A történelmi fikciók egyik legizgalmasabb, ám egyben legnehezebben megragadható jellemzője, hogy a befogadás folyamata nagyban függ az olvasó előismereteitől. Hogy egy szélsőséges (ám egyáltalán nem lehetetlen) példával indítsak, vajon miként áll össze egy kétszer tíz epizódos tévésorozat története egy olyan néző számára, aki előzetesen nem tudott arról, hogy Julius Caesar merénylet során vesztette életét? Vagy hogy egy irodalmi, és az alább kifejtendő problémával szorosabban kapcsolatba hozható esetet említsek: mennyiben lesz más Hilary Mantel Farkasbőrben című könyve egy olyan olvasó számára, aki nem tudja, hogy a központi szereplő Tomas Cromwellnek „véletlenül” mindig éppen azzal az öt aranyifú dévaj nemessel van konfliktusa, akiket majd Boleyn Annával feltételezett szoros kapcsolatuk miatt kivégeznek, mint annak, aki első pillanatban felismeri ezt a poént.
Doina Ruşti Ártó receptek könyve című regénye a 18. század végi Bukarestben játszódik. Konkrét dátummegjelöléssel ugyan nem találkozhatunk a kötetben, csupán a francia forradalomra, valamint Napóleonra (például egyiptomi bevonulására) tett utalásokkal. Máskülönben az olvasó magára van hagyva Havasalfölddel kapcsolatos történelmi (történelmi fikciós) előismereteivel, vagy éppenséggel ezek hiányával. Valóban ennyire fontos lenne mindez? Főként egy mágikus realista történet esetében, melynek eleve egyik alapvető jellemzője, hogy kiszakít a valós időből? És mi a helyzet azokkal az alkalmakkal, amikor épp azért veszünk kézbe egy adott helyről és korszakról szóló történelmi regényt, mert úgy érezzük, semmit nem tudunk róla, és szeretnénk bővíteni az ismereteinket? Nem is annyira tényszerű tudásunkat, hanem azt az érzést, amit Pierre Nora Emlékezet és történelem között című írásában úgy fogalmazott meg, hogy soha nem vágytunk még rá enynyire, hogy magunkon érezhessük a 18. század sarát.
Az Ártó receptek könyve a regény főszereplő-elbeszélője – egy kamaszlány – Brassóból Bukarestbe szökésével kezdődik. Miközben ő menekül, nagyanyját épp megégetni készülnek boszorkányságért.
A Vakarcsnak is hívott lány megérkezése a történet elsődleges helyszínére egyben az olvasó megérkezése is a regény világába. Egy bizonyos szintig el is lát minket megfelelő információkkal a kötet arról, hogy milyen politikai viszonyrendszerbe csöppenünk – merthogy a legfelsőbb körökbe vezet a történet –, ám elég egyetlen apró mozzanat
„Akkor viszont meg voltam győződve arról, hogy a ruháim árultak el, s lerítt rólam, hogy idegen vagyok. Valami kevésbé feltűnőt kerestem, s egy csíkos kaftán tűnt a legmegfelelőbbnek.” [55],
hogy elbizonytalanodjunk, miként is kell elképzelnünk a 18. század végi Bukarestet. Miközben persze folyamatosan ott lappang a szöveg mélyén a ki nem mondott elvárás, hogy ugyanolyan biztos képpel kellene rendelkeznünk erről a világról is, mint ahogyan magabiztos kép él bennünk – korábbi fikciós olvasmányaink vagy filmes előismereteink alapján – Nero Rómájáról, egy 14. századi bencés kolostorról, egy 16. századi német városkáról vagy épp XV. Lajos versailles-i udvaráról. Ennek pedig megintcsak szoros köze van a műfajhoz, hiszen ahhoz, hogy olvasóként érezhessük az időből való kiszakíttatást, egyben ismernünk kell azt is, miből szakíttatunk ki. Azt viszont már nehéz megállapítani, hogy ez a nyugtalanító elvárás az eredeti román szövegben is benne van-e, vagy a magyar nyelvű változat (a könyvet Szenkovics Enikő fordította) helyez rá akaratlanul is egy láthatatlan, de mégis jól érzékelhető réteget abból eredően, hogy a fordítónak megvan ez a magabiztos belső képe, és fel sem tételezi, hogy az olvasónak – noha a magyarországi történelemoktatás nem igazán részletezi e kor havasalföldi viszonyait, például egyáltalán nincs benne a köztudatban, kik is azok a fanarióták –, ez ne lenne meg.
Ebbe, a sejtésem szerint az eredeti szerzői szándékkal nem feltétlenül egyezően elbizonytalanító helyzetbe szövődnek bele aztán azok a rejtélyes történetelemek, melyek ellenben pontosan az elbizonytalanítás szerepét szánták. A regényben gyakran emlegetett Sator például egy igencsak nehezen meghatározható entitás, és az is csak kevéssé visz előre e tekintetben, amikor az utolsó lapokon helyükre kerülnek a történet utolsó hiányzó mozaikkockái is. Ez a figura egyszerre tűnik egy természetfeletti, alaktalan erőnek
„Összes pórusomban Sator lélegzett élvezetteljesen” [83]
és egy emberi alakot öltő istenségnek
„Sator árnyékába akartam kerülni és az ajtó felé lökdösni őt” [75]
akit azonban a főszereplő és a hozzá hasonló emberek, azaz a satoriak nem imádni és követni akarnak, hanem kiszabadulni hatalma alól
„Ama borzadálylyal teli pillanatban, miután Sator eltűnt, csókolóztam először” [226]
és ezzel saját céljaik számára megszelídíteni őt
„Sator olyan volt, akár az eső, mely csontig hatol, és nem akar elállni. Össze kellett szednem magam, és végre megpróbálnom őt valamire használnom” [130]
Nem követői vannak, akik önként léptek erre az útra, hanem eleve kiválasztott emberek, akiknek nevei és természetfeletti képességei egy könyvbeli listán szerepelnek. A főszereplő egyik küldetése, hogy megtalálja ezt a jegyzéket. A bonyodalmat az okozza, hogy a nagyanyja ikertestvérét, akihez Vakarcs menekül(ne), meggyilkolták, az Ártó receptek könyve pedig – ami szó szerint arra való, amit a címe is sugall – a lány elgondolása szerint illetlen kezekbe került. Itt érdemes megemlíteni,
hogy a magyar kiadás borítója ugyan hajaz egy régi könyv fedőlapjára, amelyen még a macska is ugyanúgy megtalálható, mint regénybeli változatán, ám a játék úgy lenne igazán teljes, ha nem barna, hanem zöld színű lenne, akár az elbeszélésben, és az olvasó ezáltal még inkább bevonódhatna a történetbe. Hiszen annak tartalmát is ugyanúgy a főszereplő jegyezte el, mint magát az elbeszélést, amit épp olvasunk.
A rejtélyek megoldására Ruşti egy jól bevált írói módszert alkalmaz: a két idősíkon játszódó történet múltbéli epizódjaiban csak látszólag varródnak el a szálak, hogy aztán a valódi lezárásra harminc évet kelljen várni, amikor egy váratlan esemény addig fel nem fedezett összefüggéseket láttat meg a szereplőkkel, akik így végre kielégítő módon a végére járhatnak a titkoknak. Slusszpoénként a szerző elhelyez egy olyan információt is az utolsó mondatok közé, amely az olvasó számára is új fénytörésben világítja meg a történetet.
Történelmi fikciók esetében mindig kardinális kérdés, miért épp az adott korba helyezi a cselekményt a szerző, valamint hogy miféle történelemfilozófiai gondolatmenet rajzolódik ki az elbeszélés mögött. Ruşti műve egy olyan pillanatban játszódik, amikor egy fejedelemség trónját kívülállók potom pénzért vehetik és veszik is meg, az egész társadalom – az elittől a legalsóbb néprétegekig – morális válságban van. Nagyjából ez az az időszak, amikortól az Oszmán Birodalmat – melynek fennhatósága alá tartozik ekkor Havasalföld – „Európa beteg embereként” szokás emlegetni, ráadásul egy francia szereplő személyében megérkezik a fenyegetően Új, a rémisztően Ismeretlen is: a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje egy olyan rabszolgatartó társadalomba, amelyben még az alávetettek is magától értetődőnek veszik, hogy ők másodrangúak, tulajdonai valakinek. Jellegzetes párbeszéd az alapvetően pozitív karakternek tekinthető úrnő és francia szerelme között, hogy a rabszolgatartó bukaresti szerint ha felszabadítanák az embereit, azok nem lennének képesek gondoskodni önmagukról. (Ugyanakkor az a magától értetődőséget árasztó hangnem, ahogyan a rabszolgaságról maga a narrátor is beszél, ismét azt a nyugtalanító érzést keltheti az olvasóban, hogy kevésbé járatos ebben a világban, mint amennyire a regény azt elvárja tőle.)
Egy ilyen szituációban, amikor a hétköznapok rendezettségében és biztonságában nem bízhatnak az emberek, rendszerint erősödik a természetfelettibe vetett hit, és vele együtt erősödik az a minden problémára gyógyírként ható elgondolás is, hogy bármi, ami rossz az életben, azok miatt van, akik sötét erőkkel cimborálnak. Ha lefejtjük a történetről az elbeszélő által ráhintett mágikus réteget, tisztán látható, hogy a nagymama tulajdonképpen egy pogrom áldozata lett (még ha a máglyahaláltól sikerült is megmenekülnie), amelynek során szomszédok jelentgetik fel egymást olyan, a híres Monty Python-jelenetből is jól ismert mondvacsinált vádakkal, hogy az illető állattá változtatta őket, de már elmúlt. A regényben konkrétan ez szerepel egy helyen:
„Nemrég Orosz Borbála panaszkodott, hogy szomszédai, a Lakatos család tagjai békává változtatták őt, és néhány órán át így kellett ülnie!” [52]
Bukarestben az utcák Veneris Macskájának, azaz egy természetfeletti tulajdonságokkal megáldott lénynek (akivel elbeszélőnk magát azonosítja) az érkezéséről és az ezzel összefüggő szerencsétlenségektől harsognak. Ugyanígy, ha mögé tekintünk annak a mozzanatnak, hogy az Ártó receptek könyvében említett ételek varázserővel bírnak, akkor jól kirajzolódik egy olyan politikai merénylet terve is, amelyhez morális alapot épp a tomboló morális válság nyújt. (Nem kevésbé érdekes annak sejtetése, hogy amikor a közéleti helyzet megoldódni látszik, az egybeesik azzal, hogy főszereplőnk egyik-másik természetfeletti tulajdonsága erejét veszti.)
Ügyes írói húzásnak tűnik tehát, hogy a regény valóságtól elemelt világáról, az abban zajló eseményekről éppen egy olyan figura számol be, aki nem csupán hisz az említett természetfeletti jelenségekben, de aktív létrehozója is azoknak. Ugyanis egy egyes szám első személyű narrátor mindig megbízhatatlan is egyben, hiszen a regény világának csak egy szeletét képes bemutatni, miközben az olvasónak magának is dolgoznia kell azért, hogy az elé tárt elbeszélés mögé nézve összerakjon egy egységes képet. Ahhoz azonban, hogy ez a szellemi kihívás kielégítő módon záruljon, úgy tűnik (legalábbis e regény esetében mindenképpen), biztos előismeretekkel kell rendelkezni a megjelenített kor szokásairól, életmódjáról, mindennapjairól. Mert akkor tárul(hat) csak fel igazán az olvasó számára az Ártó receptek könyvének minden titkos ínyencsége.
Doina Ruşti: Ártó receptek könyve. Fordította: Szenkovics Enikő. Orpheusz Kiadó, Bp. 2018.
A kritika eredeti megjelenése: Szépirodalmi Figyelő 2019/3