok hitelességéről!) egy még békésebb időkre, hogy a kedvezményezettnek ne legyen ebből később problémája. (És mint kiderült, nem is lett.) A folt pedig Claire könnycseppje, hisz a mozzanat úgy is értelmezhető, mintha Jamie halálos ítéletét írta volna alá (pontosabban hitelesítette volna tanúként) ezzel.
Hasonló motívum a csatamezőny talált szitakötős borostyánkő – de ennek története (hogy hagyta ott Jamie) csak a harmadik évad első epizódjában teljesedik ki.
2. Roger Fergusnak mutatja Brianna képét
Van egy lényegi különbség a Claire-Jamie és a Brianna-Roger kettősök között: előbbiek romantikus, utóbbiak inkább realista (regény)hősök. Míg az egyik (az idősebbek) nem igazán gondolkodtat el, nem nagyon lehet mit írni róla, afféle axiómaként vinul végig a történet egésze felett, addig a másik (a fiatalabb generáció) története sokkal közelebb áll a 21. század valós emberek valós világához, következésképp nem meglepő, ha a nézők az ő időutazásukhoz könnyebben kapcsolódnak érzelmileg.
Nyilván, a negyedik évadra már nagyon sok minden történik egy történet karaktereivel, megszokjuk, megkedveljük őket, és mindig nagy a jelentősége annak, ha ennyi idő elteltével fut össze két olyan karakter, akik eddig még sosem találkoztak, és ellentétben a nézőkkel, nekik fogalmuk sem lehet arról, hogy ennek a találkozásnak lehet bármiféle jelentősége. (Ráadásul van ebben egy kis fricska is, hogy bár történészként sokmindent megtudhat az ember egy korról, de mennyi minden van még, amit nem tudhat, mennyi mindenki, akit- nem lévén róluk fennmaradt írásos dokumentum – viszont nem ismerhet.) Izgalmas lenne egy ilyen találkozás úgy is, ha eleve egy idősíkban létezne a történet, de így, hogy 200 év is van a két karakter között, ad még hozzá nem kevés érzelmi löketet.
Roger – Breehez hasonlóan – már a negyedik évad hetedik epizódjában átjut a köveken a múltba, láthatjuk, ahogy találkozik Stephen Bonnettel, majdhogynem saját bőrén tapasztalhatja, hogy a 18. század közepén meglehetősen más mércével mérik az emberéletet, főleg egy hajón, az óceán közepén. Mégis, valahogy az tűnik az igazi megérkezésének, amikor a következő rész legelején ott szerencsétlenkedik Wilmingtonban, s próbál nyomára bukkanni Briannának. A zene is kiválóan illik ehhez a pillanathoz, bár lehet, hogy ez amiatt is van így, mivel az előző részben Bree múltba érkezésénél is ugyanezt hallhattuk.
1. Brianna megérkezik a múltba
Márpedig ahhoz a jelenethez, ahogyan a lány magányosan a nagy kies semmiségben biceg az epizód elején, nem igazán láttam hasonlót, amely ennyire zsigerileg tudta volna érzékeltetni az elképzelhetetlen: vajon milyen is lehet a múltba visszamenni. Egyszerűen minden együtt van. A kies, enyhén havas táj nem csak az ismeretlen új világot, de a kiszolgáltatottságot, Bree teljes magára utaltságát is jelenti egyben.
Más ez az időutazás, mint Claire-é, hiszen ő először véletlenül esett át a köveken, s szinte azonnal társaságban találta magát, ráadásul mire elkezdte pszichéden feldolgozni a dolgot, addigra egy csomó minden történt vele. Másodszorra, már tudatosan átlépve az időn, saját korábbi tapasztalatai alapján készülhetett fel, mi vár rá újra a 18. században, eszerint varrja meg ruháját, állítja össze kis gyógyszeres dobozát, stb.
Bree azonban, noha utazása szintén tudatos, csupán másodlagos ismeretekkel rendelkezik: sok mindent megtudhat a könyvekből, mindabból, amit édesanyja mesélt nekik, de ezek nem közvetlen érzéki/zsigeri információk. Ahhoz neki is meg kell érkeznie
Ez pedig kiválóan meg lett oldva ebben a nyitójelenetben.