Pethő Anita, a hagyományos irodalmár

Dőreség lenne olyasmit állítani, hogy mindenki, aki az írott szövegek világában érzi jól magát, valamilyen kommunikációs "defektben" szenved a hétköznapi életben. Ám az kétségtelen, hogy az én esetemben az enyhe autizmus spektrumzavarom közrerátszott abban, hogy az írásos kommunikáció afféle menedékké vált számomra az évek, évtizedek során.

Amikor tehát irodalmárnak nevezem magamat, nem egy adminisztratív adatra (a.k.a. "végzettség") utalok, hanem egy attitűdre. Amely jóval azelőtt egyéniségem része volt, minthogy történetesen elvégeztem volna egy történetesen magyar nyelv és irodalmár végzettséget adó egyetemi képzést, és egyéniségem meghatározó része lenne akkor is, ha történetesen nem lenne erről hivatalos papírom.

Irodalmár vagyok, mert amit meg szeretnék magamból a világgal osztani, azt elsősorban írásos formában teszem, s irodalmár vagyok, mert (valós és fiktív) történetekkel, könyvekkel, filmekkel, és más kulturális termékekkel kapcsolatos mondanivalóm az, amit a világgal meg kívánok osztani.

Ráadásul nem is akárhol, hanem kifejezetten a digitális tartalomgyártás keretei között.

És így jutunk el a "hagyományos" jelző általam használt jelentéséhez.

Egy olyan kirívóan technofób társadalomban, mint a magyar, természetesen nagy az esélye annak, hogy egy az oldalra tévedő idegen a blog alcíméből - egy hagyományos irodalmár  a digitális korban  -  rögtön egy a modern technológiákhoz ellenségesen viszonyuló attitűdöt feltételez, s az ezzel szinte automatikusan együttjárónak hitt közhelyes károgást arról, hogy ezek a mai fiatalok csak a mobilukat nyomogatják, meg hogy régen minden jobb volt. "Ügyes" kombinatorikai készséggel még talán egy másik bődületesen nagy klisével is összekapcsolja, hogy ez az oldal biztos arról szól, hogy egy lúzer bölcsész kesereg arról, hogy bölcsész, következésképp lúzer, többek között azért, mert amit képvisel, idejétmúlt dolog a 21. században.

Ez a mélységesen sztereotíp feltételezés nem is állhatna távolabb a valóságtól.

A 2010-es években a magyar irodalmi élet egyik legaktívabb szereplőjeként (a különböző kulturális portáloknak és hagyományos irodalmi folyóiratoknak irt több  száz cikkem, valamint tucatny könyvkritikám bizonyitja) közvetlen közelről figyeltem, ahogyan a fiatalabb generáció (nagyjából az 1980-as évek második felében és az 1990-es évtized elején születettek) egyes  képviselői őszintén küszködtek a problémával, hogy hogyan lehetne valahogy mégis kilépni az irodalmi élet szinte majdhogynem teljes egészében az adófizetők pénzéből fenntartott, zárt elitista hagyományaiból, és közvetlenebb kapcsolatot kiépíteni az olvasók (könyvvásárlók, kukturafogyasztók) szélesebb rétegeivel.

Ennek során felfedezték maguknak a leginkább az amerikai fogyasztói szokásokból ismert kézzelfoghatósag kultúráját, valamint a bulvárt.

A kézzel foghatósag kultúrája alatt azt a "kényszerérzetet" értem, amikor  valaki számára pozitív élményt jelent egy könyv elolvasása, film megnézése, és ezt a nehezen megragadható valamit, hogy "érzés" vagy "élmény" kézzel foghatóvá kívánja tenni, és idézetes bögréket vagy pólókat vesz, vászontáskat vagy hűtőmágnest kedvenc írója képével, és hasonlók. Hogy a magyar kultúrafogyasztók körében is létezik egy fizetőképes kereslettel rendelkező vásárlóréteg, akit ugyan nem feltétlenül érdekelnek a mélyen szántó diskurzusok egy adott termék kultúratörténeti jelentőségéről, ugyanakkor szívesen költ arra nem is keveset, hogy hétköznapi használati tágyai segitségével mutassa a világnak , hogy ki a kedvenc művésze, vagy melyik a kedvenc regénye, es hogy valójában a kultúraközvetítési tevékenységgel ezt a réteget kellene valahogyan képes lenni megszólitani, újabbnál újabb irodalomnépszerűsítő módszerek hajszolására ösztönzött többeket.

A bulvárt pedig ebben a kontextusban  arra a jelenségre értem, hogy gyakorta nem az hozza meg a hírnevet valaki számára, amivel foglalkozik, hanem valami teljesen mellékes banális tulajdonsága vagy valami specialis, de mellékes tevékenysége. Hogy egy nagyon egyszerű példát hozzak: nemzetközi közegben paradox módon azért jegyeznek meg könnyebben, mert az emberek  bizonytalanok azzal kapcsolatban, hogyan is kell kiejteni a nevem. A speciális magyar karaktert tartalmazó nevem életem egy olyan jellemzője, amelyről nem igazán tehetek (mármint persze lenne rá lehetősegem megváltoztatni, ha akarnám), nincs közvetlen köze ahhoz, amivel foglalkozom, mégis segit abban, hogy többen figyeljenek oda a tevékenységemre.

Természetesen a bulvár, ha okosan csinálják, ha intelligensen építenek fel valaki köré mellékes, de figyelemfelkeltő tulajdonságokat, hasznos marketing eszköz lehet, ahogyan a közösségi médiában láthattunk erre jó és rossz példát egyaránt.

De legyen szó bármely új típusú, a digitális kommunikációs formákat is felhasználó irodalomközvetítèsi módozatokról, hiperesztétikusan megkomponált fotókról ¹ , szupervicces videókról, flashmobokról, vagy más, a hétköznapi élet nyilvános színtereire kivitt performanszokról, egy valamiben hasonlítanak egymásra:

nem az írott médiumot használják arra, hogy az írott kultúrát  reprezentálják.

Nos, amint talán emlékszik még a kedves olvasó, ennek a bejegyzésnek az elején említést tettem arról, hogy számomra a világgal történő kapcsolattartás elsődleges eszköze az írásos kommunikáció. Nem vetek meg, nem ítélek el más eszközöket, legfőkepp pedig nem zárkózom el előlük holmi idejétmúlt mgaskulturális gőgbe (ugyanakkor, ha valamit butácskán kivitelezett ötletnek tartok, fenntartom magamnak a jogot, hogy kifejezhessem erről véleményemet) , már csak azért sem, hiszen kulturális termékekkel is foglalkozó kisvállalkozóként magammal szúrnék ki, ha nem akarnek tudomást venni a piaci folyamatokról, trendekről, eszközökről, lehetőségekről, stb.

De ha már egyszer meg van a lehetőségem, hogy választhatok, milyen kommunikációs formákkal és eszközökkel élek, akkor  mindig is az írásos kommunikációra  fog esni a választásom.

Márpedig kultúráról, kulturális jelenségekről és termékekről

írásos formában kommunikálni hagyományos közvetítési formának számít

a digitális világban.

Vagyis erre utal az általam magamra alkalmazott hagyományos irodalmár jelző.

EZ IS HASZNOS LEHET:

PETHŐ ANITA -RÖVID ÉLETRAJZ

NÉHÁNY PRAKTIKUS MEGJEGYZÉS A BLOG HASZNÁLATÁHOZ