Úgy hiszem, józan ésszel érteni vélem, hogy mások számára miért kedvelt téma verseskötetekről kritikát írni. Sokkal könnyebb végigbullshittelni a 10 ezer karakternyi leadandó szöveget (hisz olyan könnyű a”mire gondolt a szerző?” kérdésre bármit írni), teleszórni olyan bonyolult kifejezésekkel, amelyet jó, ha öt ember megért az országban (vagy legalább is úgy tesznek, mintha értenék), amellyel be lehet vágódni az erre a célra kipécézett professzornál (tudatosan választott kívülálló pozícióból ugyan, de éveken át volt alkalmam figyelni, hogyan termeli magát újra a társadalmilag haszontalan középszer), no meg könnyen meg lehet mutatni, hogy ki melyik klikkbe tartozik. (Az alatt a pár év alatt, mialatt aktívan részt vettem a magyar irodalmi élet alakítasában, valószínűleg azzal okoztam a legnagyobb frusztrációt sokakban, és élesztettem ezzel ellenszenvet,vagy legalábbis ellenszenv felé tendáló bizalmatlanságot magam iránt, hogy egyszerűen sehogy sem tudtak engem másom egyik vagy másik klikkbe besorolni. Ezt sajnálatos módon – növelve a félreértések okozta agresszió lehetőségét – a többség úgy értelmezte, hogy ahhoz is lúzer vagyok, hogy valamelyik klikkbe megtapadjak, betagozódjak, s eszükbe se jutott azt feltételezni, hogy esetleg pont tudatosan nem szállok be az ostoba klikkesedésesdibe, mert ezt a fiatal irodalmi élet nevezetű aprócska, pár száz főnyi piacot én felülről nézve mindig is egy egységként láttam és látom.)
Szóval érteni vélem, miért van a verseskötetek kritikájának akkora keletje a magyar kulturális életben.
Én azonban kicsit mindig is ódzkodtam ettől a műfajtól, talán lehet hogy épp azért, mert zavart annak lehetősége, hogy a magyar irodalomkritikai hagyomanyok alapján tulajdonképpen azt írsz, amit akarsz, úgysem az írásod tartalma számít, hanem a meta-szint, hogy sikerül-e benne megfelelő implicit jelzéseket adni másoknak a kapcsolati hálódról. Én ebbe a kistílű játszadozásba a lehető legkevésbé akartam beleállni. (Nota bene, nyilván a prózai művekről szóló kritikák esetében is ki van téve a normális, egészséges irodalmi életre vágyó kritikus tevékenysége az efféle erőltetett másodlagos értelemkereséseknek (lsd fentebi hosszabb zárójeles megjegyzésemet arról, mivel válthattam ki a legnagyobb ellenszenvet egyesekben),de prózáról szeretek írni, és biztos vagyok a szakmai tudásomban, ami egy szintig mentálisan is védelmet nyújthat az ostoba áskálódás és alakoskodás ellen.)
Ennek ellenére, ha „klasszikus” kritikusi tevékenységemen (2010-2019) végigtekintünk, jócskán akadnak verseskről publikált kritikák is, szóval csak így mutatóban, hogy lám, szakmai felkészültségben e téren sem volt részemről hiányosság, átemeltem néhanyat ide az Egy olvasó naplójára is.
Jelenleg tehát olyan írasom találhatóak a „Pethő Anita verskritika” kategóriában, amelyek az előző évtizedben hagyományos irodalmi folyóiratokban vagy kulturális portálokon jelentek meg. Későbiekben előfordulhat olyan bllgbejegyzés is, amely már eleve erre a blogra készült.
Születés és elmúlás egyaránt kiemelt szerepet játszik Kovács András Ferenc York napsütése zengő tombolás című művében. Éppen ezért egyáltalán nem meglepő, hogy egy alkalmi költemény révén François Villon Ének a hajdanvaló hölgyekről című verse is megidéződik a könyv lapjain. Az… Read More »Ének a hajdanvaló költőről (Kovács András Ferenc:York napsütése zengő tombolás)
Minden bizonnyal kevés olyan fiatal költő akad, akinek első kötete bemutatóját verseiből készült paródiákkal ünneplik a kortársak. Ráadásul úgy, hogy túl a szűkebb értelemben vett irodalmiságon kívüli tényezőkön – személyes népszerűség, a programfajta aktuális divatja – is érzékelhetően jól működnek… Read More »Egy ká-európai költő versei 2014-ből (Fehér Renátó:Garázsmenet)