Irodalomkritikusi tevékenységem egyik sarokköve volt az elmúlt években a pályájuk elején járó alkotók tevékenységének nyomon követése. Rengeteg kifejezetten erre a generációra, illetve szerzői típusra (mert hát ez nem feltétlenül egy adott életkorhoz köthető jellemző) fókuszáló programot dokumentáltam, úgy rémlik talán egyik-másiknak résztvevője is voltam, és természetesen több tucatnyi elsőkönyves kiadványról is írtam az alatt az idő alatt, míg aktívan jelen voltam a kortárs magyar irodalmi életben.
Amikor tavaly ősszel úgy láttam jónak, hogy érdemes a blogspotos felületről egy saját domaincímmel rendelkező weboldalra váltani, magától értetődőnek tűnt, hogy akkor az Egy olvasó naplója lesz az a hely, ahol az irodalomközvetítés/-népszerűsítés az én játékszabályaim szerint zajlik majd, az én tempómban, az én munkabírásommal és munkamorálommal, az én vehemenciámmal, az én sokkal inkább piacibb mentalitásúbb hozzáállásommal, és a többi.
Most itt néhány dolgot talán egy kicsit érthetőbbé kellene tennem. Az utolsó néhány év, amelyet fizikailag is a kortárs magyar irodalmi közegben töltöttem, némi távlatból visszanézve egy rémálomszerű kétségbeesett körbe-körbe rohangászás volt ugyanazon megolhatatlannak látszó probléma körül:
tessék végre abbahagyni a beteges fantáziálgatást a magánéletemről.
Ha bárki kérdezte volna – ahelyett, hogy még ostobább fantáizálásokba kezdett volna arról, hogy vajon mi titkolnivalóm lehet, amiért nem szeretem, ha illetéktelen idegenek belepofátlakodnak életem intimebb területeibe – szívesen elmondtam volna, hogy sajnos gyerekfejjel (tizenhárom évesen) kellett először szembesülnöm azzal, hogy az emberek előszeretettel tekintik nagymellű nők magánéletét közügynek, mintha ugyan a nagy mellek valamiféle köztulajdont képeznének, és bárkinek beleszólása lehet abba, kinek és hogyan engedi át a közösség ezt a köztulajdont ideiglenes használatra. (Avagy hogy nekem kivel kellene vagy nem kellene, milyen módon és intenzitással intim kapcsolatot létesítenem.) És természetesen mindig használatban kell lennie, nem heverhet parlagon, nem dönthet egy nagy mellű nő csak úgy saját jogon, hogy most éppen nem akar senkivel összetartozni. Hogy képzeli, hogy még egyénisége is legyen, meg saját akarata? Nem elég neki, hogy olyan mázlista, hogy nagy mellei vannak? Ehhez hozzájárult még az enyhe autizmus spekrumzavarom, amely gyakran akadályoz a gördülékeny kommunikációban, ám amit fiatal lányok esetében kívülállók rendszerint összetévesztenek holmi alázatos jókislányos szófogadósággal. (Értsd: „úgyse mer szólni”.) Vagyis külső és belső tulajdonságaim speciális keveréke miatt ideális célpontnak tűnök egy kis bullyingolásra.
Azaz meglehetősen fajsúlyos érveim vannak (lettek volna, ha bárki is vette volna azt a minimális fáradtságot, hogy megkérdezzen) arra, miért érzem rendkívül rosszul magamat olyan esetekben, amikor attól teljesen különálló szituációkba (pl irodalmári tevékenységem) akarják belekeverni magánéletem olyan jellemzőit, amelyről amúgy is csak bántó sztereotípiákon alapuló elképzeléseik vannak.
Amire egy tizenhárom éves esetében még mondhatjuk, hogy az élet sajnálatos velejárója, az egy harminchárom (plusz- minusz néhány év) éves felnőtt nő esetében, főleg ha az a nő egy értelmiségi közegben (hahó, kulturális „elit”, vagy mi a csuda!) tevékenykedik, egyszerre botrányos és visszataszító.
Hogy felnőtt, értelmes, tanult emberek arra a sokszori kérésre, hogy legyenek szívesek ne a magánéletemmel kapcsolatos képzelgéseik szűrőjén át tekinteni szakmai tevékenységemre, úgy reagálnak, hogy csak azért is még egy (több) fokozattal magasabbra kapcsolják a belepofázást az általuk fantáziált állítólagos intim életbeli szituációimba (majd még szándékosan félreértve az egyre kétségbeesettebb könyörgésemet még kioktatva jól belém is rúgnak, hogy mondván most már kínos, ahogy „túltolom” a „marketinget”) különösen káros munkakörnyezetet teremt még ebben a már alapjáraton is toxikus közegben is.
Hogy egy főszerkesztő úgy gondolja, hogy neki jogában áll úgy dönteni, hogy csak olyan eseményekre mehetek tudósítóként, ahol nem futhatok össze olyan férfiismerőssel, aki szerinte káros az én érzelmi életemre, s a neki dolgozó rovatszerkesztők ezt magától értetődőnek veszik (egyikük még naívan bele is írta egy tudósítás ötletemre adott válaszába „megkérdezem, oda elmehetsz-e”) …
Hogy egy szerkesztő egy szakmai megfontolásból fakadó kérésemet, hogy ne változtassa meg az cikkemhez általam javasol eredeti címet úgy rendez le, hogy ne neki hisztizzek amiatt, mert (állítólag) nem tudom feldolgozni egy közös ismerősünk (állítólagos) szexuális visszautasítását…
Még most is velőig hatolóan elkeserítő.
Mindenki tudja, aki volt már hasonló pszichés állapotban, hogy azt a furcsa szégyenérzetet, hogy hogyan keveredhetett ilyen helyzetbe, hogy történhetett ilyen megalázó dolog vele, valami olyanfajta ellenreakcióval igyekszik feldolgozni, amiről elhiszi, hogy meg nem történtté teheti az egészet.
Számomra az lett volna a zseniális ötlet, hogy a munkatempómat és munkabírásomat kapcsolom még nagyobb – látványosan, lenyűgözően -mindent elsöprően – magasabb fokozatra, ami aztán még több félreértést, még nagyobb kétségbeesést, végeredményben pedig egy idegösszeomlás közeli állapotot eredményezett. Jó egy év kellett hozzá, hogy el tudjam engedni a történteket, tavaly ősszel (és hát még az idei év nagy részében is, mikor mániákusan fontosnak tartottam, hogy meglegyen ez a mostani Egy olvasó naplója webhely, ez még nem igazán ment, még mindig meg akartam mutatni, még mindig halmoztam a félig kész könykritikákat, hogy aztán majd látványosan ráborítsak mindent egyszerre az egész szakmai közegre, hogy nesztek, ezt vesztettétek vele, hogy elüldöztetek.
Ezt jelentette (volna), hogy az Egy olvasó naplóján a saját játékszabályaim szerint fogtam (volna) a kortárs magyar irodalom népszerűsítésébe.
Most azonban azon vettem észre magam, hogy hetek óta egyáltán nem olvastam magyar nyelvű szépirodalmi szöveget. És nem is hiányzik, sőt fizikai kényelmetlenséget okozna, ha akárcsak egyet is meg kellene nyitnom, annyira
jól érzem magam az angol és német nyelvű szövegekben.
Ennek következtében az Egy olvasó naplója blog tematikája is átalakulófélben van. S mivel ez egy kis blog, amelynek jobban (fegyelmezettebben) kell figyelnie a keresőoptimalizációs jellemzőkre, így úgy döntöttem, azon elsőkönyvesek könyveiről szóló kritikáimat, amelyekben nem jelennek meg más általam gyakran körbejárt témák (pl múltfeldolgozás, ká-európaiság, stb) „kiszervezem” egy blogmellékletbe, amelynek szimplán az Elsőkönyvesek címet adtam.