Kétségkívül, az Operation Mincemeat (Vagdalhús-hadművelet) című film előzetes figyelemfelkeltő ereje, sokak számára vonzereje a két főszereplőt alakító színész kilétében rejlett. Mind Colin First, akit Ewen Montague, mind Matthew MacFadyen, aki Charles Cholmondeley megformálója a történetben, alakította már Jane Austen minden bizonnyal legismertebb férfi karakterét, Mr Darcyt a Büszkeség és balítélet egy-egy közismert adaptációjában. Aztán akadtak olyan érdeklődők is, mint például e sorok írója, aki azért kapta fel a fejét az előzetes trailer láttán, mert Johnny Flynnt (akinek nem mellesleg Mr Knighley-ja a legfrissebb Emma adaptációban az egyik legjobb dolog, ami Austen férfi főszereplőivel történhetett) pillantották meg Ian Fleming szerepében, ami előzetesen kifejezetten érdekesnek ígérkezett.
Ha a Vagdalthús-hadművelet elnevezés nem is, de „az ember, aki ott sem volt” kifejezés, amely egy 1950-es években készült film (The Man Who Never Was) címének magyar változatából (némiképp meglepő módon ebben az esetben a magyar változat egy fokkal jobban érzékelteti a helyzet abszurditását) már többeknek ismerős lehet. Ezt a történetet nem más írta – állítólag egy hétvége alatt – , mint maga Ewen Montague, aki az alapul szolgáló második világháborús titkosszolgálati elhárító hadművelet egyik szellemi atyja volt. Természetesen, lévén a világ éppen nyakig benne volt a hidegháborús helyzetben, egy sor kulcsfontosságú mozzanatot elhallgatva, melyet, majd csak az 1977-ben megjelent önéletrajzi könyve, valamint a Ben Macintyre 2010-ben publikált történeti munkája tett teljessé. Ez utóbbi, amelynek szintén Operation Mincemeat a címe, szolgált jelen film alapjául is.
A film néhány igencsak kellemetlen hibája ellenére ügyesen vázolja már rögtön az első jelenettel a helyezet, amikor a tengerészeti titkosszolgálat feje, John Godfrey (Jason Issacs), szárnysegédje Ian Fleming, és az elhárító tevékenységben szintén részt vevő oxfordi tanár és regényíró John Mastermann (Alex Jennings) vannak rapporton Winston Churchillnél (Simon Russell Beale), és arról beszélgetnek, hogy a szövetségesek tervezett szicíliai partraszállása előtt (amiről a hülye is látja, hogy nem történhet máshol, csak Szicíliában, így érvel Churchill) el kell hitetni a németekkel, hogy Görögország lesz a valódi célpont.
Így kerül a képbe aztán két másik,a ritkosszolgalatoknál dolgozó férfi, Montagu, a civilben sikeres ügyvéd, akiről rögtön megtudjuk, hogy épp házassági problémái vannak, valamint a hivatalnok Cholmondeley, aki viszont azzal küszködik, hogy édesanyja őt másodrangúnak tekinti a háborúban elesett bátyjával szemben, akinek még a holttestét sem sikerült hazahozatni a dél-kelet-ázsiai hadszíntérről. Az mindig jó kiindulópont, ha egy történelmi fikcióban a főbb szereplőket aktuális magánéleti problémáik szűrőjén ismerjük meg, hiszen ezek a dilemmák rendszerint jócskán befolyásolják a szakmai és közéleti (végső soron történelmi jelentőségű döntéseiket).
A gondot csak az okozhatja, ha nem találják el jól a készítők az arányokat a karakterek magán- és nyilvános élete között.
Az ötlet, hogy egy szándékosan odaszállított holttestről elhitessék, hogy egy repülőgép baleset után sodródott a tengerből a spanyol partokra, kezében kulcsfontosságúnak látszó dokumentumokkal, hivatalosan Godfrey, valójában a szárnysegéd Fleming ötlettárából ( ez volt a híres „Trout Memo”) származik, s az író az ötletet egy kollégától, Basil Thomson 1926-os regényéből (The Milliner’s Hat) vette. Itt érdemes megjegyezni, hogy a Mincemeat végrehajtásában tevékenykedő emberek között kimagasló számban voltak írók, különösképpen a krimi, thriller, kémtörténet műfajaiban alkotók, ami, ahogyan Macintyre is végigvezeti könyvében egy ezzel kapcsolatos gondolatmeneten az olvasót, egyáltalán nem meglepő, ha belegondolunk, hogy tevékenységük nem azon múlt, hogy hogyan tudnak felépíteni egy hihető karaktert hihető történettel és minden egyéb apró részlettel, hanem
azt kellett végigvenniük, hogy a németek majd milyen úton-módon fejtegetik le a talált holttestről a fontos információkat, avagy dekonstruálják annak történetét.
A filmben végigkövethetjük a kitalált tiszt, William Martin őrnagy élete legapróbb pillanatainak megalkotását. A táskájában talált iratok, ruhája zsebeiben talált személyes értéktárgyak odahelyezésének történetét, a holttest (aki nem mellesleg egy szerencsétlenéletű fiatal walesi öngyilkos férfi, egy bizonyos Glynwr Michael volt) helyszínre juttatását, majd a németek információbegyűjtési tevékenységének folyamatát, hogy hol kell esetleg lendíteni a dolgon, beavatkozni, hogy minden a tervek szerint menjen. Végül pedig a feszült várakozást, hogy valóban sikerült-e elterelni az ellenség figyelmét a szicíliai tervekről, vagy a szövetségesek katonái a biztos halálba tartanak.
Mindeközben a világháború alatti londoni élet egy pezsgő, élettel teli verziójával ismerkedhetünk meg, hiszen főszereplőink esténként klubba járnak, ahol a hangos zene mellett agyalnak tovább Martin őrnagy életének részletein, a fiatal özvegy Jean Leslie (Kelly Masdonald), a csapat egyik kukcsfontosságú tagja, amerikai katonákkal randizik, az emberek moziba, revübe járnak, mintha nem is lenne háború (vagy persze nézhetjük úgy is, hogy mintha nem lenne holnap).
Charles Cholmondeley és Ewen Montagu különböző jellegű magánéleti problémái pedig egy ponton összefonódnak, hiszen az idősebb nős férfi és Jean (aki a fiatalabb férfinek is tetszik, sőt, ő veszi be a csapatba) között minta elkezdene valami alakulni, ami túllép azon, hogy csak együtt dolgoznak Martin őrnagy, és szerelme, Pam közös életének részletein. Mivel Godfrey nem részletezett okokból némi ellenszenvvel viseltet Montagu iránt, ráadásul a hozzá befutott titkosszolgálati információkból jól sejti, hogy a férfi öccse, Ivor (Mark Gatiss) szovjet kém, szeretné, ha Charles kémkedne kicsit saját kollégája után, cserébe segítik a bátyja hamvainak hazajuttatását.
A film Ewen és Jean közti szövődő románca lesz végül az a történetelem, amelynek adagolását elrontották a készítők. Túlzottan a középpontba állították egy olyan történetben, amelynek nagyon sok más vetületét is jobban ki lehetett volna bontani. Macintyre könyve például rendszeresen rájátszik a James Bond mítoszra, és arra a tényre, hogy
Fleming híres képzeletbeli kémje tevékenységének egyes motívumai és a szerző saját tevékenységének egy motívumai mennyire fedték egymást.
A film azonban mintha inkább csak végigszaladna ezeken a történetelemeken, például, hogy a tiszt miért hívja főnökét M-nek, a Q rövidítés mire utal, stb. Fleming karakterének amúgy is leginkább csak a bevezető és záró jelenetek narrációs funkció jut.
S bár már csak személyes okokból is, mindig jó látni egy fikcióban egy olyan szerelmi történetet, amely egy a középkorúságba épp belépő nő és abból már inkább kifelé tartó férfi között szövődik, ebben a filmben szívesebben láttam volna ebből kevesebbet.
A világtörténelem egyik legizgalmasabb, már-már emberfeletti szellemi munkát, kreativitást igénylő elterelő hadművelete összerakásának körülményeiről szól a film, és nagyrészt egy özvegy nő és egy szalmaözvegy (a feleség Amerikába ment) férfi közötti melodramatikus nyűglődést kell néznünk? Ez a kérdés még akkor is állja a helyét, ha nem mellesleg Kelly MacDonald alakítását kifejezetten élvezetes nézni.
A színészi játékra amúgy sem lehet panasz – ilyen gárda láttán azért az meglepő lenne – , és más rétegeit tekintve a forgatókönyv is alapvetően jól megírtnak tűnik, hiszen a nézőt ügyesen vezeti végig az előkészületeken. Egy apró jelenet van, amelyben azonban jól tükröződik, hogy kevésbé a melodrámára, inkább a nemlétező ember életének felépítésére kellett volna a filmnek koncentrálni. A négy fő szereplő, Charles, Ewen, Jean és Hester, Ewan asszisztensnője (Penelope Wilfon) színházba mennek. A jelenet arra koncentrál, hogy Charles féltékenyen bámulja a Ewen és Jean közötti nonverbális kommunkációt. Arról viszont egy szó sem esik, miért vannak is ezen a helyszínen, csupán a könyv olvasói ismerhetnek rá egy fontos történetelemre. Az előkészületek során ugyanis olyan apróságra is oda kellett figyelni, hogy Martin őrnagy és imádott Pamje a férfi indulása előtt színházban voltak, s az erre utaló használt színházjegyet is a személyes iratai közé kellett helyezni.
Második megtekintésre egyébként már jobban helyrerázódnak a dolgok, tudván már, hogy mire is számíthatok, lehet élvezni a film humorát, a színészek alakításának apró nüanszait, a hangulatot, amelyet a zeneválasztással teremt. Ám amíg olyasvalakinek, mint nekem, aki fikciós történetek elemzésével foglakozik, azokról szakmai alapon is véleményt fogalmaz meg, az újranézés, a még egy esély adása a tevékenységének mindennapos része, addig a szélesebb nagyközönség nem nagyon szokott ennyi gáláns lenni szabadidejével és figyelmével. S ennek meg is van a következménye, hiszen láthatóan – és sajnos bizonyos szempontból megérdemelten – nem lett nagy visszhangja ennek a filmnek, s valószínűleg nagyon is hamar merül majd feledésbe.