Szerető, zsarnok, legenda (Trailer mustra: Napóleon)
Hétfőn indult világhódító útjára a neten Ridley Scott várva várt Napóleon filmjének két és fél perc hosszú előzetese, s a közösségi médiaplatformok azon kis zugai, amelyben én is aktív vagyok (többségében brit és amerikai történészek, illetve a múlttal valamiféle formában foglalkozó kreatívok, digitális tartalomgyártók) pedig teljességgel felbolydultak a nagy esemény kapcsán.
Rég csináltam ilyet – ha csak az Outlander évadelőzeteseit nem vesszük ide, lsd a hetedik szezonról írottakat itt -, ha miden igaz, legutóbb a 2018 őszén bemutatott Törvényen kívüli király (Outlaw King) kapcsán, és az is mennyire nem jól jött ki. Azt hiszem az akkori túl felfokozott lelkesedés, és ehhez képest pofára esés is közrejátszott abban, hogy a mostani esetben az első hűazannyát után, amit kiejtettem a számon a trailert nézve, rögtön elkezdtem tompítani lelkesedésemet.
Először is kezdjük onnan, hogy Ridley Scott filmes tevékenységével meglehetősen felemás a viszonyom. Nagy, híres rendezései többségét – köztük a Gladiátort – nem is láttam, a Gucci-ház struktúrájának szétesettségén pedig a végén már kínomban röhögtem. Az általam látottak közül leginkább az 1977-es Párbajhősök áll hozzám legközelebb, amely nem mellesleg közel fél évszázados kora ellenére is relevánsabb módon közelít a toxikus maszkulinitás jelenségéhez, mint a néhány évvel ezelőtt kihozott Az utolsó párbaj, amelyben még azt a minimálisat sem igazán sikerült a nézők számára közérthetővé tenni, hogy az a 14. századi végi szexuális erőszaktétel el sem jutott volna a bírósági tárgyalásig, már a családon belül hallgatásra kényszerítették volna az áldozatot, ha történetesen a férj és az erőszaktevő között nem lett volna már eleve egy teljesen más jellegű vita, (társadalmi) feszültség.
Másrészről, két olyan történelmi televíziós sorozathoz (Tabu, Terror) is nevét adta producerként, amelyet igen nagy becsben tartok. (Sőt, ha azt nézzük, hogy mindkét alkotás a brit haditengerészethez kötődő és a 19. század első felében játszódó történetet dolgoz fel, még közelibbnek kellene éreznem Ridley Scott tevekenységét.)
Aztán itt van a
Nagyívú Történelmi Fikció A Nagy Történelmi Személyiségről
dilemmája. Úgy gondolom, hogy minél nagyobb horderejű egy adott történelmi személyiség, annál inkább érdemesebb inkább egy-egy apróbb mozzanatra koncentrálni, és aköré építeni az adott történetet. Vagy úgy kilendíteni az elbeszélést a megszokott rutinjából, hogy egy teljesen szokatlan fénytörésből lássunk rá az adott történelmi személyiségre. Legyen az a híres történelmi egyénség valamiképp mellékszereplő saját történetében (s egyben tegyünk egy gesztust afelé az elgondolás felé is, hogy a történelem a múlt mindenkori jelenkori rekonstrukciója, és a történelmi személyiségek, főleg azok, amelyek messze túlnőttek önmagukon, megítélése folyamatos újragondolásra szorul. Mert végül is a történelem, mint tudomány, nem más, mint a múlt eseményeinek folyamatos újragondolása/- értelmezése.)
A számomra egyik legkedvesebb festmény a napóleoni időkről egy nem különösen jelentős 19. száza második felében alkotó művész, Paul-Émile Boutigny alkotása Jean Lannes marsall haláláról. Az amputált lábú hadvezér rögtön kiviláglik a kép közepén, de a következő alak, akire a tekintet irányul, jobbra látható: egy a falhoz dőlt, és feltételezhetően szintén pokoli kínokat átélő osztrák katona. Csak hátulról látjuk, de a bekötött fej és a fájdalomtól kicsavarodott testtartás erre utal. A tekintet pedig vándorol tovább, még három másik sebesült (egy francia és két osztrák egymás mellett), majd ahogyan a balra álló orvoson keresztül visszatér a tekintet a kép közepére, tűnik fel, hogy hopp, hát ott térdepel a haldokló marsall mellett maga Napóleon.
Azt hiszem, kevés olyan jelenség van, amely jobban leírná, találóbb allegóriája lenne annak, a fikciós történelemreprezentáció mely formáját részesítem előnyben, ha olyan kaliberű figuráról van szó, mint például Napóleon. 1
Különösen egy egészestés film esetében érzem rizikósnak, ha a Nagy Történelmi Személyiség (valószínűleg) egész pályafutását akarják belesűríteni a történetbe. (Egy sorozatnak, nagyjából 6-7 epizód hosszúságtól kezdődően, természetesen már teljesen más a dinamikája, az a formula elviseli Napóleon világtörténelmi nagyságát is.) Márpedig Ridley Scott filmje erre vállalkozik, látván, hogy a trailerben felvillanó csatajelenetek valószínűleg Napóleon pályafutásának különböző pontjairól származnak. (Moszkva felgyújtása is látszik, s a waterloo-i csatamező is szinte biztosra vehetően „beazonosítható”)
Az előzetes egyébként 1793-ban indul, és sokakkal együtt én is beleestem a csapdába, hogy a kivégzésére kísért nőalakot automatikusan Marie Antoinette-tel azonosítottam. Egy vagy nagyon világos platinaszőke, vagy teljesen ősz (ez utóbbi történelmileg korrekt is lenne) hajú nő, akinek hajtincsei lobognak szerteszét, lassított képeken közeledik a végzetéhez, miközben az emberek mindenfélét szórnak rá, de ő csak gőgösen dobálja magát.
Franciaország, 1793, kivégzendő gőgös (rosszindulatú?) nő egy nagy költségvetésű hollywoodi produkcióban (amelynek tehát legelemibb anyagi érdeke, hogy az elsősorban amerikai fogyasztók minél szélesebb rétegét rá tudja venni a mozijegy/streaming előfizetés megvásárlására)? Ki más is lehetne, mintsem Marie Antoinette, akit az amerikai közönség valószínűleg nagyobb hányada ismer, mint magát Napóleont! 2 Vagyis a trailer megtekintője számára esetleg semmit sem jelentő évszámon kívül rögtön van egy másik kapaszkodási lehetősége, hogy ne érezze elveszve magát a múlt mélységeiben.
Csakhogy ennek nem csupán azért (sőt, véleményem szerint egyáltalán nem azért) nincs értelme, mert Napóleon Franciaország másik felében tartózkodott épp, mikor Marie Antoinette-et kivégezték (1793 október 16.), hanem a trailer által felvillantott történetmesélés belső logikája szerint sincs sok értelme annak, hogy az egykori királynét ilyen fontos fényszögben láttassuk.Valóban, Napóleon egyik első villanása a világtörténelem színpadán egy royalista megmozdulás pikk-pakk lerendezése volt még 1793-ban, de az az eseménysor, amire a kivégzéssel váltakozva látott képek utalnak majd csak 1795-ben következik be.
(Frissítés: sajons a nő tényleg Marie Antoinette – az IMDB listája is megerősíti.)
Van valami nagyon kellemetlen arra gondolni, hogy esetleg a történet annyira leegyszerűsítené saját idővonala első éveit, hogy mintha a királyság (melyet még csak nem is XVI. Lajos, hanem a hírhedt felesége szimbolizál ebben az elbeszélésben) bukásában játszott volna kiemelten fontos szerepet Napóleon azzal, hogy nem félt a tömegbe lövetni. Mintha azon egymást és ezáltal önmagukat is kicsináló, vidéki ügyvédfiúcskák bizarr baráti köre (értsd Robespierre, Danton, Desmoulins és társaik) nem is létezett volna.
Márpedig, ha tényleg annyi mindent bele akar ez a történet sűríteni két és fél órába, akkor meglehetősen gyakran kell majd leegyszerűsítéssel, egyes történelmi folyamatsorok egyenként is fontos elemeinek szándékolt összemosásával élnie.
Persze, ha úgy nézzük az előzetes nyitó képsorát, hogy csak egy random gőgös francia arisztokrata nőt látunk, mert végeredményben teljesen mindegy ki az, valószínűleg a kész filmben sem lesz majd ennél sokkal hosszabb jelenete, akkor sem megnyugtatóbb a magyarázat az imént említett lehetséges összemosásokat illetően.
Értelemszerűen az elbeszélés tempója tűnik a legfontosabb kérdésnek, főként ha a készítők tele kívánják tűzdelni csatajelenetekkel. Az előzetesben felvillanó képsorok természetesen óriási látványosságokat ígérnek, amelyek egyikét-másikát még biztos évekig, évtizedekig fogjuk elemezgetni, hogy hogyan is hozták tető alá. Apró csúsztatások, sok esetben a látványosság kedvéért persze itt is felmerülnek, például, hogy Napóleonék nem vívtak közvetlen a piramosik lábánál csatát. Hasonlóképpen, Toulon ostromakor is valószínűleg leegyszerűsítik majd az ellenséget szimplán a britekre.
Apropó britek. A trailerben feltűnik Rupert Everett is pár vágásra, ám az IMDB-n nem tűntetik fel a nevét, és a karatert, akit játszani fog. Jelenleg megy a találgatás, hogy vajon a Régensherceget (játszotta őt már a III. Györgyben is) vagy Wellingtont alakítja-e majd. A kérdés azért is jogos, mert semmi utalás arra, hogy egyáltalán részese lesz-e a hadvezérből lett herceg a történetnek. De hát részese kell lennie, nem igaz? Neki sokkal inkább, mint Marie Antoinette-nek.
Everett mellett brit színészek közül egy mondat erejéig hallhattuk Ben Miles hangját, egy rövid ideig láthattuk Paul Rhyst, valamint a szereplőlistából tudható, hogy Peter Sandys-Clarke, a Ghost (BBC) sorozat Haverse is benne lesz a történetben, utóbbi mint brit hadnagy. Meg persze még nagyon sok mindenki más is, hiszen Hollywood szeret brit színészeket alkalmazni történelmi fikciókban. 3
Érdekes a trailer során Vanessa Kirby-t (igen ő is brit) figyelni, ugyanis Josephine szerepére elsőre Jody Comert kérték fel, de őt egy másik produkció – valószínűleg az a színházi előadás, amellyel most sorra nyeri a színpadi díjakat – lekötötte. Így érkezett meg a történetünkbe Kirby, akit látva már kissé nehezen tudnánk Comert ebbe a szerepbe elképzelni. Jó lesz ő Josehpinként, ahogyan természetesen tökéletes választás a Joaquin Phoenix is a kis korzikai hódító megtestesítéséhez, még akkor is, ha a színész majd kétszer annyi idős, mint amennyi a karakter (legalább is a történet nagyjából első felében), akit alakít.
A legnagyobb plottwist ever?
Josephine karaktere kapcsán megfogalmazódik persze a kérdés, főleg úgy, hogy Scott általam ismert filmjeiben fel-felbukkanó motívum a toxikus maszkulinitás, hogy a hős, a mítosz, a legenda (ezeket most ironikusan értettem) ábrázolásában mennyire enged teret a történet annak a nem is aprócska mozzanatnak, hogy Napóleon látványos emelkedésében legalább annyi szerepe volt Josephine-nek, mint magának a hadvezérnek. Lehetsz te az évezred katonai zsenije, de ha egy marginalizált csóri kisnemes fiúcska vagy, nem fogják kérdezni a véleményedet addig, míg valaki nem segít neked abban, hogy odafigyeljenek rád.
Innen pedig már csak egy gondolati-logikai lépés, és az előzetes engedi is, hogy ezzel eljátszogassunk, hogy vajon tényleg a hőse lesz Napóleon ennek a történetnek? A legtöbben biztosan találkoztak már olyan youtube videóval, melyben egy-egy sorozat villainjének (pl Ramsey Bolton a Trónok harcából) megnyilvánulásait úgy vágták össze, hogy úgy tűnjön, ő a legrendesebb srác a világon.
A fel-felvillanó jelenetek közé bevágott szöveg ugyanis a címszereplő három jellemzőjét emeli ki:
szerető, zsarnok legenda.
Pontosabban: “légy tanúja a császár, a szerető, a zsarnok, a legenda felemelkedésének”.
Egyáltalán nem kívánja tehát dicsőíteni a történet a legfőbb karakterét. Sőt kimondja azt, amit a kritikátlan rajongóik soha nem szeretnének hallani imádottjukról, hogy tulajdonképpen zsarnok volt. Vagyis, ha a leegyszerűsítő hollywoodi karakterizációt vesszük alapul, bizony, bizomy egy negatív karakter. És bizony Joaquin Phoenix egyik másik be-bevillanó arcjátéka bizony felteteti velünk a kérdés, vajon a teljes filmet látva nem pont az ellenkezőjét kapjuk-e majd annak, mint amit a klasszikus szerkesztésű előzetes a felszínen ajánl nekünk?
Én nagyon-nagyon örülnék annak, ha így lenne, s lenne egy-két merész filmes elbeszéléstechnikai csavar abban, ahogyan elmondják ennek a fickónak a történetét.
- Most válik csak igazán aktuálissá mindaz, amelyet a Róma (HBO) sorozat újranézése során meg kívánok fogalmazni arról, ahogyan Titus Pullo karaktere révén kibillentették Caesar és a többiek történetének elmesélését a szokásos a nézőpontból.[↩]
- Végignézve vagy egy tucat youtube-os trailer reakciót amerikai vloggerektől, ez a feltételezésem csak méginkább megerősödött.[↩]
- Szerintem nem annyira klasszikus színpadi képzésük és gyakorlatuk miatt, hanem mert jóval kevésbé, vagy jóval diszkrétebben van az arcuk plasztikázva, no meg persze a fogsoruk is javarészt természetes.[↩]