Pethő Anita, a hagyományos irodalmár

Pethő Anita, a hagyományos irodalmár

Dőreség lenne olyasmit állítani, hogy mindenki, aki az írott szövegek világában érzi jól magát, valamilyen kommunikációs "defektben" szenved a hétköznapi életben. Ám az kétségtelen, hogy az én esetemben az enyhe autizmus spektrumzavarom közrerátszott abban, hogy az írásos kommunikáció afféle menedékké vált számomra az évek, évtizedek során.

Amikor tehát irodalmárnak nevezem magamat, nem egy adminisztratív adatra (a.k.a. "végzettség") utalok, hanem egy attitűdre. Amely jóval azelőtt egyéniségem része volt, minthogy történetesen elvégeztem volna egy történetesen magyar nyelv és irodalmár végzettséget adó egyetemi képzést, és egyéniségem meghatározó része lenne akkor is, ha történetesen nem lenne erről hivatalos papírom.

Irodalmár vagyok, mert amit meg szeretnék magamból a világgal osztani, azt elsősorban írásos formában teszem, s irodalmár vagyok, mert (valós és fiktív) történetekkel, könyvekkel, filmekkel, és más kulturális termékekkel kapcsolatos mondanivalóm az, amit a világgal meg kívánok osztani.

Ráadásul nem is akárhol, hanem kifejezetten a digitális tartalomgyártás keretei között.

És így jutunk el a "hagyományos" jelző általam használt jelentéséhez.

Egy olyan kirívóan technofób társadalomban, mint a magyar, természetesen nagy az esélye annak, hogy egy az oldalra tévedő idegen a blog alcíméből - egy hagyományos irodalmár  a digitális korban  -  rögtön egy a modern technológiákhoz ellenségesen viszonyuló attitűdöt feltételez, s az ezzel szinte automatikusan együttjárónak hitt közhelyes károgást arról, hogy ezek a mai fiatalok csak a mobilukat nyomogatják, meg hogy régen minden jobb volt. "Ügyes" kombinatorikai készséggel még talán egy másik bődületesen nagy klisével is összekapcsolja, hogy ez az oldal biztos arról szól, hogy egy lúzer bölcsész kesereg arról, hogy bölcsész, következésképp lúzer, többek között azért, mert amit képvisel, idejétmúlt dolog a 21. században.

Ez a mélységesen sztereotíp feltételezés nem is állhatna távolabb a valóságtól.

A 2010-es években a magyar irodalmi élet egyik legaktívabb szereplőjeként (a különböző kulturális portáloknak és hagyományos irodalmi folyóiratoknak irt több  száz cikkem, valamint tucatny könyvkritikám bizonyitja) közvetlen közelről figyeltem, ahogyan a fiatalabb generáció (nagyjából az 1980-as évek második felében és az 1990-es évtized elején születettek) egyes  képviselői őszintén küszködtek a problémával, hogy hogyan lehetne valahogy mégis kilépni az irodalmi élet szinte majdhogynem teljes egészében az adófizetők pénzéből fenntartott, zárt elitista hagyományaiból, és közvetlenebb kapcsolatot kiépíteni az olvasók (könyvvásárlók, kukturafogyasztók) szélesebb rétegeivel.

Ennek során felfedezték maguknak a leginkább az amerikai fogyasztói szokásokból ismert kézzelfoghatósag kultúráját, valamint a bulvárt.

A kézzel foghatósag kultúrája alatt azt a "kényszerérzetet" értem, amikor  valaki számára pozitív élményt jelent egy könyv elolvasása, film megnézése, és ezt a nehezen megragadható valamit, hogy "érzés" vagy "élmény" kézzel foghatóvá kívánja tenni, és idézetes bögréket vagy pólókat vesz, vászontáskat vagy hűtőmágnest kedvenc írója képével, és hasonlók. Hogy a magyar kultúrafogyasztók körében is létezik egy fizetőképes kereslettel rendelkező vásárlóréteg, akit ugyan nem feltétlenül érdekelnek a mélyen szántó diskurzusok egy adott termék kultúratörténeti jelentőségéről, ugyanakkor szívesen költ arra nem is keveset, hogy hétköznapi használati tágyai segitségével mutassa a világnak , hogy ki a kedvenc művésze, vagy melyik a kedvenc regénye, es hogy valójában a kultúraközvetítési tevékenységgel ezt a réteget kellene valahogyan képes lenni megszólitani, újabbnál újabb irodalomnépszerűsítő módszerek hajszolására ösztönzött többeket.

A bulvárt pedig ebben a kontextusban  arra a jelenségre értem, hogy gyakorta nem az hozza meg a hírnevet valaki számára, amivel foglalkozik, hanem valami teljesen mellékes banális tulajdonsága vagy valami specialis, de mellékes tevékenysége. Hogy egy nagyon egyszerű példát hozzak: nemzetközi közegben paradox módon azért jegyeznek meg könnyebben, mert az emberek  bizonytalanok azzal kapcsolatban, hogyan is kell kiejteni a nevem. A speciális magyar karaktert tartalmazó nevem életem egy olyan jellemzője, amelyről nem igazán tehetek (mármint persze lenne rá lehetősegem megváltoztatni, ha akarnám), nincs közvetlen köze ahhoz, amivel foglalkozom, mégis segit abban, hogy többen figyeljenek oda a tevékenységemre.

Természetesen a bulvár, ha okosan csinálják, ha intelligensen építenek fel valaki köré mellékes, de figyelemfelkeltő tulajdonságokat, hasznos marketing eszköz lehet, ahogyan a közösségi médiában láthattunk erre jó és rossz példát egyaránt.

De legyen szó bármely új típusú, a digitális kommunikációs formákat is felhasználó irodalomközvetítèsi módozatokról, hiperesztétikusan megkomponált fotókról 1 , szupervicces videókról, flashmobokról, vagy más, a hétköznapi élet nyilvános színtereire kivitt performanszokról, egy valamiben hasonlítanak egymásra:

nem az írott médiumot használják arra, hogy az írott kultúrát  reprezentálják.

Nos, amint talán emlékszik még a kedves olvasó, ennek a bejegyzésnek az elején említést tettem arról, hogy számomra a világgal történő kapcsolattartás elsődleges eszköze az írásos kommunikáció. Nem vetek meg, nem ítélek el más eszközöket, legfőkepp pedig nem zárkózom el előlük holmi idejétmúlt mgaskulturális gőgbe (ugyanakkor, ha valamit butácskán kivitelezett ötletnek tartok, fenntartom magamnak a jogot, hogy kifejezhessem erről véleményemet) , már csak azért sem, hiszen kulturális termékekkel is foglalkozó kisvállalkozóként magammal szúrnék ki, ha nem akarnek tudomást venni a piaci folyamatokról, trendekről, eszközökről, lehetőségekről, stb.

De ha már egyszer meg van a lehetőségem, hogy választhatok, milyen kommunikációs formákkal és eszközökkel élek, akkor  mindig is az írásos kommunikációra  fog esni a választásom.

Márpedig kultúráról, kulturális jelenségekről és termékekről

írásos formában kommunikálni hagyományos közvetítési formának számít

a digitális világban.

Vagyis erre utal az általam magamra alkalmazott hagyományos irodalmár jelző.



EZ IS HASZNOS LEHET:

PETHŐ ANITA -RÖVID ÉLETRAJZ

NÉHÁNY PRAKTIKUS MEGJEGYZÉS A BLOG HASZNÁLATÁHOZ



 

AJÁNLÓ KÖNYVEKRŐL SZÓLÓ BEJEGYZÉSEIMBŐL

Borítórészlet Rakovszky Zsuzsa Az idők jelei című kötetéhez

A túlságosan kiművelt beszédű szolgálólány meséje (Rakovszky Zsuzsa: Az idők jelei)

Alapvetően a legtöbb esetben praktikus választásnak tűnik egy valós történelmi eseménysort egy olyan egyes szám első személyű narrátorral elmondatni, aki a központi […]

Borítórèszlet S.G. MacLean Invernessi kömyvárus című regényéhez

Kísérlet a múlt lezárására (S. G. MacLean The Bookseller of Inverness)

Mióta aktívabban részt veszek a 18. századi brit történelem és annak fikciós reprezentációjáról szóló folyamatos angol nyelvű online diskurzusban, gondolkozom azon, hogy […]

David Grann The Wager című könyve borítójának részlete

Dönteni márpedig muszáj (David Grann: The Wager)

Egy könyv, amelyről előzetesen semmit nem tudtam, csupán annyit, hogy Martin Scorsese és Leonardo di Caprio már a megjelenés előtt megvásárolták a […]

19. századi rézarc a Terror és Erebus hajók indulásáról (1845)

A klasszikus 19. századi brit imperialista hübrisz (Terror újraolvasó-napló #2)

1 Nem tudom, hogy mi a titok nyitja, de elég volt alig hat-hét fejezet erejéig belemélyedni a könyvbe, s már azonnal nosztalgiát […]

19. századi rézarc a Terror és Erebus hajók indulásáról (1845)

Baromi hideg van (Terror újraolvasó-napló #1)

1Dan Simmons The Terror (magyarul csak szimplán Terror) című könyvét először 2018 nyarán kezdtem el olvasni, szinte azonnal a regényből készül mini-sorozat […]

AJÁNLÓ TÖRTÉNELMI FIKCIÓK AUDIOVIZUÁLIS (FILMES/TÉVÉS) REPREZENTACIÓJÁRÓL SZÓLÓ BEJEGYZÉSEIMBŐL

Joaquin Phoenix Bonaparte Napóleonként Ridley Scott új filmjében

Szerető, zsarnok, legenda (Trailer mustra: Napóleon)

Hétfőn indult világhódító útjára a neten Ridley Scott várva várt Napóleon filmjének két és fél perc hosszú előzetese, s a közösségi médiaplatformok […]

A Sir John Franklint alakitó Ciarán Hinds a Terror című sorozat első évad harmadik epidózjának egyik jelenetében.

A rossz vezető találkozik végzetével (Újranéző-napló: The Terror S01E03)

A sorozat harmadik epizódja kiválóan demonstrálja azt, hogy mennyire más egy múltban játszódó történet befogadása különböző színtű történelmi háttértudás esetén. Amikor először […]

Részlet az Outlander sotozat hetedik évadához tartozó promóciós fotóból, melyeb0n Claire és Jamie a csatamezőn, mögöttük brit és amerikai zászlók lobognak.

Az Outlander hetedik évadával végre elérkezik a Nagybetűs Történelem

Az Outlander sorozat hetedik évada az Egy olvasó naplója blog Outlander-kuckó blogmellékletében! 2023 június 16-án rajtolt az Outlander sorozat friss évada, amely […]

Pillanatkép a Terror című televíziós sorozat második epizódjából

A Szörny megjelenik (Újranéző-napló: Terror S01E02)

Hőseink átteleltek a sarkvidéki jégbe fagyva. Olvadásnak ugyan még nyoma sincs, de az Erebus két rangidős tisztje a gőzmozdony állapotáról érdeklődik annak […]

Sir John Franklin (Ciarán Hinds) és James FitzJames (Tobias Menzies) a Terror című tévésorozatban

Hurráoptimizmussal jégbefagyás ellen (Újranéző napló: Terror S01E01)

Felirat mondja el a történet befogadásához – a készítők elgondolása szerint – szükséges alapvető információkat. 1845-ben indult az expedíció az Északnyugati Átjárón […]

Lábjegyzetek
  1. itt jegyzem meg, hogy a blogbejegyzéseimhez (mint például ehhez is)  CANVA szerkesztőprogram ingyenes stockfotótárából választok rendszeresen képeket[]